Kiss Sándor: A ZSIDÓKÓRSÁG TERÁPIÁJA (1921)

Kutatván a zsidókórság gyógyításának módjait és eszközeit, hamarosan szemünkbe ötlik a zsidóélősdiség néhány sajátszerű vonása, amely majdnem megközelíthetetlenné teszi ezt a társadalmi élősködőt, kivált az olyan erre alkalmas társadalomban, mint amilyen a magyar is. Először is a zsidó faj élősködése a legtökéletesebb az egész szerves világ minden élősködése közül. Alig van olyan sajátos parazitavonás, amit meg ne találnánk a zsidó faj élősködésében, de azon élősdi tulajdonságokon kívül, amiket az állati és növényi élősködők biológiájából ismerünk, számos olyan tulajdonsága is van a zsidóságnak, ami kizárólag csak ezt a társadalmi élősködőt jellemzi.

Az összes élősködővel közös sajátossága a zsidó fajnak bámulatos szaporasága, továbbá az, hogy a fertőzött élőlény életében rendellenességeket, izgalmi állapotokat teremt és hogy a fertőzött szervezet rovására, annak pusztulásából él. De csak a baktériumokat utánozza azzal, hogy a szervezetet roncsoló, bomlasztó hatású társadalmi méreganyagokat termel; csak a gombákhoz hasonlít abban, hogy az egész élőlényt fokozatosan átható, élősködő szövetté tud szerveződni; abban pedig a külső állati élősködőkkel (tetű, bolha, poloska, kullancs, pióca stb.) rokon, hogy nincs okvetlenül hozzákötve ahhoz a szervezethez, amelynek a belsejében pusztít, hanem tetszése szerint bármikor elhagyhatja azt.
A zsidó élősködésnek óriási előnyére van, hogy sokoldalú és úgyszólván minden élősdinek a védelmi és támadó készségeit egyesíti magában. Könnyű megtámadni az olyan élősködőt, amely egyszerű biológiai tulajdonságai miatt csak bizonyos feltételekhez kötve élhet, de nehéz az olyat, amely már berendezkedett minden lehető támadásra és védelemre. Vannak azonban a zsidónak egészen eredeti tulajdonságai is. Minden más parazitától eltérően a természetben szinte egyedülálló sajátossága a zsidó fajnak, hogy ugyan egyénenként támad, de kivétel nélkül, mint egész faj védekezik. Azt a képtelen esetet lehetne ehhez hasonlítani, ha a megtámadott baktériumok, gombafonalak vagy tetvek egymásért szolidaritást vállalva minden megtámadott fajtársukért, mint összetartó szervezet lépnének védelembe, pedig tudjuk, hogy nincs így. A poloskák, a bélférgek, gombamicéliumok, bacilusok stb. mit sem törődnek azzal a fajtársukkal, amely áldozatul esik a megtámadott szervezet védelmi harcának, hanem az elesettnek a helyét szaporasággal sietnek kitölteni, mással nem is tudják. A zsidóparazitizmussal másként van a dolog. Minden zsidó egyén különleges helyzete és személyi képességei szerint, pusztítja, őrli, emészti a társadalmat, de mihelyt bajba keveredik, rögtön védelmére kel az egész élősködő szervezet, ami azt a gondolatot ébreszti, hogy az egész parazita zsidó faj, mint egyetlen összetartozó szervezet végzi a társadalompusztító munkát.
Van még egy másik sajátosság is, ami a zsidóparazitizmusnak felsőbbséget biztosít a többi állati és növényi élősködővel szemben. Sehol nem találjuk azt, hogy az élősködő úgy tudna elhelyezkedni a fertőzött szervezet belsejében vagy külsején, hogy a gazdaszervezet pusztításába és a maga védelmezésébe bele tudná vonni a fertőzött élőlény egyes szerveit is. A zsidó faj oly kevés a megtámadott társadalomhoz képest, hogy önmagát aligha tudná fenntartani a fertőzött szervezet önmagától adódó védekezése ellen. De nincs is erre szüksége. Ügyes mimikrivel úgy elkeveredik a megtámadott társadalom fajvérei között, hogy alig lehet tőlük megkülönböztetni; aztán boszorkányos varázserővel magához csatolja a társadalom értelmileg és erkölcsileg hitvány elemeit (többnyire mágnásokat és proletárokat) és ezekből az alacsonylelkületű fajtagadókból szervezi a zsidócsahosok mindenre kész hadát (ld. Kiss Sándor: A ZSIDÓCSAHOS). Ez a megigézett csürhe mindig ott futkározik a zsidóság körül, s végrehajtja vagy fedezi annak gazságait. A zsidócsahosok csürhéjénél hívebb, odaadóbb és megbízhatóbb szövetségest nem ismer a történelem. Tudjuk a történelem lapjairól, hogy minden szövetségkötés, minden hűségfogadalom mögött ott kísért az árulás, elpártolás, esküszegés sötét gyanúja, csak egyetlen szövetség jelent majdnem biztos kivételt: a zsidóélősdiség és a zsidócsahosok cimborasága. Rávilágít ez arra a felderítésre váró, okkult lelki hatásra, amellyel a zsidó szörnyeteg megbabonázza az emberek lelkét, s kénye és kedve szerint használja e zsidócsahosokat világtörténeti pojácának vagy áldozati barmoknak, vagy mind a kettőnek, ha úgy hozza a sor. A zsidóparazitizmus boszorkányos lelkihatalmára legjobb példa a proletárok megátalkodott zsidócsahossága. Ismeretes a közmondás: "homokra épít, ki a népre támaszkodik". Ennek abban van az eredete, hogy a nép minden pártba belecsömörlik, minden kormányzatot csalónak minősít idővel. Nem ismer jóakaratot, a legbecsületesebb szándékot csalásnak nevezi, ha ígéretével adós marad. A zsidóbolsevizmus csak szenvedést, nyomort és gyalázatot hozott a népre, mégsem játszotta el a csürhenép bizalmát. Most is hisz benne a tömeg konokul, igazolva ezzel, hogy itt rejtelmes lelki tényezőkkel van dolgunk.
Az elmondottak után a következőkben foglalhatjuk össze a zsidókórság leküzdésének nehézségeit: 1. a zsidóélősdiség rendelkezik mindazon védelmi és támadó fegyverekkel, amelyekkel a többi élősködő csak külön-külön bír; 2. a zsidóparazitizmus egyszerre száz meg ezer ponton támad, egyénenként a legkülönbözőbb formában, mint semmilyen más parazita, de egységes, összetartó szervezet gyanánt védekezik, amivel szintén párja nélkül áll a szerves világban; 3. nem harcol szemben álló külső ellenség gyanánt, hanem a társadalom ellen annak megbabonázott fajvéreit viszi küzdelembe, a zsidócsahosokat. Ezen nehézségek dacára nem szabad lemondanunk a zsidókórság gyógyításának vizsgálatáról, amelyet a következő sorrendben veszünk tárgyalás alá: 1. megelőzés, vagyis a szervezet megóvása a további fertőzés ellen; 2. a társadalom serkentése a méregtelenítéses önvédelemre; 3. a társadalmi szervezet erősítése, edzése bizonyos tisztasági és egészségügyi rendszabályokkal a parazita támadásai ellen; 4. az élősködő életföltételeinek a nehezítése és életerejének csökkentése saját faji biológiájának kiismerése alapján.

1. Magától értetődik, hogy a zsidókórság esetében csakúgy, mint az emberi test fertőzéses bajainál, könnyebb a betegséget megelőzni, mint kiheverni. Aki ki akarja kerülni a zsidókórságot, ne fogadja be a zsidókat. Ha pedig már a társadalom zsidókóros, igyekezzék legalább kirekeszteni a további fertőzést s éljen tiszta életet (ld. alább), hogy a bajból kilábalhasson. Zsidó mindenütt van, akárcsak a bacilus, úgyhogy abszolút mentesség e téren épp oly lehetetlen, mint a halált okozó csírákkal szemben. De okos, előrelátó állami kormányzat elejét tudja venni a tömeges fertőzésnek, ami már veszélyes lehet. Ám ki látott okos, előrelátó állami kormányzatot, legalábbis Magyarországon? A legőrültebb elméletek uralkodtak ezen a téren, amelyekkel önmagát kendőzte a politikai butaság. Ilyen a zsidókérdés "élesztős elmélete": a zsidókra szükség van, mert ők a társadalmi haladás élesztői. Hasonlítana ehhez annak az orvosnak a bölcsessége, aki a sápadt, fázékony betegével tífuszbaktériumokat nyeletne, hogy piros színt öltsön és melege legyen. Célját bizonyára ez is olyan alaposan elérné, mint az élesztős politikusok. A másik irányzatot képviseli azon politikusok felfogása, akik már annyira ostobák, hogy elméletük sincs: egyszerűen fölényesen lemosolyognak minden antiszemita izgágaságot, mert ők nem látnak különbséget zsidó és nem zsidó között. S ha ők nem látnak különbséget, akkor bizonyára szubjektív igazuk is van: de milyen szudáni barbarizmus az, amikor az ilyen verébeszű aligemberek egy nemzet sorsát intézhetik? Melyik kultúrember ne lökné ki utálattal az olyan orvost, aki mosatlan kézzel babrálná a vérző sebet, mert ő nem hisz a baktériumokban, vagy aki nyegle fölényességgel gúnyolná a betegszoba takarítását vagy a beteg tisztántartását, mivel véleménye szerint a bacilusok ártalmassága mesebeszéd ...
A tudatlan tömeg éppen úgy tagadja a zsidófertőzés veszélyességét, mint a bacilusokét, de egyik sem szűnik meg veszélyes lenni. Mindkettőnek a felismerése bizonyos kultúrfokot feltételez, mindkettőnek a távoltartása alapvető követelménye a fejlett tisztaságérzéknek. Az orvos, aki szigorú tisztaságot teremt a beteg körül s a politikus, aki irtózattal tartja távol, vagy takarítja ki a zsidófertőzés piszokját: a helyzethez illő magaviseletet tanúsítanak, az egyik a beteg test, másik a beteg társadalom gyógyításán fáradozik egyenlő kultúrkészséggel. De a politikus, aki iszonyat nélkül tűri a zsidóbevándorlást, megfelel annak a kocsisnak, aki trágyatapaszt köt a vérző sebre, vagy annak a cigánynak, aki lépfenében elhullt állatot fogyaszt aggodalom nélkül. A zsidókórság gyógyításának alapvető előfeltétele kétségbeesett szigorúsággal, hajthatatlan elszántsággal kirekeszteni a további zsidófertőzést, vagyis megakadályozni a zsidóság bevándorlását. Ezt a kérdést törvényhozási úton szabályozni nem lehetetlen és nem példátlan. Az Amerikai Egyesült Államok ilyen bevándorlási törvénnyel védekezik a japán bevándorlás, az ausztráliai Államszövetség pedig a kínai bevándorlás ellen. A magyarországi keresztény kurzus még nem hozott ilyen törvényt, tehát látszik, hogy nem szándéka a magyar állam zsidókórságát meggyógyítani.

2. Miként az ellenálló szervezet a baktériumos fertőzéssel szemben, az immunis társadalom a zsidófertőzés ellen a méregtelenítő anyagok termelésével védekezik. Nincs olyan mesterséges beavatkozás, amely hatásosság dolgában felérne a méregtelenítő anyagoknak magában a szervezetben végbemenő erőteljes termelésével. A társadalmi méregtelenítés eszközei olyan - eszmékben, mozgalmakban, intézményekben megjelenő - társadalmi termékek, amelyek közömbösítik a zsidófertőzés társadalmi mérgeit. A fajtudatos, fajilag önérzetes (immunis) társadalmak oly gyorsan és olyan tömegben termelik ezeket a társadalmi ellenmérgeket, hogy a zsidó méreg nem tud bennük végzetes erőre kapni. Angliának [0,6% zsidóság mellett], Franciaországnak [0,3% zsidósággal], Németországnak [1 % zsidósággal] máris megvannak a megfelelő antiszemita egyesületeik, holott ezen országoknak még halvány sejtésük sem lehet a zsidó élősködésnek azokról a rémséges pusztításairól, amelyeket Magyarországon a 6-7%-os zsidófertőzés okoz. Sőt a zsidókérdéssel egészen a legutóbbi időkig csak e kultúrnépeknek a tudományos irodalma foglalkozott, de nem a keresztül-kasul fertőzött magyar társadalom. A francia társadalmi védekezés sajtóeszköze a Vicille-France nevű hetilap vagy a Libre parole napilap. Az angolok fajvédelmi harcát a Hidden Hand havi folyóirat, a Morning Post napilap és a The Britons nevű társadalmi egyesülés intézi. A német fajvédelmi szerveknek a száma óriási, minthogy fertőzöttségük is a legnagyobb a három ország között: napilapok és hetilapok légiója, számos tudományos havi folyóirat (Hammer Lipcsében, Deutschlands Erneuerung Münchenben, Neues Leben Sontrában, Deutsche ]ugend Potsdamban stb.), tömérdek zsidókérdéssel foglalkozó tudományos könyv, nagy és erős fajvédelmi egyesületek [Deutschvölkischer Schutz und Trutzbund, Helmuth v. Mücke-Bund, Verband gegen Überhebung des Judentums stb.] jelentik a védekezés eszközeit. A társadalmi ellenanyagok termelése nálunk nagyon későn indult meg az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Országos Véderő Egyesület, a Keresztény Nemzeti Liga, a Levente Szövetség megalakulásával. Kiemelés végett utoljára említem a Szemere Céllövő Társaságot folyóiratával, a Céllal, amely az egész magyar fajvédelmi mozgalomnak legelső és máig is pótolhatatlan, mert egyetlen tudományos gerjesztője. Valójában a nyugati kultúrában létrehozott ellenmérgeket ez a Társaság oltotta be a faj magyar társadalomba, nemhiába a világot járt Szemere Miklós volt az éltető lelke.
Miként nem akad olyan orvos, aki gátolni akarná a szervezetet az ellenanyag-termelésben, azt kellene gondolni, hogy nem akadhat olyan politikus sem, aki gyöngíteni igyekezne ezeknek a társadalmi ellenanyagoknak a termelését. Az orvosok azonban természettudományosan képzett, művelt szaktudósok, amíg a politikusok többnyire egymás szavait és a sajtó kifejezéseit ismételgető fecsegők, akik között bőven akadnak a fajvédelemnek gáncsvetői. Fajtudatos kormányhatalomnak, ha nem paprikajancsija a zsidó parazitizmusnak, minden telhető erővel rajta kell lennie, hogy minél inkább megerősödjenek és elszaporodjanak ezek a társadalmi ellenanyagok.
Nem szabad hallgatni azokra az okvetetlenkedőkre, akik szünet nélkül az erők egyesítéséről szavalnak. Az erők ún. egyesítése az emberi természet miatt kivihetetlen agyrém, tehát minden rápazarolt fáradság kárba veszett. Ne feledjük el, hogy a zsidóság száz meg száz formában támadja, bomlasztja a fertőzött társadalmat: szabadkőműves páholyokban, szocialista szakszervezetekben, politikai pártokban, polgári kaszinókban, irodalmi és művészeti egyesületekben, torna- és sportegyletekben, kereskedelmi és ipari társaságokban, színházakban, mozikban stb., stb. Ennyi temérdek társadalmi mérgezőt, fertőző mérget egyetlenegy testület sem tud ellenőrizni, akármilyen hatalmas is. A figyelemnek megvan az a lélektani törvénye, hogy nem osztható kétfelé, százfelé pedig még kevésbé. Márpedig minden egyesület ügyviteli tevékenysége végső fokon egy szűkebb testületben, sőt csak az elnök agyában fut össze. Ezért van az, hogy minden egyesület kebelében hamarosan kialakul bizonyos egyoldalú irányzatosság, ami annak a működését azontúl maradandóan jellemzi. A benne erőre kapott sajátos irányzatnak az egyesület kitűnő szolgálatot tesz, de a többi sok-sok cél, amelyeket tán kezdetben felkarolt, lassanként eljelentéktelenül, kipottyan a dolgok intézéséből, végül már csak az alapszabályban lesz meg, a vezetőség egészen elfelejtkezik róla. Kitűnő példák erre az ÉME, a MOVE, a K.N.L. stb. És ezen nem lehet segíteni, mert az emberi természetet nem lehet megváltoztatni. A figyelem egységes és megoszthatatlan, tehát minél több irányban kell figyelni, dolgozni, annál több intézmény szükséges ahhoz, hogy minden irányban egyenlő erőfeszítéssel folyjék a munka. Minél több az egyesülés, annál változatosabb sokaságban teremnek az ellenanyagokat termelő eszmék, cselekmények. Egységes frontot csak az arcvonalban támadó ellenség ellen lehet formálni, gerillaharc esetén az összefüggő front haszontalan.
De itt más szempont is érvényesül. A társadalom emberekből áll, akik születésük, neveltetésük, életkörülményeik folytán nagyon különböznek a gondolkodás, idegalkat stb. dolgában. Ha most az egész zsidóellenes mozgalmat egyetlen hatalmas szervezetben akarjuk tömöríteni, akkor a célt és a módozatokat meghatározó alapszabályt úgy kell megalkotnunk, hogy az egyaránt megfeleljen minden nem zsidó vérmérsékletének, jellemének. Az, aki csak egy parányit is konyít a lélektanhoz, legott belátja, hogy ez nem lehetséges másképp, minthogy itt is, ott is engedményeket teszünk az egyéni szempontoknak, vagyis a konkrét célmeghatározás szándékát föladva, fokozatosan haladunk az általános célkitűzés felé. Egyiknek ez nem tetszik, másiknak amaz, tehát ezt is, azt is el kell hagyni az alapszabályból. A grófoknak nem tetszik a vagyon- vagy jövedelemarányosan növekvő adó, a munkásoknak a magyar termelőosztály védelme, a korcsmárosoknak az italmérők korlátozása, a hírlapíróknak a sajtó megrendszabályozása s így tovább, - hát akkor mi marad meg végül azon társadalmi egyesülés végcéljának, amely minden nem zsidót egyesíteni akar? Semmi más, csak amiben mindnyájan egyetértenek, ti. az, hogy ezen egyesület tagjai "keresztény-keresztyének". Célt csak a legáltalánosabb fogalmak alakjában lehet kitűzni, mert konkrét célok, módok és eszközök dolgában annyi ember nem érthet egyet. Tehát az a testület, amely minden fajvédelmi törekvést egyesíteni akar a zsidók ellen, vagy semmi határozott célt nem tűz ki s akkor persze nem is érhet el semmit, vagy ha mégis ragaszkodnék a határozott célokhoz és módozatokhoz, akkor meg mindazokat ténylegesen kirekeszti magából, akik konkrét céljaiban és módozatban nem értenek vele egyet. Olyan egyesület, amely alapszabályaiban sok millió ember gondolkodásának kíván eleget tenni, nem lehet más, mint tehetetlen, puha tömeg ...
Tehát azért van szükség minél több fajvédelmi szervezetre, hogy minden nem zsidó megtalálja közöttük a magának tetszőt és ízlése, vérmérséklete, gondolkodása szerint helyezkedjen el abban a szervezetben, amelyik neki a legjobban tetszik. Így aztán mindenkit meg lehet fogni és beállítani a fajvédelmi harcba, az egyiket a gazdasági, a másikat a társadalompolitikai vagy kulturális célok szolgálatába, az eleven, sőt erőszakos természetűt is, a mérsékeltet is, a lomhát is, mert mindegyik választhat a maga ízlésének való szervezetet. De ha egy szervezet van, az hamarosan felölti a maga sajátos arculatát és fokozatosan mindazok elpártolnak tőle, akik ezzel nem tudnak megbékélni.
A zsidóparazitizmus biológiájának ismerete is arra utal, hogy minél több fajvédelmi szervezetnek kell alakulnia. A zsidók élősködésének az a módszere, hogy a vezető embereket törekszik megvesztegetni, lekenyerezni, rágalmazás által lejáratni, vagy ha semmi más módon nem boldogul, hát meggyilkoltatni. Ha egy szervezetnek a vezetőségét sikerül lekenyerezni, meghurcolni vagy megfélemlíteni, akkor az az egyesülés ki van kapcsolva a fajvédelmi harcból, mert a sas nem kapkod a verebek után. Micsoda paradicsomi kényelem volna az a zsidóságra, ha csak egyetlen sokmilliós egyesülettel kellene neki megmérkőznie? Hiszen akkor minden figyelmét, vakmerőségét és pénzét arra az egy vezetőségre tudná összpontosítani és előbb-utóbb okvetlenül célt érne. Ellenben, ha számos szervezet ellen kell küzdenie, sokkal nehezebb lesz a dolga. Először, mert annyi embert nem lehet lekenyerezni; különben is a jó célért versengő egyesületek egymást ellenőrzik, ami nagy szerencse. Másodszor annyi vezetőt nem lehet agyonrágalmazni, mert az ilyen rágalmazási hadjárat irányzatossága csakhamar szemet szúrna még a tömeg előtt is. Végül orgyilkossággal sok embert letarolni sokkal nehezebb, mint egy-kettőt.
Figyelembe kell itt venni egy nagyon rút, de elég gyakori emberi tulajdonságot, a hiúságot is. Sok ember csak akkor hajlandó támogatni egy mozgalmat, ha vezető szerep jut neki. Egyetlen szervezetben sok az alárendelt, de kevés a vezető. Mindazok kimaradnak tehát, akiknek vezéri szenvedélyük van. Módot kell nyújtani, hogy ezek is szerephez jussanak, mert esetleg igen értékes munkaerőt nyer velük a fajvédelem ügye. Ezért is több egyesületnek kell működnie egymás mellett. Még fontosabb a tagok személyeskedő hajlama, kivált vidéken, ahol feltétlenül csoportok vetélkednek egymással a községben. Az embereknek legalább a fele olyan természetű, hogy semennyiért nem iratkozna be olyan egyesületbe, ahol X.Y. vezető szerepet játszik. Egy-egy vezető ember beválasztásakor (csak vezetésre hivatott embert kell az egyesület élére állítani) eleve számolni kell néhány száz fajvérünk elhidegülésével, akik nem csatlakoznak az egyesülethez, mert azzal az emberrel nem hajlandók együttműködni. Ha nincs egy másik fajvédelmi szervezet, amely befogadja őket, kívül maradnak és ellenségeivé lesznek a fajvédelem ügyének. Az összes szempontot mérlegelve az derül ki, hogy a fajvédelemre hivatott ellenálló szervezetek számát nem apasztani, hanem szaporítani kell. Aztán próbáljon mindegyik annyi tagot gyűjteni, amennyit tud, nem baj, ha valamelyik túlerőre jut is a többiek fölött, azért emezeknek is megvan a maguk hivatása. Végül még egy nagyon fontos kérdést kell megvizsgálni: milyen munkaerővel dolgozzék az egyesület? Nálunk az az ósdi felfogás uralkodik, hogy az ilyen ideális munkát önzetlenül kell végezni. Erre csak egy lehet a válasz: olcsó húsnak híg a leve. Az egyesület kormányzatát olyan tisztviselőkre kell bízni, akiknek ez az életmódjuk, akik kizárólag ebből élnek és munkájukért tisztességes keresethez jutnak. Az ilyen munkaerőnek életérdeke az intézmény fönntartása és fölvirágoztatása, mert belőle él. Az olyan szervezet, amely ingyen munkaerővel dolgozik, lomha, életképtelen. Ezt nagyon jól tudják a zsidók, ezért mindenáron igyekeznek hangulatot kelteni a közvéleményben a fizetett tisztviselők ellen: miért nem bízzák az ügyeket önzetlen ingyen munkásokra, minek olyanokra, akik magukra költik az egyesület jövedelmét? Nagyon sok együgyű embert fölültetnek ezzel az uszítással, holott mindenkinek tudnia kellene, hogy egy fajvédelmi szervezet nem azért van, hogy tőkét gyűjtsön, hanem azért, hogy dolgozzon a zsidó élősdiség ellen, szakadatlanul hatásos munkát, meg nem osztott, lankadatlan figyelmet pedig csak attól a munkaerőtől lehet várni, aki csak az egyesület céljának él egyedül és abbó1 meg is tud élni. Az egyesület ügyintézésétől csak annyit kell kívánni, hogy mindig teremtsen annyi jövedelmet, amivel egyéb kiadásai mellett tisztségeit is kielégítően fizetheti. A legtökéletesebb munkaerők a fiatal nemzedékből kerülnek ki, mert csak a fiatal egyén felelhet meg a sok szempontnak, amit a fajvédelmi egyesület létérdeke megkövetel: legyen rajongó, elvhű, rettenthetetlen, makulátlan múltú stb.
A zsidókórság elleni küzdelemben az egyházak nem érhetnek el mélyreható sikert. A fajvédelemnek a célja a kérlelhetetlen faji harc, amelynek csak természet adta törvényei vannak s felette áll minden etikai vagy vallási korlátozásnak. A keresztény egyházakat pedig nagyon korlátozzák a saját törvényeik. Azt sem szabad figyelmen hagyni, hogy a keresztény egyházaknak a célja önmagukban van. Saját magukon kívül álló célt csak akkor szolgálnak, ha annak maguk is hasznát veszik. Az egész világtörténelem bizonyíték erre, de a magyar különösen. A katolikus egyház most szépen serénykedik a nemzeti ügy körül, sőt a keresztény kurzus fönntartása nagyrészt az ő érdeme. Nem csoda, a zsidó parazitizmus a katolikus egyházat támadta a legkegyetlenebbül. De ebből a katolikus egyházi fajvédelemből minduntalan kicsillan a Regnum Marianum gondolata, ami azért veszedelmes, mert a protestánsokat éktelenül felbőszíti. Tehát az a szolgálat, amit a katolikus egyház tesz a nemzeti ügynek, majdnem megbénul azáltal, hogy a protestánsokat viszont a nemzeti ügy ellen ingerli. Gyönge vigasztalás erre az, hogy hát ne bőszüljenek fel. A valóság az, hogy ez így van, s a tudomány nem azzal számol, aminek lennie kellene, hanem azzal, ami van. Való szent igaz, hogy a protestáns egyházak örven év óta elfordultak a nemzeti ügytől, és szépen összeédesedtek a zsidókkal, mert a zsidóparazitizmus színleg a pártjukat fogja azért, hogy felhasználhassa őket. A legkonokabb fajtagadók és zsidócsahosok a protestáns egyházi körökből kerülnek ki ötven éve. Ez azért van, mert az egyházi tényezők elsősorban az egyház külön érdekét nézik s a nemzeti ügyet csak olyan fölfogással hajlandók érvényesíteni, hogy saját egyházuknak a hatalmi érdekeit is szolgálják vele. Így a protestáns egyházi tényezők most a zsidókkal való együttműködést hirdetik nemzeti ügynek, hódoló tisztelet a kevés kivételnek. Bezzeg másként volt a Habsburg-uralom 400 esztendeje alatt. Akkor a katolikus egyházi tényezők a németesítő és nemzetellenes Habsburgok támogatását tekintették nemzeti ügynek, mert a katolikus egyház erősítését remélhették a Habsburgoktól. Pedig világos, hogy ez nem volt kisebb mértékű fajtagadás, mint a protestánsok 50 éves zsidóbarátsága. Viszont a 400 év alatt a nemzeti érdekek legszívósabb védelmezői a protestáns egyházi tényezők voltak, persze ismét csak azért, mert a Habsburgok a katolikusokat támogatták, a protestánsokat pedig üldözték. A XVI. sz. eleje óta az egyik egyház mindig a nemzeti ügy mellett, a másik mindig a nemzetellenes elnyomó hatalom pártján volt. A barátságot vagy ellenkezést az határozta meg, hogy melyiket segítette, melyiket támadta az ellenséges nemzetpusztító hatalom. Négyszáz év óta mindkét irányzat levizsgázott, s egyformának bizonyult: döntő szerepre egyik sem hivatott a fajvédelem dolgában, mert egyik sem tud önzetlen lenni. A magyarországi "keresztény kurzus" szánalmas meddősége éppen kereszténységében van. Minthogy a küzdelemben elsősorban a "kereszténységet" védi, nem pedig a magyar faji érdeket, szinte kizárólag a valláserkölcsi prédikációkban, a "hitélet elmélyítésében", s más effélékben merül ki, amiben persze a zsidóparazitizmus mosolyogva enged tért. Gyökeres pénzügyi, gazdasági, társadalompolitikai reformokra egyáltalában nem gondolnak a keresztény-keresztyének, pedig, mint látni fogjuk, a zsidókórság gyógyításának ez volna az egyetlen útja. Ilyenformán a keresztény kurzus meg a zsidó élősdiség gyönyörűen megférnek egymás mellett. A zsidónak utóvégre teljesen mindegy, valláserkölcsös, sokat imádkozó rabszolgákkal dolgoztat-e, vagy istentagadókkal, fő, hogy neki dolgozzanak. A keresztény-keresztyének pedig azzal nem törődnek, vajon jólétben élő, boldog faj lesz-e a magyar, vagy a zsidóparazitizmus rabszolgája: fő, hogy sokat imádkozzon és visszaszelídüljön a templomhoz. Valóban, a keresztény kurzus óriási csapást mért a zsidóparazitizmusra, sok emberben fölébresztette a mély vallásosságot, amit onnan is látni, hogy már mindenfelé egymással tülekednek a keresztény-keresztyének.

3. A következő feladat: meg kell vizsgálni azokat a tettleges beavatkozásokat, amelyek edzik-erősítik a beteg társadalmat a fertőző zsidóvírus legyőzésére. A szervezetet pusztító parazitának a legtöbbször az a szerencséje, hogy ami az ő ártalmára van, az árt a társadalomnak is. A fertőző betegségeknek többnyire ezért nincsen sajátosan megfelelő gyógyszerük. Ugyanezt mondhatjuk el a zsidókórsággal is, de még fokozottabb mértékben, mert a zsidó fajnak egészen sajátos élősködő vonásai vannak. Láttuk a zsidókórság patológiájában, hogy mialatt a zsidó faj elszaporodik a társadalomban, elpusztítja a társadalom fajvérű, termelő és közvetítő vállalatait, és fokozatosan átveszi azok szerepét. Egy olyan parazitát bajos a szervezetből egy-kettőre eltávolítani, amely saját szerveivel közvetíti az egész anyagforgalmat, bármennyire bizonyos is, hogy a szervezet pusztításából él. Maga a parazitaszörnyeteg ugyanolyan bonyolult szervezet, mint a megtámadott társadalom, amelynek minden szövetrészét behálózza, átszövi szívókáival. Ha a gyógyító eljárást ki akarjuk eszelni, az orvostudományhoz kell folyamodnunk analógiáért. Amikor az orvos nem támadhatja meg közvetlenül a parazitát, legalább arra törekszik, hogy minden telhető módon erősítse, támogassa a szervezetet az élősködő elleni küzdelemben. A tbc-s betegnek egész életét, táplálkozását, mozgását, munkáját, pihenését, szórakozásait és kedvteléseit az orvos egészen ahhoz a különleges szemponthoz szabja, hogy az illető szervezete minél inkább megerősödjön, megedződjön a parazita elleni harcra. Más módon a zsidókórság ellen sem tudunk fellépni. A társadalmat erősíteni, edzeni kell a zsidókórság elleni harcra. Láttuk már, hogy a zsidó élősködő ott találja meg a leginkább megfelelő tenyésztési föltételeit, ahol a társadalom táplálkozási zavarokkal küzd, aránytalan anyageloszlásban szenved: pl. túlzott kapitalizmus esetén. Mellékes, hogy a zsidóság maga csinálta-e ezt az állapotot (mert hisz minden fertőzött társadalomban erre törekszik legelőször), vagy készen találta. Ahol dúslét és nyomor megférnek a társadalomban, a zsidó fajiság minden föltételt megtalál a boldogulására. Egyrészről pompás alkalma van vagyont harácsolni, másrészt izgatni a kifosztottakat, s ezáltal fölgerjeszteni az állandósuló társadalmi lázat. Az óriási vagyonok csak úgy halmozódhatnak föl, ha a társadalmi termelésnek úgynevezett összhozadéka nem oszlik meg igazságosan a termelési tényezők (tőke és munka) között, hanem aránytalanul nagyobb mértékben esik a tőke javára. Azt a jövedelmet, amelyet ilyen módon a zsidótőke magának harácsol, másoknak kell nélkülözniük. A féktelen vagyonhalmozással karöltve jár a szertelen nyomor. Mind a dúslét, mind a nyomor melegágya a fegyelmezetlenségnek és a bűnnek. Amely államban a mamutjövedelmek óriási ínségekkel találkoznak, ott képtelenség hathatósan megoltalmazni a társadalmi rendet és erkölcsöt, kivált, ha a vagyonok tulajdonosai még amellett zsidók is. A dúskálódó jólét, főként, ha zsidó, tobzódik, tivornyázik, kéjeleg; azonkívül veszteget, csal, fosztogat telhetetlenségből. A nyomor veszekedik, irigyel, gyűlöl, lop, rabol, gyilkol, rombol elégedetlenségből. A dúslét gonoszságai egyenesen izgatják a nyomor mártírjait, akik érzik, hogy az ő bűneik menthetőbbek, mert ők szívesen változtatnának azon az állapoton, amiből bűnösségük fakad, míg a dúslakodók nem hajlandók ugyanerre. Az ínséges csürhének ez az ingerlékenysége adja a zsidó élősdiségnek a másik támadó felületet a társadalom pusztítására. Úgyhogy a zsidókórság mindig két eszközzel támad egyszerre: fosztogatással és a kifosztottak izgatásával. Ezért ragadja magához a zsidóparazitizmus a csürhe nép szervezését, hogy azt ingerelje-izgassa és a társadalomban állandóvá tegye a zavart. Mialatt egyrészről folytonossá teszi a zavarosban halászás lehetőségét, másrészről, kezében lévén a vezetés, biztosítja magát az ellen, hogy kapitalista bűneiért felelősségre vonja a nép. A zsidóságnak gondja van arra, hogy amíg a csürhe népet uszítja, addig annak kívánságai soha ki ne elégüljenek. Ez magyarázza, hogy ott, ahol a munkásmozgalmak izgató vezetői zsidók, sohasem javul a munkások helyzete, mert a fosztogató és uszító zsidók összejátszanak, és minden béremelést áremelés követ.

4. A fenti vázlatos fejtegetésből látszik, hogy milyen eszményi tenyésztési feltételeket biztosít a zsidóságnak a korlátlan kapitalizmus. Sehol a földön nincs ez a gazdagodás jobban biztosítva a zsidóknak, mint Magyarországon, ahol a pénzügyminiszterek mindenkor a tőkeerők felhalmozására törekedtek. Az összes kultúrállamok közül Magyarország léptette életbe legutoljára az adók jövedelemarányosan növekvő jellegét. Magyarország adóztatta meg legkésőbb a hadinyereséget. A magyar hadinyereség esetében az adókulcs a legalacsonyabb. Magyarország veti ki a legalacsonyabb kulcsú vagyondézsmát (most készül). A magyar vagyondézsma nyúl hozzá a legkisebb vagyonokhoz is és a magyar vagyondézsma kíméli a legjobban a nagy vagyonokat. Nálunk a vagyondézsma kulcsa a nagy vagyonoknál megáll 20%-on, holott Németországban és Ausztriában 65%-ig emelkedik. Magyarország pénzügyminisztere azt hirdeti, hogy a 200%-nál nagyobb vagyondézsma már bolsevizmus. Ezzel akarja mentesíteni a nagy vagyonokat, amelyeknek 90%-a zsidókézen van.
Márpedig, ha erősíteni akarjuk a társadalom ellenállóerejét a zsidóparazitizmussal szemben, akkor minden lehetséges eszközzel orvosolni kell a társadalmi jövedelemeloszlás igazságtalanságát. Szigorú és becsületes törvényekkel útját kell vágni a vagyon túlságos felhalmozódásának és a jövedelem túlzott növekedésének. (William Mortis Hughes:
"What is the use of our being a wealthy nation if the wealth is all in the hands of Jews?" ("Mi a haszna annak, ha egy gazdag nemzet tagjai vagyunk, ha minden a zsidók kezében van?") S mennyivel inkább érvényes ez Magyarországra, mint Angliára?!