Mitől retteg Washington? A Párizs-Berlin-Moszkva tengely

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által egyoldalúan kirobbantott iraki háborúnak legalább megvolt az az érdeme, hogy felélesztette az európai öntudatot, amelyet a Párizs, Berlin, Moszkva által alkotott háborúellenes egységfront szimbolizált. De vajon ezt az öntudatra ébredést követni fogja-e a megfelelő intézményi fejlődés? Sajnos, semmi sem kevésbé biztos, hiszen az európai alkotmány legalábbis nyugtalanító kétértelműségeket tartalmaz. Mindazonáltal egy Párizs-Berlin-Moszkva tengely formálódása nagyon rossz hír lenne „amerikai barátaink” számára.

Évek, sőt évtizedek folyamán Európa egy nagy reményt képviselt, miközben manapság inkább nyugtalanságot vált ki és néha egyenesen fenyegetést látnak benne. Valójában a maastrichti szerződés 1992-es elfogadása óta Európa a feje tetejére állt. A brüsszeli bürokrácia lassúságának és a kizárólag a kereskedelmi konkurencia és a pénzügyi ortodoxia miatt aggódó tagországok közötti egységes nézőpont hiányának áldozataként ráadásul egy olyannyira sietős bővítési eljárásba bonyolódott, amely hosszú távon tehetetlenségre és bénultságra kárhoztatja. A politikai egységként felfogott Európa mára teljesen leblokkolt. (…)
Ebben a helyzetben, amelyben a partikuláris érdekek logikája helyettesíti a közösséghez való tartozás dinamikáját, csupán egy megoldás van, nevezetesen az, hogy azok, akik csak piacfogalmakban gondolnak Európára, ne akadályozzák a többieket az előrelépésben. Az egyedüli alternatíva tehát egy „kemény mag” létrehozása azon országok részvételével, amelyek egy valódi politikai hatalom létrejöttében érdekeltek. Ezt az eszmét Henri de Grossouvre, előrelátó módon, már két évvel ezelőtt kibontotta a Paris-Berlin-Moscou. La voie de l’indépendance et de la paix (Párizs-Berlin-Moszkva. A függetlenség és a béke útja), L’Age d’Homme, Lausanne c. könyvében. Jellemző módon a Párizs-Berlin-Moszkva tengely létrejöttének az előjelei már az Irak-ellenes amerikai háborút megelőzően feltűntek, amikor Franciaország, Németország és Oroszország egy 2003. március 5-én közzétett közös nyilatkozatban világosan jelezték, hogy nem hajlandók csatlakozni az Egyesült Államok által egyoldalúan eldöntött katonai agresszióhoz. Ez a „kemény mag” nyilvánvalóan csakis a francia-német pároson nyugodhat, amely történelmi okokból mindig is az Európai Unió motorja volt. (…)
Az is igaz persze, hogy hosszú időn át Franciaország és Németország eltérő módon viszonyult az Amerikai Egyesült Államokhoz. A jól ismert történelmi okok miatt Németország alapjában véve egy „hatalom nélküli hatalomként” építette fel önmagát 1945 után. A hidegháború korszakában a Szövetségi Köztársaság függő helyzetben érezte magát az Egyesült Államoktól, amely viszonzásképpen úgy tekintett rá, mint legbiztosabb európai szövetségesére. Egy híres formulát használva Németország egyszerre volt akkor egy gazdasági óriás és egy politikai törpe, ami arra késztette, hogy csak statisztaszerepet játsszon a nemzetközi porondon. Ez a helyzet mára alaposan megváltozott. Különböző jelek mutatnak arra, hogy Németország immáron fel akarja használni visszanyert egységét, hogy tényleges fontosságának megfelelő politikai szerepet játsszon. Mint arrafelé mindig, a folyamat lassú, de tagadhatatlannak tűnik az új irány. Ezt tanúsítja az is, hogy Németország egyértelműen elutasította az amerikaiak kérését az iraki ügyben. Ezt a rendkívüli fontosságú eseményt még Franciaországban sem értékelték kellőképpen, pedig mint azt Stephan Martens megjegyezte, „a Német Szövetségi Köztársaság létrejötte óta sohasem rázta meg a német-amerikai kapcsolatokat ilyen mély válság” („L’Allemagne n’est plus américaine”, Outre-Terre, 2003. június 5.). Az 1999. november 29-ei franciaországi látogatásakor Gerhard Schröder egyébként már magáévá tette az „Európa-hatalom” formulát, 2002. augusztus 5-én Hanoverben pedig kijelentette, hogy az amerikai politikától különböző „német útra” (deutscher Weg) lép, ami lehetővé tette számára a néhány héttel későbbi választási győzelmet. Legutóbb 2003 februárjában írhatta azt a Der Spiegel a címlapján, hogy „Lázadás Amerika ellen. Schröder Dávid Bush Góliát ellen („Aufstand gegen Amerika. David Schröder gegen Goliath Bush”, Der Spiegel, 2003. február 20.).
Maga a német közvélemény is megváltozott. Egy néhány hónappal ezelőtt közzétett felmérés szerint immáron a németek 76 százaléka vélekedik úgy, hogy az amerikaiak kizárólag a saját érdekeiket követik, amikor külföldön beavatkoznak (1993-ban 58 százalékuk vélekedett hasonlóan), és már csak 31 százalékuk tartja az Egyesült Államokat a világbéke és a biztonság őrének (1993-ban még 62 százalékuk). Tehát egy jelentős változásról van szó, amely azt mutatja, hogy Németország folyamatosan elhagyja az atlanti osztály legjobb tanulója pozícióját, és Franciaországgal egy valódi európai védelmi politika magjává kíván válni -- ami arra a megállapításra juttatja Henri de Grossouvre-t, hogy „a transzatlanti tabu vége a német külpolitika legnagyobb jelentőségű eseménye a második világháború vége óta” („Nous et les Américains”, Outre-Terre, 2003. június 5.). (…)
Ugyanakkor életbevágónak látszik stratégiai partnerséget kialakítani Oroszországgal, lehetővé téve az Európai Unióhoz való csatlakozását a külpolitika minden tekintetében, és erősítve a vele való együttműködést, nevezetesen a repülőgépipar és az energetika területén. Nyilvánvalóan a francia-német párosnak kellene kezdeményeznie ezt a partneri viszonyt és ezt az együttműködési teret, amelyhez Ukrajna és Belorusszia is csatlakozhatna. Valójában Oroszország még inkább érdekelt lenne ehhez a tervhez való csatlakozásban, ha bizonyos számú európai ország egyértelművé tenné arra vonatkozó akaratát, hogy egy Washingtontól független politika alapján szándékozik tovább menni. Franciaországnak, Németországnak és Oroszországnak nemcsak számos politikai, gazdasági, stratégiai és kulturális érdeke közös, hanem jelentős mértékben ki is egészítik egymást. Csak két példát idézünk fel, az egyik a védelmi problémákra, a másik az energetikai forrásokra vonatkozik.
Tudjuk, hogy az Egyesült Államok évente GDP-jének 3,4 százalékát fordítja katonai kiadásokra, miközben Franciaország csak 2,6 százalékát. Az amerikai fölény e tekintetben tehát éppen ezért logikusnak tűnik. Azonban Franciaország, Németország és Oroszország együttesen több pénzt költ fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok. Bizonyos közös befektetések lehetővé tennék Európa számára lemaradásának részbeni behozatalát. Oroszország ugyanakkor olyan nyersanyagokkal rendelkezik, amelyekkel sem Franciaország, sem Németország. (…) 2000 óta Oroszország a világ harmadik olajtermelője és második -exportőre, valamint első gáztermelője és -exportőre, ami azt jelenti, hogy olaj és gázkitermelő vállalatai nemcsak elsőrendű gazdasági szereplők, hanem kimondottan politikai szerepet is játszhatnak, alternatív energiaforrást nyújtva Nyugat-Európa számára a részben amerikai ellenőrzés alá került Közel-Kelettel szemben. (…)
Vannak persze bizonytalansági tényezők is, amelyek elsősorban Oroszországot érintik, amelynek politikai-gazdasági önmagára találása az aktuális tétek vitális eleme, de amelynek a jövője - ma sokkal inkább, mint valaha - előreláthatatlan. Oroszország leggazdagabb emberének, a 90-es évek minden gazdasági visszaélését megszemélyesítő Mihail Hodorkovszkijnak a legutóbbi letartóztatása, aki az iraki háború kérdésében Amerika-barát álláspontot képviselt, mindazonáltal Vlagyimir Putyin azon akaratát tanúsítja, hogy helyreállítsa az állam tekintélyét és megbüntesse az érinthetetleneknek mondott maffiózókat. Vannak azután a demográfiai adatok, amelyek különösen nyugtalanítók Németország és Oroszország számára, de az Európai Unió országainak nagy többsége számára is, mivel előreláthatólag 2050-ben az európai átlagéletkor 57 év lesz, szemben az egyesült államokbeli 37 évvel. Végül pedig nyilvánvalóan nem lehet számításon kívül hagyni a választási eredményeket sem, amelyek bármelyik országban módosíthatják a politikai irányvonalat. Ezeken a konjunkturális adottságokon túl mégis léteznek bizonyos alaptendenciák és állandó realitások, a legfontosabbra Henri de Grossouvre emlélkeztet, amikor azt írja, hogy „az északi féltekén az Egyesült Államok pontos földrajzi pendant-ja a Bresttől Vlagyivosztokig terjedő legnagyobb Európa”, és ez „a gigantikus eurázsiai kontinens összefogja a világ népességének és gazdagságának lényegét”. A Párizs-Berlin-Moszkva tengely eszméje mindenesetre egyre inkább beépül a gondolkodásba, és az a legérdekesebb, hogy áthágja a szokásos frontvonalakat és védelmezőkre talál a legkülönfélébb körökben.
Jacques Julliard például úgy véli, hogy eljött a német-francia páros megerősítésének órája. „Sőt, a két nemzet szerves egyesítésének az órája diplomáciai és katonai téren, (mert) nincs más módszer az amerikai neoimperializmus által fenyegetett európai eszme megvédésére”, írja („Europe: vive le pere Ubu!, Le Nouvel Observateur, 2003. június 12.). „Jelenleg csak két ország van, amely konjunkturális nehézségei ellenére egy Európa-hatalom gondolatát fontolgatja: Franciaország és Németország, és hozzájuk lehet még tenni Belgiumot. Azt ajánlom, hogy tegyük meg újra azt, amit Schuman tett 1951-ben a szénnel és az acéllal: tegyük közössé haderőinket, diplomáciánkat és gazdaságpolitikánkat. Minden országot szívesen látunk, amely csatlakozni kíván kezdeményezésünkhöz. (…) Meg vagyok róla győződve, hogy egyesek csatlakozni fognak hozzánk. Például Olaszország, azon a napon, amikor megszabadult Silvio Berlusconitól” („Le crépuscule des dictateurs”, Politique internationale, 2003 nyár). És még hozzáteszi: „Az kellene és elég is lenne, hogy Franciaország és Németország egyesítse diplomáciai és védelmi forrásait, és ezzel az európai, sőt a globális leosztás is radikálisan megváltozna.” („Marions-nous!”, Le Nouvel Observateur, 2003. november 27.) (…) És hosszasan idézhetnénk a hasonló véleményeket. (…)
Ebben a kontextusban tette közzé 2003 októberében a brüsszeli Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézete (IRRI) az „Európai biztonsági elv a XXI. századra” c. dokumentumot, amely önmagából Európából kiindulva képzeli el Európa biztonságát, és arra a következtetésre jut, hogy Európa csak hatalomként létezhet. „Függetlenül gazdasági, politikai, demográfiai és katonai súlyától, nincsen hatalom akarat nélkül. (…) A hatalomhoz elengedhetetlen az események menetének befolyásolásását célzó akarat. Az Európai Unió csak akkor lesz hatalom, ha tagállamai tudatosan és egységesen a közösbe teszik a sokpólusú világ egyik pólusának kialakítására vonatkozó akaratukat, és ennek megfelelően cselekednek.” Ugyanez a dokumentum aláhúzza, hogy egyedül „a döntési autonómia teszi lehetővé identitásának és szuverenitásának tudatosulását és adja meg a döntés felelősségét, a függés, az alávetettség vagy a hála szokása által okozott gátlás nélkül”.
Hogy a Párizs-Berlin-Moszkva tengely nem csupán képzelgés, az amerikai sajtó olvasása is bizonyítja, amely azt mutatja, hogy egy ilyen perspektívát nagyon is komolyan vesznek és valós veszélyként értékelnek. „Minden tényezőt összevetve, Franciaország, Németország és Oroszország potenciálisan rendelkezik egy olyan nagyhatalom minden adottságával, amely globális szinten képes ellensúlyozni az Egyesült Államokat, Franciaország adva a politikai és ideológiai orientációkat, Németország a gazdasági erőt, Oroszország pedig a katonai kapacitást”, írja a neokonzervatív John C. Hulsman, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ezzel a fenyegetéssel szembeszállva az Egyesült Államoknak meg kell próbálnia minden eszközzel „megtörni ezt az Amerika-ellenes magot” („Cherry-Picking: Preventing the Emergence of a Permanent Franco-German-Russian Alliance”, The Heritage Foundation. Policy Research and Analysis, 2003. augusztus 28.).
Az utóbbi évek során valóban egyre nőtt a feszültség Európa és az Egyesült Államok között, éspedig nemcsak a kereskedelem, a húskivitel- és behozatal, a repülőgépgyártás, a Galileo-terv (az amerikai GPS-rendszerrel versenyző európai helymeghatározó és navigációs rendszer) kapcsán, hanem sok más területen és új formák alatt is. Nyilvánvaló diplomáciai okokból a politikusok gyakran igyekeznek ugyan mindezt palástolni, ahogyan Jacques Chirac is tette, néhány hónapja kijelentve a Financial Times-ban, hogy „Európának és az Egyesült Államoknak közösek az értékei”. Valójában azonban épp az ellenkezője az igaz. „Az amerikai és az európai társadalmak fejlődése az utóbbi évtizedek folyamán egy fokozatosan mélyülő erkölcsi, kulturális vagy politikai szakadékot tár fel olyan fontos témák vonatkozásában, mint a háború, a béke, a társadalmi szolidaritás, az igazságszolgáltatás, a bevándorlás vagy a vallás”, írja Sylvie Kauffmann („Valeurs transatlantiques, pas si communes”, Le Monde, 2003. június 6.).
Kétség sem fér hozzá, hogy a globalizáció tovább fogja fokozni az Európa és az Egyesült Államok közötti érdekkülönbségeket, már csak azért is, mert geopolitikai szempontból Európa még inkább, mint valaha, egy kontinentális hatalom marad, az Egyesült Államok viszont tengeri. „Az Egyesült Államok egy tengeri nép, emlékeztet Henri de Grossouvre, … A kereskedelem túlsúlya és a többi emberi tevékenységnek a kereskedelmi kapcsolatok alá történő rendelése jellemzi” (art. cit.). Alapvető világnézeti és értékítéleti különbség van tehát közöttünk, és az az érdekes, hogy manapság éppen az amerikaiak emelik ki ezt a különbözőséget politikájuk igazolása végett. A múlt év végén megjelentetett és nagy hullámokat kavaró könyvében a neokonzervatív Robert Kagan például azt állítja, hogy az árok, amely az Atlanti-óceán két partja között keletkezett, immáron túl mély ahhoz, hogy az előrelátható jövőben betemethető legyen (Robert Kagan: Of Paradise and Power. America and Europe in the New World Order, Alfred A. Knopf, N.Y. 2003). Ezt a véleményt más kommentátorok is osztják (v.ö.: Nicholas Fraser, „Le Divorce: Do Europe and America Have Irreconciliable Difference?”, Harper’s Magazine, 2002. szeptember).
Ezzel párhuzamosan az Európával szembeni amerikai álláspont is jelentős mértékben tisztult. 2003 júniusában az amerikai The New Republic a címlapon hozta: „Európa szuperhatalom. Miért kell félnie Amerikának az európai építéstől?”. Az újság főszerkesztője, Andrew Sullivan írta: „Az európai építés sikeréből elsősorban Franciaország fog hasznot húzni, és Franciaország szándékai lényegében ellenségesek az Egyesült Államokkal szemben, kulturális, gazdasági és diplomáciai téren egyaránt. Az amerikai külpolitika aktuális kihívása: hogyan tudjuk megakadályozni az új európai alkotmány megvalósulását?” Három hónappal később William Kristol hetilapja, a The Weekly Standard közzétette az alábbi című cikket: „Az egyesült Európa ellen”. Máshol az európaiakat úgy ábrázolják, mint szibaritákat és gyávákat, vagy mint javíthatatlan fasisztákat és antiszemitákat, vagy mint árulókat és agykárosultakat. A Washington Times-ban William R. Hawkins odáig ment, hogy azt magyarázta, az Egyesült Államok első számú ellensége nem Oszama bin Laden, hanem az európaiak: „Az Egyesült Államok függetlenségére, biztonságára és jólétére nézve a legnagyobb veszély a XXI. század hajnalán talán nem a tömegpusztító fegyverekkel ellátott deklarált ellenségeinktől ered, hanem állítólagos barátainktól, akik gazdaságunk ellenőrzéséről és az amerikai óriás lekötözéséről álmodnak” („EU’s Angry Chorus”, Washington Times, 2002. május 24.). David Brooks ugyanakkor annak a véleményének adott hangot, hogy az európaiak az arabokkal együtt egyfajta „polgárgyűlöletet” (bourgeoisophoby) táplálnak az amerikai materializmus iránt („Among the Bourgeoisophobes. Why the Europeans and the Arabs, Each in their Own Way, Hate American and Israel”, The Weekly Standard, 2002. április 15.).
Pierre Hassner maga is elismeri, hogy ma „az amerikai kormány nyíltan Európa megosztására játszik” („Europe/États-Unis: la tentation du divorce”, Politique Internationale, 2003 nyár). „A hidegháború kezdete óta először nagyon befolyásos személyeket találunk Washingtonban, akik azt állítják, hogy egy gyönge és megosztott Európa az Egyesült Államok érdeke”, teszi hozzá Timothy Garton Ash („Du rideau de fer a la faille transatlantique”, Esprit, 2003. október).
Ez az Európa-ellenesség az euróval szembeni ellenségességgel párosul, ami nyilvánvalóan egyáltalán nem meglepő. A háború után az amerikaiak hasznot húzhattak a hidegháborúból, amely az erő helyzetébe hozta őket szövetségeseiknél, és a dollár mindenhatóságából, amelyet tartalék-fizetőeszközként használt a világ minden országának központi bankja. A hidegháború befejeződött, és az euro felemelkedése fenyegeti a dollár monopóliumát a nemzetközi monetáris cserékben. Egy olyan ország számára, amely egyre többet fogyaszt annál, mint amennyit megtermel, amelynek az eladósodási szintje a világ GDP-jének a 31 százalékát és az amerikai egyéni jövedelem 40 százalékát képviseli, amelynek a fizetési mérlege egyre romlik, amelynek a folyó fizetési hiánya történelmi szintet ért el, és amelynek az országos megtakarítási kamatlába 2002-ben minden idők legalacsonyabb szintjére esett, a dollármonopólium fenntartása életbevágóan fontos.
Persze idő kell még ahhoz, hogy az euro valóban a dollár konkurense lehessen mint tartalék-fizetőeszköz, és ezáltal Európát kiegyensúlyozza az Egyesült Államokkal ezen a területen is. Ehhez az kell, hogy az eurót használható fizetőeszköznek tekintsék minden országban és az Egyesült Államok maga is tartalékokat képezzen belőle. Az is kell hozzá, hogy állandóan garantálhassa a planetáris likviditást és betölthesse a „végső fokú kölcsönadó” klasszikus szerepét. Még nem tartunk itt. Azonban az euro már most is csere tartalék-pénzeszközként szolgálhat egyes piacokon. Lényeges előrelépés lenne, ha az EU-nak sikerülne meggyőznie az olajexportáló országokat, éppen Oroszországgal kezdve, hogy a dollár helyett fogadják el az eurót. Az amerikai monopóliumot akkor komoly kihívás érné, amellyel Washingtonban is tisztában vannak.
A Párizs-Berlin-Moszkva tengely perspektívájával szemben az Egyesült Államok reagálni próbál - az immáron szokásos hevességével. (…) Valószínű azonban, hogy eme virtuális tengely három alkotóelemével szemben eltérő stratégiát fog alkalmazni. Condoleeza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó már kiadta a jelszót: „Megbüntetni a franciákat, figyelmen kívül hagyni a németeket, megbocsátani az oroszoknak!” (Jim Hoagland, „Three Miscreants”, The Washington Post, 2003. április 13.), ami világosan azt jelenti, hogy Oroszország képes megjavulni, Franciaország menthetetlen, ami pedig Németországot illeti, vele kapcsolatban elég várakozó álláspontra helyezkedni.
Rövid távon az Oroszországgal - és Kínával - szembeni amerikai politika főleg egy bekerítési kísérlet irányában halad, ahogyan a muzulmán exszovjet köztársaságokba és a Kaspi-régióba történő amerikai csapattelepítések tanúsítják. Németország tekintetében az amerikaiak mindent meg fognak próbálni a francia-német páros szétrobbantására. Múlt év november 3-án a neokonzervatív Richard Perle egy németországi politikai fórumon már durván felelősségre vonta Peter Struck védelmi minisztert, szemrehányást téve neki „a francia-német kapcsolatok mélyítése” miatt, és kifogásolva „Németország és Franciaország erős késztetését arra, hogy a legkisebb alkalommal is kifejezzék egymás iránti szolidaritásukat”. Ugyanakkor Michael Ledeen, a Fehér Házhoz legközelebb álló republikánus „héják” egyike nyíltan kijelentette, hogy immáron Németországot és Franciaországot az Egyesült Államok „stratégiai ellenségeinek” kell tekinteni.
Azt is gondolhatnánk, hogy az Egyesült Államok minden lehetséges módon eléri a szociáldemokraták távozását, akik fennen hangoztatott antifasizmusuk miatt - anélkül hogy gyanúsak lennének - néha bizonyos „nemzeti” érzelmeket is kifejezhettek, és kiprovokálja a kereszténydemokraták hatalomra jutását, akik hagyományosan atlantistább beállítottságúak. Azonban még ha ez meg is történne, egyáltalán nem biztos, hogy Washington eléri céljait. Magán a CDU/CSU-n belül is van egy olyan irányzat, amely csak kevéssé híve az Egyesült Államokhoz történő szolgai igazodásnak. Henri de Grossouvre, aki gyakran emlélkeztet rá, hogy már 2002-ben egy egészen a konföderáció létrehozásáig terjedő francia-német közeledés tervét tanulmányozta a francia vezetés és Edmund Stoiber kancellárjelölt, ilyen körülmények között „majdnem nullának” véli a német külpolitika lényegi megváltozásának kockázatát.