II. János Pál öröksége

Mondjuk ki rögtön: a posztmodern idők első pápájának ambíciózus terve, akit pontifikátusának első éveiben „isten atlétájaként” üdvözöltek, végül is nem valósult meg. Az utazásai során, a párizsi és római Világifjúsági Napok alkalmából vagy a 2000. jubileumi év eseményein összeverődött hatalmas közönség ellenére a tömegek „újraevangelizálása Európa keresztény identitásának” bázisán lényegében csak kegyes óhaj maradt.
Franciaországban éppúgy, mint a legtöbb nyugat-európai országban tovább erősödtek azok az alaptendenciák, amelyek negyedszázaddal ezelőtt jellemezték a helyzetet, vagyis a vallásos gyakorlat összeomlása, a hit zavarodottsága, a globalizált vallási piacon egyfajta „a la carte” spiritualitás barkácsolása. 1965-ben még a francia gyerekek 86 százaléka járt hittanra, ma csupán öt-hat százalékuk. Egy 1994-es közvélemény-kutatás felfedte, hogy a francia katolikusok 48 százaléka már nem hiszi a valóságos jelenlétet az oltáriszentségben. Franciaország nagyvárosaiban három gyermek közül kettő házasságon kívül születik. Ami pedig az egyházi elkötelezettség válságát illeti, ezt a meggyőződések általános csökkenése, az áldozatvállaló szellemiség összeomlása, az önazonosság válsága (mire szolgál a papi hivatás?) és a papok társadalmi státusának romlása táplálja, akik mára csaknem teljesen elvesztették egykori tekintélyüket. Egy pap valaha teljesen természetesen „imponált”, ma viszont el kell magát fogadtatnia, és ez gyakran csak nagyon nehezen sikerül neki. Egyedül a magániskola virágzik, de az sem annyira a valóban katolikus oktatás iránti ragaszkodás, mint inkább amiatt a rokonszenv miatt, amelyet az intézmények versenyének liberális eszméje élvez a közoktatás gyorsuló romlásának légkörében.
E néhány számadat is jól tükrözi a bekövetkezett változás mértékét (anélkül, hogy túlértékelnénk a közvélemény-kutatásokat, amelyeknek csak egy adott pillanat vonatkozásában van jelző értékük). A hitfelekezeti hovatartozások már nemcsak hogy nem adódnak át automatikusan nemzedékről nemzedékre, hanem az utóbbi évtizedek globális társadalmi átalakulásai is a hit válságának vagy összeomlásának irányába hatottak. Amíg a társadalmi nyomás valaha az egyház által megszabott erkölcsi szabályoknak való (akárcsak felszínes) megfelelés javára dolgozott, addig ma már éppen fordított a helyzet.
II. János Pál egész életében médiaszemélyiség maradt, aki kétségtelenül bizonyos szimpátiát élvezett a közvélemény körében, a házassági és nemi erkölcs tekintetében elfoglalt álláspontját azonban nemigen értették, ugyanakkor pedig a pozitív imázsa és a gyönge autoritása, a médiatikus hatása és a valódi befolyása közötti távolság sem csökkent sohasem. A pápát inkább csodálták, mint engedelmeskedtek neki, bárki szívesen találkozott vele, de ritkán hallgattak rá. Ez a jelenkor tipikus ambivalenciája: az egyén, még ha hívő is, egyre nehezebben fogadja el egy hagyományon alapuló és fegyelmet vagy lemondást követelő erkölcsi normarendszer előírásait. Már magának a dogmának az eszméjét sem értik: érthetelenné vált, hogy egy állandóan mozgásban levő világban az egyház bizonyos, általa lényegesnek ítélt kérdésekben nem változtat álláspontján. Jellemző, hogy a sokféle témát érintő pápai diskurzusból a megfigyelők általában azzal foglalkoztak (mégpedig negatív optikában), amit a magánerkölcsről mondott, pedig az csak mondandójának egyik részlete volt, de az a rész, amely leginkább szólt a hívekhez, és mint ilyen, problémát okozott. E tekintetben össze lehet hasonlítani a semmit sem kérő és semmire sem kötelező Dalai Lama fenntartás nélküli népszerűségét II. János Pál viszonylagos népszerűségével, akivel kapcsolatban sokan amiatt sajnálkoztak, mert viselkedési normákat akart előírni az abortusz és a fogamzásgátlás terén. Az erkölcsi rend kísértete még jelen van, annál is inkább, mert ugyanakkor tapasztalhatjuk a „laikus erkölcs” összeomlását is. Más szóval, a pápa erkölcsprédikátorként jelent meg, nem pedig a transzcendencia pedagógusaként, így aztán a jelen társadalom hedonizmusát leleplező, a „halál kultúráját” elítélő vagy éppen a közömbösség, a relativizmus és a gyakorlati materializmus „vírusát” kárhoztató szavai legtöbbször pusztába kiáltott szavak maradtak.
II. János Pál Európát is „két tüdeje” által akarta lélegeztetni, de ebben is kudarcot vallott. A kereszténység spirituális újraegyesítése a jelek szerint még várat magára, és az 1054-es egyházszakadás sebe annál kevésbé hegedt be, hogy Görögországban és egyes kelet-európai országokban az ortodox egyházak által a nemzeti történelemben játszott döntő szerep emléke tovább él, és mai legitimitásuknak is jórészt ez az alapja. 1999-ben a pápa nagyobb incidensek nélkül meglátogathatta a hajlékonyabban ortodox Romániát, és Grúziába is elmehetett, ahol Sevarnadze elnök bírta jobb belátásra a helyi klérust. 2001. júniusi ukrajnai látogatása viszont pontifikátusának egyik legkínosabb eseményének bizonyult. A helyi görög-katolikus egyházi vezetőket mérsékletre intő utasítások ellenére, akiknek egy 2000. december 1-én kelt levelében a pápa azt ajánlotta, hogy kerüljék a „steril konfliktusokat az ortodoxokkal”, nevezetesen a tőlük Sztálin által elkobzott egyházi épületek kapcsán, II. János Pál az utazás során végig az ukrajnai vezető egyház, a moszkvai patriarchátustól függő ukrán ortodox egyház nyílt ellenségességébe ütközött, amelynek a hívei nem haboztak őt az „Antikrisztus előfutárának” minősíteni. Nem sokkal korábban a görög ortodox egyház nem szívesen járult hozzá athéni látogatásához. A Vatikán és az ortodoxia közötti jogvita mindenhol annak az emlékéhez kötődik, hogy Róma legalább négy évszázadon keresztül igyekezett pozíciót nyerni az ortodox területeken, épp’ ezért az „uniatizmust” továbbra is spirituális ragadozásként értelmezik mindenhol.
Noha a katolikus egyház sohasem játszott fontos szerepet orosz földön, a megtévesztő módon a szovjet rendszer „legyőzőjének” beállított II. János Pál mindig arról álmodott, hogy elmegy Oroszországba és hivatalosan fogadják a Kremlben. Ez a terve azonban II. Aleksziosz orosz pátriárka, a 80 millió hívet magáénak tudható, erős orosz ortodox egyház fejének szilárd ellenállásába ütközött, aki 2001-ben úgy vélte, hogy mindaddig időszerűtlen ez a látogatás, „amíg meg nem oldódnak a nyugat-ukrajnai ortodoxok problémái és amíg a Vatikán folytatja terjeszkedését Ukrajnában, Bjelorussziában és Kazahsztánban.”
Az ökumenizmus, amelynek a 2000. jubileumi év egyik jelzőpontjának kellett volna lennie, ugyancsak „leblokkolt”. 1999-ben ugyan felgyorsult a párbeszéd a lutheránusokkal, nevezetesen az október 31-i augsburgi közös nyilatkozat aláírásával a megigazulás doktrínájáról, amely egy ötszáz éves teológiai konfliktust látszott eltemetni, de ezzel párhuzamosan az álláspontok megmerevedésének jelei is megmutatkoztak. 2000. májusában a francia keresztény egyházak vezetőinek lyoni találkozója, amelynek egy közös celebrációban kellett volna végződnie, hirtelen ért véget. Nem sokkal később a Hittani Kongregáció által közzétett és a reformátusok által túlzottan hajthatatlannak ítélt Dominus Jesus deklaráció „Jézus-Krisztus és az egyház üdvözítő egyedüliségéről és egyetemességéről” (amely ismét határozottan megerősítette, hogy egyedül a katolikus egyház birtokolja „az igazság teljességét”) valóságos „ökumenikus skizmát” (La Croix, 2001. január 21.) váltott ki. Ugyanabban az időben az ortodoxok megbotránkozásuknak adtak hangot egy indiszkréció folytán nyilvánosságra került emlékeztető miatt, amelyben Ratzinger bíboros, a jövendő XVI. Benedek nem habozott azt írni a püspököknek, hogy a katolikus és ortodox egyházat nem lehet „testvéregyházaknak” tekinteni. (Azt is tudjuk egyébként, hogy a 342 protestáns, metodista, anglikán és ortodox egyházat tömörítő Egyházak Ökumenikus Tanácsa szintén mély válságban van, mert az ortodox egyházak képviselőit aggasztja, hogy egyre inkább kisebbségbe kerülnek.)
Ami a nem keresztény vallásokkal való kapcsolatokat illeti, ezek szintén a holtpontra kerültek. 2001 decemberében a jezsuita Jacques Dupuy, a Gergely Egyetem volt tanárának Vers une théologie chrétienne du pluralisme religieux (A vallási pluralizmus keresztény teológiája felé, Cerf, Párizs 1997) című könyvében megfogalmazott „súlyos kétértelműségeket” célzó értesítésében a Hittani Kongregáció újra megakasztotta a vallások közötti párbeszédet, arra emlékeztetve, hogy katolikus szempontból „Jézus-Krisztus történelmi kinyilatkoztatása mindazt nyújtja, ami az ember üdvözüléséhez kell, és nincs szüksége arra, hogy más vallások kiegészítsék”. Ugyanebben a szövegben olvasható: „Megfelel a katolikus doktrínának annak állítása, hogy a többi vallásban található igazság- és jóságmagvak bizonyos módon a Jézus-Krisztus által és Jézus-Krisztusban tartalmazott igazságok részei. Ellenben úgy tekinteni, hogy ezek az igazság- vagy jóságelemek, vagy közülük egyesek végső soron nem Jézus-Krisztus közvetítőforrásából erednek, téves vélemény. (…) A katolikus hittel ellentétes a világ különböző vallásait az egyház által ajánlott üdvözülési út kiegészítő útjainak tekinteni. (…) Annak, hogy üdvözítő utaknak tekintsük ezeket a vallásokat, semmiféle alapja sincs a katolikus teológiában”. II. János Pál egyes látványos, de vitatott kezdeményezései, mint a híres „vallások találkozója” 1986. október 27-én Assisiben, ennek a dokumentumnak a fényében értékelendők.
A Vatikán végül dipolmáciai kapcsolatokat létesített ugyan Izraellel, de ez a döntés alig hozott valamit a konyhájára. A Katolikusok és Zsidók Közötti Nemzetközi Összekötő Tanács 17. ülésén, amelyre 2001. május 1-3-án került sor New Yorkban, a judaizmussal való kapcsolattartás vatikáni bizottságának elnöke, Walter Kasper bíboros persze újra elmondta, hogy a jelenlegi egyház szempontjából a judaizmus nem „külsőleges” a katolikus hitnek. „A II. vatikáni zsinat óta a helyettesítés régi teológiája érvényét vesztette. Számunkra, mai keresztények számára, a zsidó néppel kötött szövetség egy élő örökség. (…) A két szövetség között nem lehet egy egyszerű egymás mellett létezés. A zsidók és a keresztények saját identitásuk által szorosan kötődnek egymáshoz. Az egyház hiszi, hogy a judaizmus, vagyis a zsidó nép hűséges válasza az Istennel kötött visszavonhatatlan szövetségére üdvös a számára, mert Isten hűséges az ígéreteihez”, jelentette ki a bíboros. Ilyen szavak, amelyek megerősítették a korábbi orientációkat, mégsem tudták valójában megváltoztatni a zsidók és keresztények közötti kapcsolatokat. A világzsidóság képviselői szokás szerint tudomásul veszik azokat, anélkül hogy felhagynának bizonyos szkepticizmusukkal, sőt bizalmatlanságukkal. A judaizmuson belül megerősödött ortodoxia és a közel-keleti problémák tartóssága miatt a zsidó-keresztény párbeszéd ma jórészt egyirányú marad, amikor épp’ nincs zsákutcában.
Az egyház magatartásának változása a zsidók irányában, több mint kétévezredes keresztény zsidóelleneség után, egy fontos téma felbukkanását jelezte, amely azonban csak a múlt század kilencvenes éveinek végén bontakozott ki teljes terjedelmében, vagyis a „bűnbánat” témájáét, amely eléggé kétértelmű, és a zsidó „tesuva” fogalomra emlékeztet. A „bűnbánat” szándékának kinyilatkoztatásával az egyház láthatólag önbírálatot gyakorolt: kifejezte óhaját arra vonatkozólag, hogy szembe néz történelmének fekete lapjaival és határozottan leszögezte, hogy végezni akar a türelmetlenség mindazon mgnyilvánulásaival, amelyekért a múltban felelős lehetett. Ez a magatartás a 2000. jubileumi év pillanatában tetőzött, amikor a pápa többé-kevésbé világosan bocsánatot kért a keresztények által a történelem folyamán elkövetett minden bűnért: a keresztes hadjáratokért, az inkvizícióért, a Latin-Amerika felfedezését és meghódítását követő mészárlásokért, a rabszolgaságért, bizonyos diktatúráknak nyújtott támogatért stb. A zsidók, a protestánsok, az eretnekek voltak ennek az üzenetnek az első címzettjei, amelynek a média néha eltúlozta a jelentőségét. Érdekes vagy inkább jellemző módon az egyház ugyanakkor nem tanúsította a „bűnbánat” legkisebb óhaját sem a pogányok irányában, akiket pedig évszázadokon át üldözött, éppen ellenkezőleg: eléggé groteszk módon a jelenlegi materializmust a „pogányság” újjáéledéseként leplezi le.
Ezt a „bűnbánó” politikát gyakran elítélték a tradicionalista keresztények, akik úgy vélik, hogy örökségük egy egészet alkot, tehát az egyháznak semmit sem kell megbánnia, és akik elég rosszul fogadják, hogy az egyház ma bűnbánásra szólítja híveit olyan bűnökért, amelyekért semmiféle felelősségük nincs. Az pedig, hogy maga az egyház „vétkezhetett” a múltban, sérti az érzékenységüket. Más szóval a „bűnbánatot” haszontalan megalázkodásként és a gyöngeség jeleként értékelik. De vajon valóban erről van szó? A kérdés lényege az, hogy az önkritka inkább erősít vagy gyöngít. Végül is maga az egyház szüntelenül a lelkiismeret-vizsgálatot prédikálta, és azt mondta a vétkeseknek, hogy gyónásuk után jobban fogják magukat érezni! A felvállalt alázat egyébként egyfajta büszkeség is lehet, ahogyan azt minden pszichológus tudja. A gőgös triumfalizmusával szakító, „bűnbánó” egyház kevésbé tűnik sérülékenynek a bírálattal szemben. A múltbeli tévedéseire vonatkozó szemrehányásokra immáron nemcsak azzal válaszolhat, hogy azok már a múlthoz tartoznak, hanem azzal is, hogy elsőként ő ítéli el azokat. Ezt a magatartást a volt kommunisták magatartásához hasonlíthatjuk, akik annál könnyebbnek hiszik a marxi eszmére való hivatkozást, hogy ma ünnepélyesen elítélik a gulágot. Végül pedig az egyház arra is emlékeztethet, hogy a többi vallás sohasem sietett elismerni a saját hibáit.
Azoknak a kapcsolatoknak a fejezetében, amelyek a Vatikánt a tradicionalista körökhöz kötik, amelyek továbbra is az V. Pius-féle miséhez való visszatérést és a Róma által végrehajtott „újmodernista és újprotestáns tendenciájú” (Marcel Lefebvre püspök) reformok eltörlését követelik, különösen a Szent-Péter Testvériséghez fűződő mozgalmas kapcsolatok normalizálását kell megemlíteni, amely egy új elöljáró kinevezésében nyilvánult meg, és a nagyon bizonytalan végkimenetelű tárgyalások megkezdésében a (sorozatos belső válságok által meggyengített és a Rómával való megegyezés időszerűsége tekintetében megosztott) X. Szent Pius Testvériséggel, amelyet II. János Pál beleegyezésével 2001. elején kezdett Hoyos bíboros, az Ecclesia Dei Bizottság elnöke.
A tradicionalisták az egyház hanyatlását azzal az új irányzattal magyarázzák, amelyet az a II. vatikáni zsinat óta követ. Ha az egyház többé már nem vonz, mondják, ez azért van, mert megváltozott és csatlakozott a modernizmus értékeihez, amelyeket a Syllabus valaha elítélt. Természetesen nem minden hibás a tradicionalisták kritikáiban, az általános perspektívájuk viszont elmegy a valóság mellett. Ezek a bírálatok ugyanis történelmietlenek. Azt hiszik, hogy megspórolhatják a történelmi pillanat általános elemzését, amely megmutatná, hogy az egyház jelenlegi helyzetét sokkal inkább a külső okok magyarázzák, mintsem a belső irányváltás. A hit jelenkorabeli általános státusa valójában elég kevéssé függ az egyházak orientációitól. Egy olyan katolikus egyház, amely egyáltalán nem „változott” volna meg, ma nagy valószínűség szerint még nehezebb helyzetben lenne, és a tradicionalista csoportok viszonylagos vitalitása sem cáfolja ezt a megállapítást. Minél inkább megerősödik ugyanis egy általános tendencia, az ellentétes irányban annál több idegességi reakciót vált ki behatárolt körökben. Az „integrizmus” vagy „tradicionalizmus” (vagy még inkább a „fundamentalizmus”) feltámadása nem a dolgok régi rendjéhez való visszatérés előjele, hanem éppen ellenkezőleg, annak a legbiztosabb jele, hogy a vallás immáron az ellentétes irányba halad.
Bizonyos mértékben paradoxnak tűnik az is, hogy a tradicionalista katolikusok a „protestanizálódása” miatt bírálják a római egyházat. Számításba véve álláspontjukat, a tradicionalisták kénytelenek elfogadni azt az eszmét, miszerint a „valódi hit” és a „hagyományhoz való hűség” mondja meg azt, hogy hol van a valódi egyház. Mérpedig Luther is pontosan így okoskodott. Szigorúan katolikus szempontból éppen fordítva van: ahol a mindenkori egyház, ahol a pápa van, ott van a valódi hit is. A katolikusok aránya a világon egyébként nagyjából stabilnak mondható: a hívek számának 1998 és 1999 között mért 16 milliós növekedése megfelel a globális demográfiai növekedésnek (kb. 1,6 százalék). A II. János Pálnak 2001 áprilisában átadott Pápai Évkönyv szerint valamivel több mint egymilliárd katolikus él a világon, köztük minden második az amerikai kontinensen. Európa ma az összlétszám alig negyedét képviseli. (…)
Hogy mi várható a jövőtől? Az évszázadok és évezredek skáláján a történelem természetesen nyitott marad, és semmit sem lehet előre megjósolni. Holnap nagyon könnyen feléldhet a láng, ahogyan a hanyatlás is tovább mélyülhet. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a katolicizmus helyzete az európai országokban nem azonos az egyetemes egyházéval, amely például nagy vitalitást tanúsít Latin-Amerikában és egyes afrikai országokban, ám mindez a konjunktúra függvénye. A lényeg máshol van, adott esetben az aktuális történelmi pillanatot jellemző jelentős változások elemzésében, amelyek radikálisan megváltoztatták a vallásosság státusát a nyugati világban. Előreláthatólag a katolikus egyház meg fogja őrizni nem elhanyagolható helyét a XXI. század vallásos vidékén, de új körülmények között és más módon. Az előbbi megállapításokat tehát egy tágabb, a hit jelenlegi státusát illető perspektívába kell illeszteni, amelynek az egyház helyzete csak az egyik következménye.

(Ford.: G.I.) MD 2006. VI. 8.