Kiss Sándor: FAJUNK VÉDELMÉRŐL (1917)

Pusztul, enyészik a faj, ha a hozzátartozó fajvérek megfogynak, gazdaságilag, erkölcsileg lezüllenek: ha a faj más népfaj igájába kerül, ha a fajiság összekuszálódik, átszövődik idegen vonásokkal, amelyek ellenkeznek a faj múltjával, életfeltételeivel, intézményeivel, hivatásával. Az ókori görög és latin fajnak ilyen belső bomlás, szerves rothadás okozta bukását. De megsemmisülhet egy népfaj életerős szerveződés mellett is, pusztán a lebírhatatlan történeti tényezők kedvezőtlen fejlődése folytán. Erre példa a karthagói punok, az itáliai keleti gótok, a mexikói aztékok, a perui inkák pusztulása. Az ilyen végzetes bukás ellen nincs oltalom, de a szerves bomlásnak elébe vághat a faj öntudatos, elszánt élniakarása. Azt, hogy fajunkra mit mér a világháború, ma még nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy néhány évtized óta magyar fajunk, világháború nélkül is, a szerves bomlás tüneteit mutatja.

Semmit nem cáfol ebből az állításból az, hogy e fajrothadásról véreink 99%-a ma sem tud. A tüdővészes is többnyire a kór utolsó szakaszában van már, amikor ráeszmél betegségére. De a baj természetéhez alkalmazott életmód, a rendszeres védelmi berendezkedés még a tüdővészest is megmentheti; remélnünk kell, hogy mi is feltartóztathatjuk a fajpusztulás folyamatát, ha a tizenkettedik órában ráeszmélünk a bajra és meghatározzuk a fajvédelem célszerű módszerét. Efféle vizsgálatokra az árja népeknek nincs szükségük, mert minden árja népnek fajiságába oltott ősi ösztöne, hogy a faji létküzdelemben mindenkor felismeri és helyén alkalmazza a legcélszerűbb és leghatásosabb fajvédelmi rendszabályokat. A turáni népeknél ez nincs így. Ezeknél a fajiságnak nem eleme az a törekvés, hogy mint faj fennmaradjanak. Ezért pusztultak el aránylag könnyen, végzetes hatású történeti hatalmak beavatkozása nélkül is, csupán faji tunyaságból, a történelem eddig szerepelt turáni népei: a sumer, hun, avar, tatár, török; most, úgy látszik, rajtunk a sor. A turáni fajok, köztük mi és a törökök a többi fajjal vívott békés létküzdelemben a rövidebbet húzták. A véres csatákban megállták a helyüket, de az idegen faj okkal folytatott békés érintkezés vagy együttélés feltételei között pusztulás volt a részük. Saját leigázott nem turáni alattvalóik mindegyiket túlélték és túl fogják élni. Így járt a tatár és a bolgár a szlávokkal, a török és a magyar a maga nemzetiségeivel. Nagy, leigázott tömegeket beolvasztani egyik sem tudott, beolvadni másokba azonban igen. Nálunk a turáni faji tunyaság gyümölcse a nemzetiségi kérdés és a zsidókérdés. Mind a kettő abból a folytonos térvesztésből fakad, ami osztályrészünkké lett a többi fajjal folytatott együttélésben. Itt az ideje - ha már tunya faji ösztönünk nem vezetett rá, miként kell célszerűen folytatni a fajvédelmet -, hogy értelmes vizsgálódás alá vonjuk, tudatosan tanulmányozzuk azt a kérdést, hogy hogyan lehetne ennyi szerves belső veszély közepette fajunkat és fajiságunk értékes elemeit megmenteni. Azonban a faj¬védelmet nemzetiségi vagy zsidó vonatkozásban vizsgálni két különböző dolog. Bár vannak a kétféle irányú fajvédelemnek közös elvei is, együtt mégsem tárgyalhatók. Ezúttal a fajvédelem módszertanát a zsidóság leigázó térfoglalásával szemben akarjuk tanulmányozni.
A magyar faj és fajiság védelméről a zsidóság felülkerekedésével szemben egészen a legutóbbi időkig nálunk szó sem esett. Ebben nemcsak a mi turáni faji tunyaságunk a bűnös, részes abban a zsidó élelmesség is. Mi nem vagyunk kifejezetten alkalmasak a faji életjelenségek meglátására, a faji különbségek értékelésére, az érdekek elhatárolására: ahhoz izgékonyabb faji ösztön vagy ennek híján mélyebben elemző elmeél kívánatos, mint fajunk átlagának osztályrésze. A faji különbségek értékelésében nem sokkal vagyunk előbb, mint Észak-Afrika vagy Szudán bennszülöttei. A ruhában, feltűnő szokásban adódó különbséget még észrevesszük, de már a lelki alkat, az érdek vagy a törekvés lehet akármilyen eltérő a mienktől, nem látunk belőle semmit, mert a benső és feltétlen igazságok, a lélektani mozzanatok megragadására nincs érzékünk. Ezért értekeznek egészen művelt fajvéreink beolvadt zsidókról, már nem zsidó zsidókról. Aki értékelni és ítélni tud, keresve se találhatna gorombább példákat az elvonó- és ítélőképesség hiányára, mint ezek a hallatlanul léha megállapítások, amelyek komoly formájukban sem egyebek üres fecsegéseknél. Az ilyen megérzőknek az ítélkezése nem alaposabb a paraszténál, akinek a levegő semmi, mert nem látható és nem fogható. Ha mégis akadt közülünk egy-kettő, aki meglátta a fától az erdőt, és ráeszmélt fajunk egyre tökéletesebb leigázására a zsidóság által, észrevételeit aligha tehette szóvá nyilvánosan. A napisajtó és a nyilvánosság többi szerve jóelőre zsidó kézbe és zsidó befolyás alá került, s ezeknek finom szimatú cenzúrája elnyomott minden szabad véleménynyilvánítást. De a zsidócenzúrán kívül volt még egy más, nem kevésbé hatalmas gátlóerő, ami a zsidóellenes eszmék nyilvánosságra jutását kiszorította a köztudatból: az egész nyilvános életünkbe mesteri módon beépített közmegvetés. "A zsidóság fényesen felépített fajvédelmi rendszerében axiómaszerűen érvényessé tette a köztudatban a következő tételeket: az, aki a zsidóságot akár - bármilyen csekély - korholó bírálatban is részesíti, antiszemita. Az antiszemitizmus pedig bárgyúságból ered. Vagy, amint "kiváló" elmélkedőnk és tárcafilozófusunk, Ignotus Pál szokta idézni: az antiszemitizmus a bárgyú ember szocializmusa. Efféle kijelentéseket az elmúlt húsz esztendő alatt annyira kézenfekvő igazságokká sikerült emelni, hogy ma már szinte az erkölcsi törvények erejével bírnak. A zsidóbírálat üldözését és megvetését a zsidó sajtó oly tökéletesen bevéste a magyar közlélekbe, hogy ezzel terror alatt tarthatják még a legképzettebb és legbátrabb társadalomkutatót is. Nincs, illetve a legutóbbi hetekig nem volt ember, aki e kérdésben szabadon mert volna nyilatkozni. Ha mégis a körülmények kiszorítottak valakiből egy-két nyilvánosságra szánt megjegyzést, szokás volt azt undok hízelgéssel, szolgalelkű kimagyarázásokkal és meghunyászkodó bocsánatkérésekkel köríteni, hogy a fanyar igazság ízét veszítse. Soha ennél utálatosabb és nevetségesebb ellentét nem volt, mint egyfelől az igazság és másfelől az igazságnak ez a csúszómászó, hízelgő szépítgetése között, mégpedig a szabadgondolat, a szabadszólás, sőt, a brutális őszinteség korszakában. Az édeskedő és bocsánatkérő igazságkutatásnak példája Ágoston Péter könyve: A zsidók útja. Annyi érdeme mégis van, s ezért bizonyos bátorság mégsem tagadható meg tőle, ti. az, hogy megtörte a jeget. Ez a könyv ugyan sohasem csinált volna zsidókérdést, ha a zsidóság őrszemei izgatottságukban el nem siettetik a dolgot a Huszadik Században rendezett ankéttel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy semmiféle rendellenesség nem válik kérdéssé addig, amíg az emberek rá nem eszmélnek, firtatni nem kezdik. Azt pedig jó lélekkel elmondhatjuk, hogy magyar fajvéreinknek szinte egyetemes többsége, leszámítva némely kiváltságos látóelmét, mit sem tudott a zsidókérdésről, sőt rá sem hederített volna, még Ágoston Péter könyve nyomán sem. De annak, aki retteg és izgatottan vár valami balfordulat bekövetkezésére, aligha sikerül megőriznie a módszeres nyugalmat, kivált, ha még túl ingerlékeny, ideges is a helyzet feszültségéhez képest. Márpedig a zsidóság okos és ideges faj, legkivált azok a közszereplőik, akik a budapesti sajtóközpontokból felülmúlhatatlan bölcsességgel és egyetértéssel kormányozzák fajuk érvényesülési harcát. Ők sokat látnak és mindent értékelnek. Látták az egyik oldalon a fajvéreik által hallatlan vakmerőséggel egymásra torlasztott háborús visszaéléseket, a zsidóság szédületes hatalmi és vagyoni gyarapodását, másrészről a fajmagyarság zömének óriási lezüllését. Mert ők jól tudják, hogy a parasztság temérdek vagyonosodása csak kitűnő hazugság, aminek hirdetésével a fajmagyarság testébe éket verhetnek, mert valójában a magyarság óriási átlagának a szenvedés, nyomor és kifosztatás az osztályrésze, még a ráhazudott parasztjólét mellett is. Ők a maguk különös faji érzékenységében teljes képtelenségnek vélték, hogy annyi kiáltó ellentét, annyira fajilag igazodó jólét- és helyzetkülönbség fel ne nyissa a szemét és fel ne keltse a kizsákmányolt fajnak a gyűlöletét a kiszipolyozóval szemben. Ők, éppen mert okosak és töprengők, évek óta rettegnek a megtorlás rémétől, a népharag kitörésétől. Ebben alighanem megerősíthette őket néhány újságba szánt olyan zsidóellenes közlemény, amelyet a szerkesztőségi kosárba kellett riadtan beleásniuk. Ezen aggodalmas, feszült várakozásban megjelenik Ágoston Péter magában véve csupa ártatlan gondolattal teli könyve. Elképzelhető, hogy épp a leginkább fajhű őrszemeknek még a szívük vetése is megállt az "antiszemitizmus" ezen első közéleti felbukkanására, mert a rettegő minden gyanús tünetben végveszedelmet vél. Akinek a fekete kéz beígérte a
látogatást, az minden nesznek utána fürkész, minden látogatót jól körül szeret nézni, szóval világosságot akar. Tökéletesen ez a hangulat tölthette el Jászi Oszkárékat, amikor Ágoston könyvétől elrémülve egyszerre világosságot akartak gyújtani a zsidókérdésben, hogy mi van már, hogy van már, nem jön-e már a pogrom? És ezzel a komikus kapkodással megcsinálták a zsidókérdést, ami eddig csak az ő meghitt társalgásukban létezett, azóta pedig a mi tunya fajtánkban is mind szélesebb körben parázslik. Látszik, hogy az idők követelménye. Biztosíthatjuk a zsidóságot, hogy a világháború sajgó tanulságai után a zsidókérdés nálunk sem fog többé elaludni és e téren a művelt külföld nyomdokaira lépünk. És ebben van számunkra megadva a zsidókérdés módszertanának legelső utasítása: a zsidókérdést nem szabad elaludni hagyni, félre kell tenni minden mesterségesen keltett szégyenérzést. Ez nemcsak a pusztulás lejtőjére került magyar fajunknak az érdeke, hanem a tiszta, pártatlan tudományosságnak is. A zsidóságnak magyarországi csendes uralomra jutásában és a magyar faj mindenoldalú fokozatos leigázásában egy olyan páratlanul érdekes fajbiológiai folyamatnak lehetünk tanúi, amihez hasonlót ritkán nyújt a történelem és az élettudomány. Képtelenség volna, hogy ma a természettudományos vizsgálódás napjaiban ne érdekelné a művelt gondolkodókat: milyen feltételek között, milyen eszközökkel sikerül egy jövevényfajnak igájába hajtania egy önmagában szilárdnak látszó módon megálló népet. A tudományt még egy rovarfaj kipusztulása is érdekli, akkor hogyne érdekelné egy intézményben gazdag népfaj csendes leteperése a vértelen létküzdelem keretei között egy látszólag szervezetlen, élősködő népfaj által. A történelmi, társadalmi, gazdasági, élettani, lélektani és erkölcstani tanulmányoknak micsoda beláthatatlan terjedelmű töretlen talajára lehet bukkanni ebben a nagyszerű folyamatban! Hány tudós elme vénülhet meg addig, amíg a zsidó és a magyar faj érvényesülési harcának tudománya minden vonatkozásában ki lesz művelve. Hiszen eddig egyetlen komoly tanulmány sem foglalkozott még ezzel a kérdéssel, hol van még az okok, célok, védelmi és támadó eszközök, a kilátások stb., stb. megvitatása. A faji létküzdelem tünetei szétszórva hevernek, jelenségeibe lépten-nyomon belebotlunk, kérlelhetetlen következményei húsunkba vágnak, mégsem volna érdekes a kérdés? Ha van kutatója az iparosodás kérdésének, a városba zsúfolódás, a lakásnyomor, az eladósodás gondjainak, akkor kell, hogy legyen tudós kutatója az elzsidósodás folyamatának is. Ezt a vállalkozást nem lehet megindítani bátor nekigyürkőzés nélkül, el kell készülni a zsidóérdek képviselőinek "feszítsd meg" ordítására is. A tömeg, kivált ha valamely irányban már előzetesen sugalmaztak neki valamit, akkor még a saját megváltóival szemben is ellenállóvá tud válni: ez lélektani törvény. A zsidóelnyomásról, a fajvédelemről nyíltan és folytonosan kell beszélni, a közélet minden tanulságát fel kell dolgozni tudományosan és e feldolgozott tanulságokhoz kell igazodnunk a fajvédelemben. Különben fajiságunk lezüllik, fajunk igába kerül, mielőtt észrevennénk.
A zsidóságnál öntudatosabb faj nincs a föld kerekségén.
Teher alatt nő a pálma - tartja a régi közmondás. Az évezredes elnyomatás küzdelmei során a zsidóságnak mindig a boldogulás feltételeit kellett kutatnia, ezért szerzett oly emberfeletti érzéket és leleményt a faji és egyéni érvényesülés eszközeinek felismerésében és felhasználásában. Csakis ebbeli kiválósága miatt érhette el, hogy élősködő életmódja ellenére is rokonszenvesen tudott elhelyezkedni az általa kiszipolyozott társadalomban. De a zsidóság azt is érzi, hogy a milliók nyomorából és verejtékéből virágzó jóléte csak akkor tartható fenn, ha a szellemi irányítást a kiuzsorázott társadalomban a kezében tartja. A szellemi vezetésnek, Sőt leigázásnak mély lélektani megfontolással sem lehetne tökéletesebb módszerét megállapítani, mint amit a zsidóság ösztönösen alkalmaz. Az emberek végtelenül befolyásolhatók. A sugallatra, a vágyak és érzelmek felkeltésére épülő befolyásolás végső fokon azon a lélektani törvényen nyugszik, hogy az ember figyelme csak egy dolgot tud egyszerre megragadni. Amíg e figyelem valamely tárgyhoz, képzethez vagy eszméhez kötődik, addig más benyomásoknak a sugallt tárgytól, képzettől, eszmétől független elemei a gondolkodásunk vagy a cselekvésünk számára hozzáférhetetlen. A figyelmet a legkönnyebben az a képzet, eszme, tárgy ragadja meg, ami érdekes, erős hangulatú. Az, aki érdekes, erős hangulatú képzetet, benyomást tud beültetni a tudatomba, könnyen le tudja kötni a figyelmemet addig, amíg a rám ható benyomás a tudatomban van. Amíg a beültetett gondolatot, benyomást a figyelmem rögzíti, addig minden másnemű lelki aktivitás, gondolkodás, érzés, akarat ki lesz zárva a tudatomból. Az a pedagógus, aki a gyerekeknek mindig érdekeset tud mutatni vagy mondani, már ezzel is tökéletesen fegyelmez. Azt, hogy a lekötött figyelem milyen erősen gátolja az önálló lelki aktivitást, jól ismerik a zsebmetszők is. Ismeretes, hogy az ügyes zsebtolvaj érdekfeszítő vitával, vagy beszéddel tereli a figyelmet, amíg a tárcát elemeli. Van rá eset, hogy ketten dolgoznak. Az egyik valamilyen botrányos jelenetet rögtönöz a járókelők között, ezzel magára tereli a figyelmet, amíg a másik elvégzi az aratást, mert a figyelme senkinek sem osztható kétfelé. Hasonlóképpen van a milliók kifosztásával is. Egy kicsiny, a tömegtől sokban elütő csoportnak sohasem sikerülne milliók kárára, igazságtalan jólétre és hatalomra vergődnie, ha időközben a milliók saját ügyeikkel és érdekükkel is törődhetnének. Az utolsó évtizedek alatt a magyarság a zsidósággal szemben olyan gazdasági, szellemi és erkölcsi függőségbe és alsóbb szintű létezésbe jutott, hogy azt feltétlenül észre kellett volna vennie, ha időközben ideje lesz arra, hogy saját helyzetére gondoljon. A zsidó sajtó éppen ebben a tekintetben végzett mesteri munkát, amennyiben ezt az észheztérést megakadályozta. Ezt pedig azáltal érte el, hogy ragyogó tervszerűséggel minduntalan új uszító eszméket ültetett bele a bárgyú köztudatba, és gondoskodott arról is, hogy az egyik uszító eszme legott nyomon kövesse a másikat, ha a korábbi uszító eszme érdekessége ellanyhul. A zsidó célja az, hogy a tömegnek sohase legyen ideje önállóan gondolkodni. A hipnotikus sugalmazás egyik fő kelléke az, hogy a hipnotizáló oly gyors egymásutánban keltse fel a sugalmazott képzeteket, hogy a hipnotizált személynek ne legyen elég ideje arra, hogy e képzetekhez a maga képzettársításait is hozzáfűzhesse, mert ez esetben kiszabadul a hipnotizáló befolyása alól és elvész az a hatás, ami a sikeres igézetnek az alapja. Nos, ugyanígy kell eljárnia annak, aki a tömeget akarja befolyásolni és tetszése szerint kormányozni. Minden pillanatban meg kell ragadni a tömeg figyelmét egy olyan képzet, eszme "elordításával", ami tőlünk származik; mihelyt ennek hatása gyengül, azonnal más eszmét kell a tömeg közé lökni, hogy attól bóduljon el, de arra sohasem szabad időt engedni, hogy a tömeg izgató eszmék nélkül szűkölködjön, mert akkor elmélyed saját helyzetének a vizsgálatában, szóhoz jutnak a töprengők, akik a tömeg nyomorúságának a firtatásával magukhoz ragadják a közfigyelmet. A magyar újságfaló közönséget valóságos baromi függésben tudja tartani a kénye-kedve szerint eljáró zsidósajtó. Ezt pedig az uszító eszmék művészi kezelésével éri el. Ezek segítségével a zsidóság saját elhatározása szerint tudja irányítani az egész magyar közéletet. Az uszító eszméket mindig oly talpraesetten löki a tömeg közé, hogy valóságos indulatviharok kavarognak körülöttük és a magyar társadalmat az állandó izgatottság állapotában tartják. Amire az egyik uszító eszme lejárja magát, addigra már ott a nyomában a másik, körülötte az érveikkel és ellenérveikkel egymásra fenekedő pártokkal. Az utóbbi évtizedek végeszakadatlan uszításai már oly mélyen beültették a magyar közéletbe az állandó izgalmi állapotot, hogy egyeseknek, csakúgy mint a tömegnek, már szinte beteges szokásává, szükségletévé vált folytonosan handabandázni, üvöltözni és acsarkodni valamilyen eszme miatt, amit persze módszeres pontossággal szállít a zsidósajtó számukra. Csakis így lehet megérteni közéletünknek az elképesztő szélsőségek között zajló hánykolódását, hullámzását, amiben a legkiválóbb politikusoktól le a napszámosig mindenki osztozik. Mindnyájan függvényévé lettünk a zsidósajtónak, közülünk is azok a legjobban, akik azt hiszik, hogy ő utánuk igazodik a sajtó. Az utóbbi évtizedeknek a magyar története alig egyéb, mint azoknak az uszító eszméknek a története, amelyekkel a zsidósajtó csak azért fűtötte állandóan a köztudatot, hogy a társadalom figyelmét elterelje a zsidóság térfoglalásáról. Ezt a céltudatos uszítást szolgálták az utóbbi évtizedek végeszakadatlan obstrukciói vagy egyéb politikai akciói az önálló vámterület, az önálló nemzeti bank, a katonai vívmányok, egy-egy miniszter megrágalmazásának hajszája, a választójogi liga, egy-egy nagyarányú szocialista felvonulás, majd megint a választójogi blokk, most legújabban a békekötésre irányuló uszítás kérdéskörében ... , de ki tudná mindazt a temérdek uszító eszmét emlékezetből felsorolni, ami közéletünk utolsó évtizedeit lármájával betöltötte. Azt, hogy ezek az uszító eszmék valójában mennyire távol estek a mi igazi érdekünktől, az mutatja, hogy csak addig tusakodtunk körülöttük, amíg a zsidósajtó az uszítást abba nem hagyta. Amint abbahagyta, mi is elfelejtkeztünk róla és mentünk verekedni a másik eszme körül, amit újabb koncul közénk dobott. Elég csak néhány példa. Mennyit harcoltunk egykor a paritásos címer miatt. Volt idő, amikor hónapokig valósággal lázban égtünk miatta. Amikor úgyszólván magától megvalósult, a sajtó jóformán a füle botját se mozgatta meg miatta, hát mi sem törődtünk vele. Vagy nem volt az egy igazi szükséglet annak idején, vagy nem igazi vívmány most!? Valamikor éltünk, haltunk az önálló magyar vámterületért, mert erre uszított bennünket a zsidósajtó. Akkor még az ország egyharmada nem volt zsidókézen, a zsidóság csak a kereskedelem és ipar révén volt abban érdekelve. Most már a kutya se törődik vele, mert az ország óriási területei a zsidótőke érdekeltségébe kerültek, s ezen a réven már inkább a közös vámterület lesz az érdeke a zsidóságnak. Elmaradt tehát az uszítás, a kereskedelem fokozásának pártján álló sajtóban okos tanulmányok jelennek meg a közös vám terület üdvös voltáról, s ma már mosolyt fakaszt az a néhány "következetes" öreg politikus, akiben rögeszmévé vált a korábbi uszító eszme. Ezelőtt még egy pár évtizeddel a bőrkabátosok, a latifundiumok ellen bőszített bennünket a zsidósajtó, és mi bőszültünk. Most pont ugyanaz a sajtó, ugyanazok az emberek a nagybirtok szükségességét hangoztatják a többtermelés szükségességének örve alatt, hogy hangulatot csináljanak a zsidótőke birtokvásárlásainak, miközben szidják a parasztokat, hogy azok csinálják a drágaságot. S akad-e ezer ember közül egy is, aki nem átkozza saját fajvéreit a parasztokban, és nem esküszik a zsidósajtó orcátlan hazudozásaira a drágaság ügyében? Még számtalan példát lehetne idézni, hogy nekünk nincsenek saját fajunkat érdeklő önálló gondolataink, céljainkat, törekvéseinket a zsidósajtó tűzi ki, hangulatunkat az irányítja az uszító eszmékkel. Nekünk fizikailag időnk sem marad arra, hogy saját fajunk sorsával foglalkozzunk, arról gondolkodjunk, írjunk és beszéljünk, mert még szerencse, ha napi munkánk végeztével marad annyi időnk, hogy az aktuális uszító eszmék felett kiveszekedhessük magunkat azokkal a fajvéreinkkel, akik ezekkel napról napra paprikázzák magukat és másokat. Ezeket az uszító eszméket a beszélgetésekből, vitákból nem lehet kirekeszteni, mert mindenki ezekkel hozakodik elő, másról beszélni nem is hajlandó, ezek az eszmék tehát annyira igénybe veszik a figyelmet és az időt, hogy semmiféle olyan más eszme, ami fajunk érdekével közelebbi kapcsolatban volna, szóba sem jöhet. Ezt éri el a zsidósajtó az uszító eszmékkel. Ránk pedig a fenti fejtegetésből az a tanulság háramlik, hogy a zsidó uszító eszmét közéletünkben lehetőleg abban a pillanatban le kell járatni, amint felmerülnek. Ezt nem érjük el azzal, hogy parázsló indulattal nekiesünk ezeknek az eszméknek és tüzes ellenzéket formálunk ellenük. Ezzel az uszítás elérte célját és egészen bizonyos, hogy akad zsidó újság, amely ebben a szenvedélyes támadásban élünkre áll és a mi pártállásunk szerint szítja a tüzet. A több évtizedes múlt folytonos őrülete annyira kibillentette közszellemünket a józanságból, hogy e közszellemnek a pártoskodás, a szüntelen tusakodás nélkülözhetetlen kábítószere lett. Társadalmunk ma olyan, mint az uszítással elmérgesített kutya, amely mindig harapni akar. Társadalmunknak az uszítás életszükséglet, már nem tud meglenni nélküle. Ilyen állapotban a józan észnek nincs nálunk szerepe, még az igazság is csak akkor lesz vonzó, ha kíméletlen és erőszakos. Ezért az uszító eszméket bölcs bírálgatással, pártatlanságot szenvelgő tárgyilagossággal senki nem törheti le. A zsidó uszító eszmék lejáratásának csak egy módja van. A zsidósajtótól el kell ragadni a kezdeményezést az uszításban, mert aki nem uszít, azzal az ördög sem törődik. Uszítani kell pedig nem a zsidó uszító eszmék ellen, mert a makacs ellenkezéssel csak a terméketlen múltat folytatnánk, hanem termékeny alkotó irányban, a fajvédelmi eszmék érdekében kell. Ilyen eszme van özönnel, csak meg kell ragadni és hirdetni kell őket. A zsidóbevándorlás korlátozása, a parasztvédelem, az uzsora és csalás letörése, a szövetkezeti eszme, a nem zsidókból álló kultúregyesületek alakítása, a zsidóirodalom kipellengérezése, a nem zsidó irodalmi irányok felkarolása és bevallott célú pártolása stb. Mindezeket az eszméket kifejezetten és bevallottan a zsidóelnyomás ellenében kell élezni és közismertté tenni, óvatosan kerülve azonban minden felekezeti egyoldalúságot, ami már önmagában is "reakciós" jelleget adna a küzdelemnek, sőt, ami még nagyobb baj, saját fajvéreink között is felekezeti megosztást szülne. A zsidó uszítással eddig azért nem mentünk semmire, mert azok, akik vállalkoztak arra, hogy szembeszálljanak vele, bátortalanok voltak és a makacs, vértelen tagadásnál vagy az unalmas bírálgatásnál nem mentek tovább, vagy ha sarkukra álltak, azt a túlzott hitfelekezeti álláspontból tették és ezzel kizárták a küzdelemből a más felekezetű fajvéreinket. Mindebből persze semmi sem valósulhat meg addig, amíg megfelelő terjedelmű nem zsidó sajtót nem nevelünk.