Bognár József: Csillagsávos félhold

Ha Amerikáról van szó, akkor ahhoz, hogy megértsük gondolkodását, tetteinek mozgatórugóit, gyakran keresünk vele kapcsolatban párhuzamokat. Ezért hol a volt Szovjetunió a példa, máskor az egykori Római Birodalom a hasonlítás alapja. És a szakértők mindkét esetben találnak is szépen vélt vagy valós közös vonásokat. Viszont a legkézenfekvőbb példa az egykori Oszmán-török Birodalom lenne, amire nem nagyon gondolnak a hivatásos politológusok. Az első pillanatban meglepőnek tűnhető kijelentést ezért is érdemes végiggondolni.

Az egykori Oszmán Birodalom főleg fénykorában a „lehetőségek földje” volt, mint Amerika az elmúlt kétszáz évben. Kevesen tudják, de a XV-XVIII. században az oszmán államba menekült mindenki, aki karrierre vágyott. Aki több akart lenni annál, mint aminek a feudális Európában született. Éppen emiatt az egykori oszmán állam hivatali és katonai elitjébe sokan bekerültek a szerencsevadászok közül, így egy idő után már kisebbségben voltak a született törökök. Viszont a mindenkori nagyvezérektől kezdve az egyszerű janicsárig köztük mindenféle európai nép fia megtalálható volt. Köztük magyarok is szép számban. De a bosnyák vagy albán eredetű pasák és bégek voltak a legtöbben, ezért voltak a leghűségesebb török alattvalók. Ők csinálták a legnagyobb karriereket. Ma már azt is tudjuk, hogy janicseri-oglunak (janicsártanoncnak) nem igen kellett elrabolni a keresztény gyerekeket. Ezek többségében mendemondák. Mert jó néhány balkáni falu egész jövőjét építette arra, hogy rendszeresen rátukmálták a török hatóságokra a serdülő ifjaikat. Ez ugyanis kiemelkedési lehetőséggel kecsegtetett az egész közösségnek. Az oszmán hatalom több évszázados virágzását nagyrészt ennek a „liberális” mobilitásának köszönhette. Ez a rendre kielégülő tömeges méretű ambíció tette oly életképessé évszázadokon át az oszmán államot. Magyar történészek (pl.: Hegyi Klára) mutatták ki, hogy az egykor törökök által uralt magyarországi végvárakban kisebbségben voltak a törökök, a keresztényeredetű, de a töröknek szolgáló zsoldosokkal szemben. Mert a töröknél az idegen származás nem hátrány, hanem előny volt. A gyökértelen emberek voltak a szultán leghűségesebb alattvalói. Ők a feltétlen szolgálattal bármit elérhettek. Némelykor rabszolgákból lettek még a szultánok rokonai is. Amerikának is mind a mai napig a bevándorlók adják az igazi erőt, a dinamikát. Ez mozgatja az országot leginkább. Az elsőgenerációsok megkapaszkodási vágyának, érvényesülési törekvésének igénye. A második-harmadik generáció már az amerikaiakra annyira jellemző nemzeti korlátoltság, butaság hiteles képviselői. Az oszmán állam, éppen a sok idegen származású potentátja miatt, soha nem volt fundamentalista mohamedán rendszer. Nem volt alapvetően térítő, ideologikus hatalom, sokkal praktikusabban kormányozták hatalmas birodalmukat. Ez csak politikai és katonai visszaszorulása (XVIII. század vége), ideológiai bezárulásuk után következett be. Ezzel szemben Amerika fanatizmusa, ideológiai beágyazottsága sokkal folyamatosabb, és a kezdetektől jellemzi. Érdekes módon éppen ellenségei bukását (Szovjetunió, Varsói Szerződés) követően erősödött fel ismét, vált még kíméletlenebbé. Azóta is mesterségesen tenyészti az ellenségeit. Ideológiai erőszakhadjárataival agyonliberalizált hedonista társadalmának veszélyérzetét akarja állandóan növelni, legalább ideológiailag mozgósítani. Ami az Amerikára szinte semmilyen veszélyt nem jelentő terrorizmusra való állandó hivatkozás képében ölt testet. Ne felejtsük el, hogy sem szeptember 11. előtt és sem azóta, semmi nem történt Amerikában iszlám terrorista részről, míg a másik oldalon csak a mesterségesen gerjesztett hisztéria. Nem furcsa, hogy a legalább tízmillió amerikai mohamedán közül egy sem lenne fundamentalista? Pedig ma az egy trendi hivatás. Valóban a nagyrészt nyitott kanadai vagy mexikói határon csak az al-Kaida ne akarna bejutni? Nyilvánvaló, hogy Amerikának, miközben görcsösen ragaszkodik szellemi-morális-gazdasági elsőségéhez, mint egy falat kenyérre, úgy van szüksége a terrorizmus rémére. Elsősorban azért, mert erősíti rogyadozó gazdaságát az egyre nagyobb katonai megrendelés. A mai katonai költségvetése nagyobb, mint bármikor a hidegháború korában. Másodsorban meg erre hivatkozva lehet világszerte beavatkoznia, érdekei védelmére, és pózolni vélt erkölcsi fölényével. Illetve kordában tartani a katonailag egyre gyengébb és nyugodt életre vágyó tétova szövetségeseket.
A közvélekedéssel ellentétben az Oszmán Birodalom nem volt eredendően rabló állam. Nem szívesen hódítottak olyan területeket, amelyek már eleve szegénynek, veszteségesnek látszottak. Hódításaik többnyire racionálisan történtek. Mindenekelőtt a kor legfontosabb kereskedelmi útjainak, pontosabban azok bevételeinek az ellenőrzésére törekedtek, a vallás (pontosabban ideológiai ürügy) csak másodlagos szerepet játszott. Elhúzódó hanyatlásának legfőbb oka az általa birtokolt kereskedelmi útvonalak jelentőségének egyre fokozódó eljelentéktelenedése lett. Amerika is veszít ma e téren. Elsősorban az egyre növekvő erejű vetélytársak miatt, akik egyre kelendőbb ipari termékeik (fegyver, műszaki cikkek stb.) mellett az általa birtokolt stratégiai bázisaikat (Afrika, Dél-Amerika) is kikezdték. Amerika e létharcban, veszteségei pótlására, tehetetlenségében már a nagy jövedelmet biztosító, de igen mocskosnak tartott kábítószer-kereskedelem monopolizálására (Afganisztán, Kolumbia) is törekszik. Ennek volt szinte a nyitánya, amikor a szuverén Panama kábítószeres kapcsolatairól ismert Noriega elnökét jó tíz éve letartóztatták, majd floridai börtönbe zárták, mintegy kiiktatva őt e nagy bizniszben elfoglalt kulcssszerepéből, és így véve át helyét. Ezt eredményesebben ma sem tudná megcsinálni egyetlen maffiózó klán sem. A két birodalom közös problémáinak megoldási módjaira is jó ez a példa, mert az Oszmán Birodalomban is a hanyatlás, a szegényedés erősítette fel a rabló ösztönöket. A jelek szerint ez látszik kiútnak Amerika számára is, és ehhez asszisztál a maga tehetetlen módján a NATO is, ahogy egy hűséges vazallushoz illik.

MD 2010. II. 17.