Judeofóbia - mindenki bűnös?

A szélsőjobboldali mozgalmak és a zsidókérdés elismert nemzetközi szaktekintélyének számító Pierre-André Taguieff francia történész nemrég monumentális, majdnem ezer oldalas könyvet jelentetett meg Precheurs de haine. Traversée de la judéophobie planétaire (A gyűlölet prédikátorai. Átkelés a világméretű zsidógyűlöleten, Mille et une nuit, Párizs 2004) címmel, amelyben a zsidók elleni előítéletek továbbélését és legújabb megjelenési formáit veszi górcső alá - nem mindennapi írói fantáziáról téve tanúbizonyságot. Alain de Benoist alapvető fontosságú elemző tanulmányban leplezte le az egyébként nagy leleplező hírében álló Taguieff vállalkozásának árnyoldalait. A téma fontosságára és hazai „kapcsolódási pontjaira” való tekintettel írását csaknem teljes terjedelmében közöljük. (G.I.)

Taguieff nem kevesebbet vél felfedezni, mint egy „planetáris kiterjedésű zsidóellenes ideológia felbukkanását”, amelyet „neojudeofóbiának” minősít. A neologizmusok közismert híveként könnyedén kimutatja, hogy a XIX. században Németországban feltűnt „antiszemitizmus” szó egy rosszul megalkotott kifejezés, mert szigorúan véve maguk az arabok is „szemiták”. Helyette a Leo Pinsker által már 1882 óta használt „judeofóbiát” ajánlja, amelynek kétségtelenül megvan az az érdeme, hogy kiemeli azt a szenvedélyes jelleget, amelyet Jean-Paul Sartre tett vezérelvvé (azt állítva 1946-ban megjelent Réflexions sur la question juive c. esszéjében, hogy az antiszemitizmus nem egy vélemény, hanem egy „szenvedély”), de ugyanakkor kilépteti az antiszemitizmust a büntethető kategóriák köréből, orvosi vagy patológiai tartalmat adva neki (a véleményt elvetik, sőt büntetik, miközben a fóbiát gyógyítják).
A nyugati országokban a „zsidók”, „izraeliek” és „cionisták” összekeverésén alapuló neojudeofóbia abból állna, hogy a zsidók ellen fordítja a rasszizmus vagy nácizmus hagyományos vádjait. Egyszerre „progresszista” és „antirasszista” lévén, a zsidókat és főleg az izraelieket „rasszistáknak”, sőt „náciknak” minősítve tehát egy „zsidóellenes antirasszizmus” felbukkanását jelezné. Ez az új judeofóbia ma egyrészt főleg az arab bevándorlásból származó fiatalok műve lenne - akik a palesztinok harcával azonosulva egy pótidentitást szándékoznak maguknak adni, amelyet nem találnak meg a francia társadalomban -, másrészt az Egyesült Államokkal és a cionizmussal egyaránt ellenséges harmadik világ-párti vagy antiimperialista aktivistáké, és mint ilyen, fokozatosan felváltaná a „hagyományos”, vallási vagy világi motivációjú antiszemitizmust, amelyet a közelmúltban különösen a szélsőjobb gerjesztett.
Ennek az új judeofóbiának a „kemény magja” Izrael és a cionizmus „lenácizása” lenne, amelyet Taguieff a radikális vagy abszolút „anticionista propaganda szívébe” helyez. Az „abszolút” anticionizmus az lenne, amely „Izrael Állam korlátlan delegitimációjának az alapján nyíltan vagy burkoltan a lerombolását vagy erőszakos megsemmisítését prédikálja”, a „rasszistaként”, „náciként” vagy „emberirtóként” megbélyegzett Izrael Állam „diabolizálása” vagy „szisztematikus becsmérlése” révén tehát kétségbe vonná Izrael jogát a létezéshez és államként történő megsemmisítését célozná. Taguieff nem pontosítja, hogy vajon számára a „radikális” anticionizmus a judeofóbia egyszerű álarca - amely benne találta volna meg a módszert arra, hogy új ruhát szabjon magának - vagy egyfajta belső szükségszerűség révén elkerülhetetlenül a judeofóbiához vezet.
Taguieff tagadja, hogy az izraeli politika minden bírálatát hitelteleníteni akarja. Azt állítja, hogy „két szuverén állam, az izraeli és a palesztin jövőbeli egymás mellett létezését” támogatja, odáig azonban nem megy el, hogy azt mondja: azoknak is ez a véleményük, akik téziseihez csatlakoznak. Állítása szerint csak a „radikális” vagy „abszolút” anticionizmust veszi célba. Akkor viszont nyilvánvalóan tudni kellene, hogy hol húzódik a határ a „legitim” és az „illegitim” cionizmus között, ami egy nehéz kérdés. Amikor Avraham Burg, a Knesszet volt elnöke azt írja a Yedioth Aharonoth nevű izraeli lapban, hogy „a cionista vállalkozás vége már az ajtónkban van”, és hogy „a zsidó nép túlélésért vívott kétezer éves harca egy telepes államra korlátozódik, amelyet törvényen kívüli korruptak erkölcstelen klikkje irányít”, vajon radikális anticionizmusról tesz tanúbizonyságot? Amikor a liberális történész, Tony Judt kijelenti, hogy „Izrael káros a zsidók számára”, a judeofóbia vezérli őt? És Hannah Arendtet szintén, aki 1948-ban „rasszista sovinizmusról” beszélt a cionista eszmény kapcsán?
A zavar tovább nő, amikor azt tapasztaljuk, hogy Pierre-André Taguieff gyakorlatilag egyetlen példát sem ad a tekintetben, hogy szerinte milyen lehet a „legitim” anticionizmus, illetve amikor azt látjuk, hogy a „radikális” anticionizmusról általa adott meghatározás nagyon is kiterjesztő jellegű, minthogy magába foglalja a kétnemzetiségű vagy soknemzetiségű állam - Judah Magnes által már a ’40-es években vallott - eszméjét éppúgy, mint „Izrael önvédelemhez való jogának bűnné nyilvánítását” (ekkor elég az „önvédelemhez” számítani az izraeli hatóságok által elrendelt bármilyen intézkedést ahhoz, hogy ennek az intézkedésnek a bírálatát „judeofóbiaként” lehessen leleplezni) vagy „Izrael Állam polémikus azonosítását egy apartheid-rendszerrel”, amely szerinte valójában „annak lenne az előkészülete és az igazolása, amit igenis izraelocídiumnak’ kell nevezni”.
Taguieff maga is elismeri, hogy a között, amit legitim anticionizmusnak nevez, illetve az illegitim anticionizmus között „a kétértelműség tágas zónája bontakozik ki, lehetővé téve az egyik pólustól a másikig való észrevétlen átcsúszást”. Éppen ezen a „kétértelműségen” játszik ő maga is, hogy megteremtse a gyanú „tágas zónáját”. Ezenkívül, minthogy megállapítása szerint a „radikális” anticionizmus „nyíltan vagy burkoltan” is kifejeződhet, vagyis célzással vagy ki nem mondással, ebből teljesen természetesen arra következtet, hogy bármilyen „anticionista” beszédet „nem világosnak” lehet nyilvánítani - egy olyan kifejezést használva, amelyet ő igencsak jól ismer -, olyannyira, hogy az olvasó hajlamos a „legitim anticionizmusban” egyfajta mesterkélt pólust, egy összefüggéstelen, csupán a (hamis) szimmetria benyomásának megteremtésére használt absztrakciót látni. Erre még visszatérünk.
Az arab anticionizmust illetően Taguieff persze könnyedén idézheti az eszelősebbnél eszelősebb szövegeket, amelyek az arab-muzulmán világban elterjedt zsidóellenes sztereoptípiákat tanúsítják. Azt is könnyedén kimutathatja, hogy ezeket a sztereotípiákat gyakran a bevándorlók bizonyos körei is átveszik. Ő azonban nem áll meg itt és fokozatos hullámokban a közvélemény egyre szélesebb szeleteit bélyegzi meg. És itt kezdődnek a problémák.
Könyve második részében, ahol láthatólag személyes számláit törleszti, Taguieff nekimegy egy csomó, többségükben francia megfigyelőnek, újságírónak vagy esszéistának - miközben érdekes módon alig ejt szót a kelet-európai országokban és Oroszországban virágzó antiszemitizmusról -, akik nemcsak hogy nagyon ritkán adták tanújelét az „abszolút” antiszemitizmusnak, de sohasem ejtették ki a legcsekélyebb mértékben is judeofób szót, viszont gyakran nyíltan elítélték az antiszemitizmus minden formáját. Ez a magatartás mégsem jelent jogot számukra a kedvezményes elbírálásra. Belépünk tehát a személyeskedő támadások keringőjébe. (…) Az általa használt szavak hevessége nem akadályozza meg Taguieffet abban, hogy éppen azt vesse azok szemére, akiket ily módon leleplez, hogy undorító módon és kettős mércét alkalmazva „diabolizálnak” másokat és „paranoiás világszemléletet” tanúsítanak. (…)
Az Esprit folyóiratot, amely 1993-ban bátran a támogatására mozgósított, amikor az „éberek” megtámadták, azért pellengérezi ki, mert egyáltalán nem foglalkozott a „judeofóbia legutóbbi hullámával”, és mert a ’80-as évek vége óta „egy radikális, de alattomos Izrael-ellenesség és egy amilyen mély, olyan óvatos palesztinpártiság keverékének” a látványát nyújtja, „az egészet egy gyanakvó és kioktató képmutatásban fürdetve”. (Olivier Mongin, az Esprit igazgatója legutóbb lakonikusan megjegyezte: „Az éberség áldozatai maguk is éberekké válnak”, in „B.H. Lévy: ’La ou ca se passe’ ”, Esprit, 2005. május) Persze a Le Monde diplomatique sincs megkímélve, ahogyan a jezsuiták lapja, az Études sem.
Tovább tágítva céltábláját, Pierre-André Taguieff ezután rátámad az alterglobalistákra, a harmadik világ híveire, a liberalizmus ellenfeleire és az amerikai hiperhatalom bírálóira - vagyis nagyjából a földgolyó kétharmadára. „A harmadik-világista (tehát Nyugatellenes) antiimperializmus és a radikális Amerika-ellenesség részét képezi az új judeofóbia meghatározásának”, írja, „Amerikát gyűlölni immáron annyi, mint a zsidókat gyűlölni”. Alexandre Adlernek már korában volt képe azt állítani az izraeli Yedioth Ahronothnak adott interjújában, hogy „a francia Amerika-ellenesség az antiszemitizmus politikailag korrekt változata” (amire hajlamosak lennénk azt válaszolni, hogy akkor egy amerikai zsidó, Noam Chomsky cionizmussal szembeni bírálata minek a „politikailag korrekt változata”?). Maga Taguieff arról biztosít, hogy a „judeofóbiát” manapság „többé-kevésbé leplezetten a harmadik-világista újszélsőbalosság” hordozza, mégpedig „az ’amerikai-cionista tengely’ démonizálásán keresztül” (La Croix, 2004. október 29.). Az Egyesült Államok és Izrael közötti kapcsolatok kritikája tehát kötelezően egy ördögi kifejezésmód lenne (a „démonizáció”), és ráadásul „leplezett” is lehetne, ami „leleplezési” szakértőket tételez fel. Az Új Jobboldal, amely létezésének harminc éve alatt egyetlen cikket sem szentelt a cionizmusnak vagy az izraeli-palesztin konfliktusnak, az Egyesült Államok bírálata miatt ugyancsak megpecsételtetett Taguieff által, aki az „amerikanofóbiát” „lelkibetegségnek” nyilvánította: „Egyszerre kell olvasni Alain de Benoist-t és Daniel Bensaidot vagy Étienne Balibart”. (Az Új Jobboldal Amerika-ellenességéhez az Éléments 2005. tavaszi száma szolgáltatott alapot.)
Ezzel azonban még nincs vége. Azt is megtudjuk, hogy „a judeofóbia ma együtt jár a piac diabolizálásával”, tehát a liberális demokrácia vagy a piactársadalom bármiféle bírálata „judeofóbiának” tekinthető. Menet közben Taguieff leleplezi „a ’szegények’ iránti vak elfogultságot” is, amely szerinte a misztikus populizmus, a moralizáló mizerabilizmus és a világ „könnyfakasztó látomásának” a keverékére korlátozódik. A tőke hatalmából eredő társadalmi szenvedések tudata láthatóan nem zavarja meg az éjjeli álmát. Máshol egyenesen azt írja, hogy a holista gondolkodásmód vagy a metodológiai individualizmus bírálata önmagában is a judeofóbia kockázatát rejti magában. Logikus végkövetkeztetése: „Jogosan tehetjük fel magunknak a kérdést, hogy vajon a liberális kapitalizmus és a vele erényes (sic!) kört alkotó politikai pluralizmus immunizál-e az antiszemitizmus ellen” (Előszó Guillaume Erner, Expliquer l’antisémitisme. Le bouc émissaire: autopsie d’un modele explicatif, PUF, Párizs 2005. című kötetéhez), és hozzáteszi: „Mindez jövőbeli vitákat táplálhat a ’begyökeresedett’ szolidáris közösségeket az individualista piactársadalommal szembeállító ’antiglobalista’ mozgalmak totalitárius lehetőségeiről”. Az egyedüli mód tehát, hogy elkerüljük a judeofóbia gyanúját, az „individualista piactársadalom” elvéhez való fenntartás nélküli csatlakozás lenne.
Természetesen - mint azt már korábban mondottuk - a legtöbben azok közül, akiket Taguieff így támad, sohasem kérték Izrael elpusztítását és még kevésbé tanúsították a legcsekélyebb zsidóellenes érzelmet. Ez a részlet azonban nem csökkenti a szerző indulatát, csupán egy újabb ficamra készteti. Megtudjuk tehát, hogy azok, akik „a baloldalon vagy a szélsőbalon állításuk szerint ’harcolnak az antiszemitizmus ellen’, miközben diabolizálják Izraelt és a ’cionizmust’, az új zsidóelleneseket képviselik: a bevallott vagy akár harsányan trombitált antiszemitizmus-ellenesség immáron a zsidók valódi ellenségeinek állandó álarcát alkotja”. Ezzel Taguieff csatlakozik Alain Finkielkraut-hoz, aki „valami rettenetes dolog” születésén rémüldözik, ez pedig a „zsidóbarát antiszemitizmus” lenne (L’Arche, 2002. május-június). Az antiszemitizmus deklarált ellenfeleit tehát judeofóboknak lehet deklarálni. Ezekhez még azok is hozzáadódnak, akik „anélkül zsidóellenesek, hogy tudnának róla”. A kör bezárult. Double bind. Ez a túlzás már önmagában felfedi a vállalkozás irányát.
Ilyen előfeltételezésekből kiindulva Taguieff tehát a „zsidóellenes tematika” propagandistái közé nemcsak a „politikai és radikális iszlám valamennyi formájának propagandistáit” sorolhatja be, hanem a „humanitárius újkeresztény áramlatot”, a „nemzetállam túlhaladását és egy posztnacionális világba történő belépés utópiáját prédikáló (baloldali vagy jobboldali, liberális vagy szociáldemokrata) elitek egyik töredékét”, a „neo-antiimperialistákat”, akik „a ’neoliberális’ globalizáció elleni harcukat igyekeznek egy leegyszerűsítő és átfogó Amerika-ellenességre korlátozni”, sőt a „teljes arab világot”, vagyis azokat a „diktatórikus vagy reakciós-plutokrata rezsimeket, amelyek az arab világot alkotják”. Mindez hitelt érdemlő? Vagy inkább azt kell gondolni, ahogy Fabien Ollier írja, hogy „hála ennek a figyelemreméltó kizárólagosságnak, adódik a kérdés: a radikális cionista zsidókat és magát Taguieffet kivéve manapság ki az, aki nem neojudeofób?” (L’idéologie multiculturaliste en France, L’Harmattan, Párizs 2004). (…)
Természetesen Pierre-André Taguieff helyesli az Irak elleni amerikai agressziót is és elítéli Franciaország ezzel kapcsolatos álláspontját, amely szerinte elszigetelte „természetes (sic!) szövetségeseitől”, mert az európaiaknak „ugyanazok az érdekeik, mint az amerikaiaknak”. Szerinte egyébként minden jól halad Irakban: „Az amerikaiaknak is bele kellett volna süppedniük a háborúba szovjet mintára, de nem ez történt.” Az ember azt hiszi, hogy álmodik. A csúcsot akkor éri el Taguieff, amikor George W. Bush kapcsán azt írja, hogy persze „nem egy kifinomult (sic!) kozmopolita értelmiségi”, de ebből tévesen következtetnénk arra, hogy tökéletesen kretén, mert „a Földön hivatalban lévő többi vezetőhöz kell hasonlítani”!
Az olvasót kétségtelenül az is meglepi, amikor megtudja, hogy „a felszabadulás óta a zsidóellenes előítéletek és sztereotípiák sohasem keringtek a francia társadalom ilyen sok szektorában ilyen kevés intellektuális és politikai ellenállást keltve”. Taguieff ugyanis nagyon komolyan a „palesztinpártiság médiabeli győzelméről” beszél, amely csupán az „uralkodó politikai szenvedéllyé vált izraelofóbia kifejeződése” lenne. Ez az „izraelofóbia” az antiszemita incidensekkel szembeni viszonylagos média-közömbösségben jelentkezne. „Az ’anticionista’ és ’palesztinbarát’ konformizmus szüntelenül terjed a köztérben”, teszi hozzá, olyannyira, hogy Franciaországban a lelkek növekvő „arafatizációjának” (sic!) lehetünk a tanúi. A kifejezés nevetésre ingerel egy olyan pillanatban, amikor a könyvesboltok szó szerint roskadoznak az iszlámot és az „iszlamista” összeesküvést leleplező művek súlya alatt, és amikor a nagy médiumok állandóan „lázadókról” vagy „felkelőkről” beszélnek az iraki ellenállókat minősítve (akiket Oriana Fallaci nyíltan „állatoknak” titulál).
Feltéve azonban, hogy ez igaz, mire kellene ebből következtetni? Ha az európaiak 59 százaléka úgy véli, hogy Izrael Állam ma fenyegeti a világbékét (az Eurobarométer 2003. októberi felmérése az Európai Bizottság megbízásából), bizonyára nem azért van így, mert túl sokat olvasták a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit. És ha olyan sokan elítélik a palesztin kérdés izraeli hatóságok általi gyarmati kezelését, bizonyára nem azért teszik, mert a manapság mindenhol betiltott zsidóellenes irodalom hatása alá kerültek. Az izraeli csapatok ténykedése véletlenül nem játszik ebben némi szerepet? Taguieff fel sem teszi magának a kérdést. Azt sem kérdezi meg magától, hogy vajon a „médiabeli anticionizmus”, amelyet „angyali palesztinbarátsággá” ír át, vajon nem veszítene-e a hevességéből, ha az izraeli hatóságok a palesztinok kapcsán más látványt nyújtanának a világnak, mint a megszállás, a megalázás és az elnyomás látványa. Ez Tony Judt liberális történész véleménye is, aki szerint „az izraeli kormányok különösen az utóbbi két évtizedben folytatott politikája váltotta ki a zsidóellenes érzelmek feltámadását Európában és máshol” (in Prospect, 2004. december).
Az ortodox judaizmus ma a „végső és döntő történelmi összecsapást” látja kibontakozni „az iszlám - Izmael - és a nyugati világ - Ézsau - között, ahogyan azt prófétáink és bölcseink megjósolták és előre látták évezredek óta. A ’Háfec ’Háyim által ’harmadik világháborúként’ megjósolt ’Góg és Magóg’ háborújáról van szó” (Rav Mosé Kaufmann, in Kountrass, 2004. május-június). Ehhez az apokaliptikus perspektívához könyvének utolsó lapjain Taguieff is csatlakozik, egy olyan konfliktust jelentve be, amelynek alkalmából a jelek szerint nem leszünk a ravasz ugyanazon oldalán. „Háborúban vagyunk, háborút üzentek nekünk”, írja. Ez egy „totális háború”. „A harmadik világháború megkezdődött”: a „nagy felosztás” az iszlámot és a Nyugatot szembeállító végső harc alkalmából fog bekövetkezni.
A tézisben, amelyet Pierre-André Taguieff az ő sajátos stílusában védelmez, nincs semmi eredeti, alapjában véve ugyanezt megtalálhatjuk Gabriel Schoenfeld legutóbbi könyvében is (The Return of Anti-Semitism, Encounter Books, San Francisco 2003), aki nem habozott antiszemitizmussal vádolni - többek között - Stanley Hoffmannt, Gary Hartot, Uri Avneryt, Michael Lerner rabbit (a Tikkun folyóirat igazgatóját) és Desmond Tutu érseket. Számos más, főleg angolszász szerző ugyanezt vallja, például Alan Dershowitz, Phyllis Chester, Abraham Foxman vagy David Horowitz (Alan Dershowitz, The Case for Israel, John Wiley, Hoboken 2003; Phyllis Chester, The New Anti-Semitism, Jossey-Bass, San Francisco 2003; Abraham H. Foxman, Never Again. The Threat of the New Anti-Semitism, Harper, San Francisco 2003; David Horowitz, Unholy Alliance. Radical Islam and the American Left, Regnery, Washington 2004. V.ö.: Joshua Kurlantzick, „The Left and the Islamists”, in Commentary, 2004. december, valamint Gabriel Schoenfeld, Ruth R. Wisse és Cynthia Ozick írásai a Ron Rosenbaum által szerkesztett Those Who Forget the Past. The Question of Anti-Semitism, Random House, N.Y. 2004 című kötetben, valamint Daniel Goldhagen, Moshe Zimmermann, Omer Bartov és Dan Diner írásai a Doron Rabinovici, Ulrich Speck és Nathan Sznaider által szerkesztett Neuer Antisemitismus? Eine globale Debatte, Suhrkamp, Frankfurt 2004. c. kötetben). Alan Dershowitz, a Harvard professzora jelenleg azon ügyködik, hogy megakadályozza Norman Finkelstein következő (Beyond Chutzpah. On the Misuse of Anti-Semitism and the Abuse of History című) könyvének a Kaliforniai Egyetem általi kiadását, amelynek német nyelvű verzióját a Piper kiadó tervezi. A Noam Chomsky által támogatott Finkelstein korábban azzal vádolta meg Dershowitzot, hogy említett könyvében „szisztematikusan elferdítette a tényeket”. Az a gondolat, hogy a nagyrészt baloldali és szélsőbaloldali „neo-antiszemitizmus” manapság egy „radikális” anticionizmuson keresztül fejeződik ki, megtalálható a Jean-Christophe Ruffin által 2004 novemberében a francia belügyminiszternek benyújtott hivatalos jelentésben is. Ez a jelentés, amelyet valójában Taguieff munkássága inspirált, a szólásszabadság új büntetőjogi korlátozását javasolja, amelyet maga Taguieff is támogat.
Ennek a tézisnek mindazonáltal vannak ellenzői is. Michel Wieviorka például két éves terepen végzett kutatómunka után sokkal árnyaltabb véleményt fogalmaz meg (La tentation antisémite. Haine des juifs dans la France d’aujourd’hui, Robert Laffont, Párizs 2005). Guillaume Weill-Raynal még tovább megy, mivel az az „új gyűlölet”, amelyet napjainkban a zsidók érzékelnek megnyilvánulni irányukban, szerinte nagyrészt a „képzelet szüleménye”, sőt egyenesen „agyrém”. „Taguieff gondolatisága végeredményben csupán egyetlen elven nyugszik: az amalgám (összezagyválás) elvén”, írja (Une haine imaginaire? Contre-enquete sur le „nouvel antisémitisme”, Armand Colin, Párizs 2005.)
Taguieff álláspontját Nonna Mayer politológus a rasszizmus elleni harcra felállított egyik francia bizottság (CNCDH) által megrendelt évenkénti közvélemény-kutatásokra támaszkodva cáfolja. Ezeknek az adatoknak a vizsgálata szerinte azt mutatja, hogy a zsidókkal szembeni többségi vélemény az utóbbi években folyamatosan az elfogadás irányába változott: 2003-ban a megkérdezettek 89 százaléka vélekedett úgy, hogy „a zsidók ugyanolyan franciák, mint a többiek”. Ilyen arányra a múltban sohasem volt példa. Nem igaz tehát, hogy az Izrael-ellenes érzelmek növekedése együtt jár az antiszemitizmus feltámadásával a lakosság körében (CNCDH, La lutte contre le racisme et la xénophobie 2004, Documentation francaise, Párizs 2005, illetve Nonna Mayer, „La France n’est pas antisémite”, in Le Monde, 2004. április 4.). Egyébként a mindenféle kisebbségekkel (főleg arabokkal) szemben leginkább ellenséges rétegekben tapasztalható a zsidóellenes sztereotípiák legmakacsabb továbbélése. Guy Michelat és Nonna Mayer megállapítja, hogy a zsidók elutasítása „minden rekordot megdönt két kategóriában, egyrészt a gaullista jobboldal, másrészt a rendszeres katolikus vallásgyakorlók körében” („Le racisme en France a l’aune des sondages”, in Historiens et géographes, 2004. január). Az „új judeofóbia” tehát, ha ez a kifejezés egyáltalán megfelel valaminek, távolról sem írta felül a „klasszikus” antiszemitizmust.
Másrészt és kétségtelenül ez a legfontosabb, nem tapasztalható különleges összefüggés a „judeofóbia” és az izraeli politikával szembeni ellenségesség vagy a palesztin ügy iránti szimpátia között: a zsidóellenes sztereotípiák elvetése még Ariel Saron legelszántabb ellenfelei vagy Palesztina legnagyob barátai körében is többségi marad. „Végül pedig, az antiszemiták aránya nem nagyobb a Bush-ellenesek körében, éppen ellenkezőleg, együtt emelkedik az amerikai elnök iránti szimpátia fokával, aki - éppúgy, mint Saron - a legjobb osztályzatot a leginkább autokrata, leginkább etnocentrikus és leginkább jobboldali szavazók körében kapja” (Nonna Mayer, „Nouvelle judéophobie ou vieil antisémitisme?”, in Raisons politiques, 2004. november). Cikkében Nonna Mayer közvetett módon Taguieff bírálatára válaszol, aki szerint az általa idézett közvélemény-kutatások nem alkalmasak „a régi antiszemitizmus továbbélésének értékelésére” („Retour sur la nouvelle judéophobie”, in Cité, 2002. június). Azt, hogy az antiszemitizmus és az anticionizmus együtt jár, Dánia példája is cáfolja, ahol az európai országok közül egyszerre mérik a legmagasabb palesztinpárti szimpátiát és a legalacsonyabb antiszemita érzelmet.
Ugyancsak tévedés azt gondolni, hogy „antiszemita incidensek” sokkal nagyobb számban fordulnak elő Európában, mint az Egyesült Államokban. 2000-ben a Rágalmazásellenes Liga (ADL) 1606 ilyen incidenst regisztrált Amerikában (az 1986. évi kilencszázzal szemben), miközben 2004 vonatkoztásában az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR) 1522 arabellenes cselekményről számolt be az Egyesült Államokban, ami az előző évhez képest 59 százalékos növekedést jelzett.
Ami a „külvárosi antiszemitizmust” illeti, ezt is a megfelelő kontextusba kell helyezni. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint csupán a franciák 19 százaléka vélekedik úgy, hogy „túl sok zsidó van Franciaországban”, miközben az arabokkal kapcsolatban 63 százalékuk gondolja ugyanezt. Márpedig nehezen tagadható, hogy az arabellenes rasszizmus, miközben általánosságban elítélik, ma nem váltja ki ugyanazt a felháborodást, amelyet a közelmúltra való tekintettel az antiszemita megnyilvánulások kiváltanak, és ezt a különbséget nehezen élik meg a bevándorlók körében. „A közhatalmi szervek jelenlegi ébersége a zsidókat jobban védelmezett áldozatokká teszi, mint a rasszizmus más formáinak az áldozatait. Ez a kép önmagában táplálhatja az antiszemitizmust” írja Michel Wieviorka, aki kihangsúlyozza, hogy „az arabellenes rasszizmus is olyan szenvedést táplál, amely nagyon is eredményezhet antiszemitizmust” (id. mű). Másrészt „az óvatosság hiánya a politikusok és a médiumok részéről az antiszemita vagy antiszemitának feltételezett incidensekkel szembeni reakcióikban és a pátosz, amelyet ilyen esetekben attól való félelmükben tanúsítanak, hogy maguk is antiszemitának nyilváníttatnak, növeli a zsidók félelmét, amely viszont zavarba ejti az összes partnert, akik nyomás alá kerülve kötelességüknek érzik, hogy minél gyorsabban reagáljanak. Egy ördögi kör egyfajta hisztériát teremt”, jegyzi meg Esther Benbassa („Juifs et Arabes en France: rupture d’une ancienne coexistence?”, in Regards sur l’actualité, Documentation francaise, 2004. november). Az ebből az „ördögi körből” való kilépés nyilvánvalóan azt követeli, hogy legyen vége a kettős mérce alkalmazásának, amely csak olajat önt a tűzre.
A (harmadik világból) bevándorló családokban született fiatalok kapcsán írja ugyancsak Esther Benbassa: „Ezekben a rosszul kezelt puskaporos hordókban, amelyekké a külvárosok váltak, nem annyira a vallásban, mint inkább a palesztinokkal való azonosulás révén találják meg az övéik elveszett becsületét. A palesztin ügy hőseinek látványos akciói hőstettekké, saját ’birtokká’ válnak, miközben az őket éppen csak megtűrő Nyugathoz társított Izrael a par excellence ellenséget testesíti meg, sorstársaik, a palesztinok üldözésével. Ebben a sémában a zsidók és az izraeliek legtöbbször nincsenek különválasztva” (U.o.) Benbassa a két ellentétes azonosulási folyamatból eredő tükörhatást is kiemeli: „A zsidók is jó ideje kifejlesztettek Izrael körül egy nemzetek fölötti közösségi érzést, amelyet a közel-keleti konfliktus negatív alakulása csak tovább erősített. (…) Miközben a palesztin ügyhöz nyújtott támogatás sok arab-muzulmánnál enyhíti a hagyományos identitás felmorzsolódását, sok zsidó és nem csak a szefárdok, az Izraelhez fűződő ragaszkodásukban a hasonlóan törékeny állapotot elhárító módszerre lelnek. (…) Márpedig a diaszpóra-létben megélt nacionalizmus, ahogyan az manapság a közel-keleti konfliktus és Irak amerikai megszállása alapján kibontakozik, a közösségi lét posztmodern vagy ultramodern formája” („Juifs et musulmans: le modele républicain renégocié”, in Mouvements, 2005. március-április).
Taguieff könyve a maga részéről nyilvánvaló allergiát tanúsít az iszlám iránt és ezzel együtt a bizalmi viszony egyfajta hiányát mutatja a muzulmán világ vonatkozásában, amit az is bizonyít, hogy a legkisebb célzást sem teszi Oriana Fallaci arabellenes rasszista pamfletjeire, amelyeket a Commentary, a The Weekly Standard vagy a The Wall Street Journal-féle amerikai neokonzervatív orgánumok az egekig dicsértek, mint ahogy az iszlamofóbia többi legjellemzőbb megnyilvánulására sem.
Könyvét olvasva megdöbbentő a kontraszt a között a gondosság között, amelyet egyfelől az anticionizmus és a judeofóbia azonosításában, másfelől a között a rendkívüli gondosság között, amelyet az iszlamofóbia, az arabfóbia és az „iszlámistafóbia” megkülönböztetésében tanúsít. Azzal kezdi, hogy az iszlamofóbiát „fenntartás nélkül” el kell ítélni, azután viszont azt magyarázza, hogy ez az iszlamofóbia „megfoghatatlan”, mivel csak „egy lustán felépített fikció az ’új judeofóbia’ mintájára”, és végül is „nagyrészt a propaganda fikciója vagy délibábja”, ami azt jelenti, hogy nem létezik. Akkor viszont feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért kell elítélni.
Taguieff másrészt megjegyzi, hogy az iszlamofóbia egy vallást céloz, nem pedig egy népet, és hogy a judeofóbia valódi pandanja az „arabfóbia”, a rasszizmusnak kifejezetten az arabokat célzó formája: „Hátsó gondolatok nélkül nem lehet átcsúszni a valóban létező arabfóbiából a polémikus fikció szintjén létező iszlamofóbiába”. Nem kérdezi meg magától, hogy vajon az „arabfóbia” ma nem ölti-e magára az iszlamofóbia képét akár Franciaországban, akár Izraelben, ahol a palesztinokkal fennálló konfliktus a közvélemény széles rétegeiben egy tényleges rasszizmust vált ki, amely egyszerre arabellenes, iszlámistaellenes és muzulmánellenes. Azt sem pontosítja, hogy vajon az „abszolút” anticionizmus, amelyet a franciaországi arab fiataloknak tulajdonít, muzulmán hitük vagy arab mivoltuk terméke.
Miután leleplezte az „iszlám bigottságot”, Taguieff önmagát „iszlámistafóbnak” nyilvánítja - ami arra a gondolatra vezet, hogy vannak elfogadható fóbiák is. Azt is hozzáteszi, hogy az iszlám „bizonyos dogmájának a bírálata, bizonyos normájának az elutasítása” egyáltalán nem jelent iszlamofóbiát. Végül pedig arról biztosít, hogy az „állítólagos ’iszlamofóbia’ csupán egy megfélemlítési eszköz”: az iszlamofóbia bírálata egyet jelent „azok társadalmi (sic) halálra ítélésével, akik szembe mernek szállni az iszlámista barbársággal”. Mindig a túlzás.