Adolf Hitler első írásos megnyilvánulása a zsidókérdésről (+ in english)

Ha az a veszély, amelyet a zsidóság népünk számára ma jelent, népünk nagy részének tagadhatatlan ellenérzésében talál kifejezésre, akkor ennek az ellenérzésnek az oka legtöbbször nem a zsidóság mint egység nemzetünkre gyakorolt tudatos vagy tudat alatti tervszerű kártékony tevékenységének a világos felismerésében keresendő, hanem legtöbbször személyes érintkezésen keresztül jelentkezik azon benyomás alatt, amelyet a zsidó mint egyén hátrahagy, és amely szinte mindig kedvezőtlen. Ezen keresztül az antiszemitizmus nagyon könnyen egy pusztán érzelmi jelenség karakterét ölti magára. Ez persze korántsem helyes. Az antiszemitizmust mint politikai mozgalmat nem szabad és nem is tudjuk a pillanatnyi érzelem alapján meghatározni, hanem csakis a tények felismerésével.

A tények pedig a következők: Először is a zsidóság mindenképpen egy faj, nem pedig egy vallási közösség, és egyetlen zsidó sem nevezi magát soha zsidó németnek, zsidó lengyelnek vagy zsidó amerikainak, hanem mindig csak német, lengyel vagy amerikai zsidónak. Még soha nem vett át a zsidó többet azoktól a népektől, amelyek között élt, mint azok nyelvét, és amennyire egy német, aki Franciaországban a francia, Olaszországban az olasz és Kínában a kínai nyelv használatára kényszerülve még nem lesz francia, olasz vagy kínai, ugyanúgy nem lehet egy zsidót, aki köztünk élve rákényszerült a német nyelv használatára, németnek nevezni. És maga a mózesi hit, bármilyen nagy is a jelentősége ennek a fajnak a fennmaradásában, nem lehet kizárólagosan meghatározó annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy ki számít zsidónak, és ki nem. Szinte nem létezik olyan faj, amelynek a tagjai kivétel nélkül csak egyetlen bizonyos valláshoz tartoznának.
Ezeréves beltenyészeten keresztül, gyakran a legszűkebb körben gyakorolva, a zsidó általában élesebben megőrizte saját faját és jellegzetességeit, mint számtalan olyan nép, amelyek körében él. Ebből következik, hogy közöttünk egy nem német, idegen faj él, amely nem akarja és nem is tudja a faji jellegzetességeit feláldozni, a saját érzését, gondolkodását és törekvését megtagadni, és amely mégis minden olyan politikai joggal rendelkezik, amellyel mi magunk. Ha azután a zsidó érzelemvilága is a tiszta anyagiasságban mozog, akkor a gondolkodása és törekvése még inkább ilyenné válik. Az aranyborjú körüli tánc könyörtelen harccá lesz mindazokért a javakért, amelyek a mi belső érzéseink szerint nem a legnagyobb és egyedül elérendő értékűnek számítanak ezen a földön.
Az egyes ember értékét nem a jellemén, teljesítményének a közösségre ható jelentőségén keresztül határozzák meg, hanem kizárólag vagyonának nagyságán, pénzén keresztül.
A nemzet nagysága többé nem erkölcsi és szellemi erejének összessége után mérendő, hanem inkább anyagi javainak gazdagsága után.
Ebből az érzésből fakad az a gondolkodás és törekvés a pénz után, a hatalom után, amely ezt védi, és amely a zsidót gátlástalanná teszi az eszköz kiválasztásában, könyörtelenné alkalmazásában ezért a célért.
Vinnyog az autokrata módon kormányzott államban az „uralkodó őfelsége” kegyeiért, és piócaként visszaél velük a nép nyakán.
A demokráciában udvarol a tömeg kegyeiért, alázatoskodik a „nép őfelsége” előtt, és mégis csak a „pénz őfelségét” ismeri.
Bizánci hízelgéssel szétrombolja az uralkodó jellemét. A nemzeti büszkeséget, egy nép erejét – a gúnyolódáson és szégyentelen nevelésen keresztül – teherré alacsonyítja. Eszköze a harchoz az a nyilvános vélemény, amely a sajtón keresztül soha nem kerül kinyilvánításra, de mindig általa vezetve és meghamisítva jelenik meg. Hatalma a pénz hatalma, amely a kamat formájában kezében fáradság és vég nélkül gyarapodik, és a népekre azt a veszélyes igát kényszeríti, amelyet a kezdeti, bearanyozott csillogása miatt oly nehéz a későbbi szomorú következményeiben felismerni. Minden, ami az embereket feljebb sarkallja, legyen az vallás, szocializmus, demokrácia, neki mind csak eszköz a célhoz, a pénz és hatalom utáni mohóságának a kielégítéséhez.
Tevékenysége következményeiben a népek faji tüdőbajához vezet.
És ebből adódik a következő: a tisztán érzelmi okokból fakadó antiszemitizmus utolsó kifejezése pogromok formájában fog megnyilvánulni. Az ésszerű antiszemitizmusnak ellenben a zsidóság azon előjogainak a tervszerű, törvényes leküzdéséhez és megszüntetéséhez kell vezetnie, amelyekkel a közöttünk élő többi idegennel szemben rendelkezik (idegentörvénykezés). Végső céljának azonban megváltoztathatatlanul és mindenképpen a zsidók eltávolításának kell lennie. Mindkettőre csak a nemzeti erő kormánya képes, de a nemzeti aléltság valamelyik ún. kormánya sohasem.
A köztársaság Németországban a születését nem népünk egységes nemzeti akaratának köszönheti, hanem számos ravaszul értékelt körülménynek, amelyek összefoglalva egy mély általános elégedetlenségben nyilvánultak meg. Ezek a körülmények azonban függetlenek voltak az államformától és még ma is hatnak. Sokkal jobban, mint korábban. Így már népünk nagy része is felismeri, hogy nem a megváltoztatott államforma mint olyan változtathat és javíthat a helyzetünkön, hanem csak a nemzet erkölcsi és szellemi erőinek az újjászületése.
És ezt az újjászületést nem egy bizonyos pártdogmák hatása alatt álló, felelőtlen államvezetés fogja útjára indítani, nem egy felelőtlen sajtó, nem nemzetközi veretű frázisok és jelszavak, hanem csak benső felelősségérzettel rendelkező, nemzeti elkötelezettségű személyek kíméletlen erőfeszítése.
Ez a tény természetesen elrabolja a köztársaságtól a nemzet szellemi erőinek annyira szükséges belső támogatását, és így az állam mai vezetői rákényszerülnek, hogy azoknál keressenek támogatást, akik kizárólagosan hasznot húztak és húznak a német állapotok átalakításában, és akik ebből az okból a forradalom hajtóerői voltak: a zsidóknál. Tekintet nélkül a mai vezetők által bizonyosan felismert zsidó veszélyre (amit a jelenlegi vezető személyiségek különböző kiszólásai bizonyítanak), e vezetők arra kényszerülnek, hogy a saját előnyük érdekében a zsidók készségesen felajánlott támogatását elfogadják, és ezzel a követelt ellenszolgáltatást szintén teljesítsék. És ez az ellenszolgáltatás nem csak a zsidóság minden lehetséges követeléséből áll, hanem mindenekelőtt abból, hogy meggátolják a becsapott nép becsapói ellen vívott harcát és megakadályozzák az antiszemita mozgalmak kibontakozását.

1919. szeptember 16.

Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte, Stuttgart, 1959. április (7. évf. 2. szám)
Fordította: Dobszay Károly

A fordító megjegyzése:

Adolf Hitler, az első világháború hős frontharcosa (bátorságáért az első- és másodosztályú vaskereszttel tüntették ki), 1919-ben, még hivatásos katonaként, egységével Münchenben állomásozott. Elöljáróinak már akkor feltűnt, hogy különleges éleslátással követi a szociáldemokraták által nemrég életre hívott Weimari Köztársaság politikai irányvonalában rejlő veszélyeket és ellentmondásokat. Ezért először megbízták, hogy katonatársainak tartson különböző felvilágosító előadásokat, majd 1919 augusztusában felkérték, hogy készítsen egy írásos szakvéleményt a zsidókérdésről. Ennek a felkérésnek az eredménye a fenti dolgozat, amely Hitler politikai pályafutásának az első írásos dokumentuma. Nem sokkal ezután belépett az akkor mindössze 6 tagot számláló Német Munkáspártba (DAP), a későbbi Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) elődpártjába, majd 1920 márciusában leszerelt a katonaságtól, hogy minden erejét a politikai elképzelései szolgálatába állíthassa. Az alábbi dokumentumból egyértelműen kitűnik, hogy sok későbbi véleménnyel ellentétben, Hitler a zsidókérdéssel kapcsolatban már 1919-ben egy megalapozott világnézettel rendelkezett, amelynek legfontosabb pontjaként a zsidóknak az országból történő eltávolítását határozta meg.

Szittyakürt, 2009. szeptember

In english:

http://www.h-net.org/~german/gtext/kaiserreich/hitler2.html