Gazdag István: Obama, a „Nobel-béke” harcias harcosa

A pacifista ObamaAlig néhány nappal azután, hogy a norvég parlament illetékes bizottsága az amerikai elnököt nyilvánította a 2009-es év legkiemelkedőbb békeharcosának, Obama aláírta „a világtörténelem legnagyobb katonai kiadásának tervét”, ahogyan a Washington Post hangsúlyozza a paradoxont.

A fegyver és katonai felszerelés vásárlására, valamint az amerikai hadsereg folyó költségeinek fedezésére szánt 680 milliárd dollár (ebből 550 milliárd a Pentagon alapbüdzséjére, a maradék pedig az iraki és afganisztáni háborúkra) 26 milliárddal haladja meg a tavalyi költségeket, és – egyáltalán nem mellesleg – csupán százmilliárddal marad el az amerikai kormányzat által a válságmenedzselésre szánt summától.
Ráadásul ez évben a lobbistáknak és kongresszusi kapcsolataiknak egy sor olyan projektet is sikerült megfinanszíroztatniuk, amelyekről maguk a katonák is azt mondják, hogy nem volt rájuk szükségük (pl. tíz C-17-es szállítógép, amelyeket csak azért rendeltek meg, hogy ne kelljen bezárni a Boeing Long Beach-i üzemét Kaliforniában). Az adófizetők pénzének ésszerű elköltését vizsgáló Taxpayers for Common Sense lobbi-csoport szerint a képviselők több mint két és félmilliárd dollár értékben 1080 kiegészítő pontot vetettek bele a költségjavaslat törvényébe, hogy a saját választókörzetüknek kedvezzenek, így például a Második Világháború New Orleans-i múzeumának a bővítését vagy az Edward Kennedy szenátor tiszteletére létrehozandó polgárjogi oktatóközpontot Bostonban.
„Ez a törvény nem tökéletes, de kiküszöböl bizonyos pazarlásokat”, bizonygatta Obama, a hangsúlyt a „bizonyosra” helyezve. Szerinte ugyanis ez a törvény „dollár tízezreket spórol meg Amerikának”, de csak az „első lépés”, hiszen „a washingtoni (politikai) kultúra megváltoztatása időbe telik és kitartó erőfeszítést igényel”, tette hozzá, miáltal már jó előre bejelentette igényét egy második elnöki mandátumra. A legszebb az egészben, hogy ezek után egyes optimista vagy inkább opportunista kommentátorok még képesek úgy beállítani a történteket, mint „Obama győzelmét a katonai lobbi fölött” (The New York Times).
És ha már itt tartunk, magától adódik a kérdés (de úgy látszik, nem a Nobel-bizottság bölcs ítészei számára): vajon ahhoz, hogy a választási ígéretéhez híven bezárassa a guantanamói off-shore koncentrációs tábort, az amerikai elnöknek ki fölött kellene győzelmet aratnia? Netán önmaga fölött?
Mert igaz ugyan, hogy az emberi emlékezet igencsak szelektív, de azért néhányan talán még emlékeznek a kínzásokat megörökítő fényképekre, amelyek először csak az interneten keringtek az Irakot „felszabadító” amerikai katonák háborús trófeáiként, a nagy médiumok azonban óvakodtak hitelt adni nekik, egészen addig, amíg egy CBS-riport 2004-ben nem lebbentette fel róluk a „politikai korrektség” fátylát. Ez aztán valósággal jeladás volt az irakiakat sújtó kegyetlen bánásmódot leleplező tudósítások egész lavinájához. Az Abu Ghraib börtönben történtek bebizonyították, hogy a Szaddám Huszein diktatúrája ellen vívott háború valójában ugyanolyan megszálló háború, mint a többi, ugyanazokkal a bűncselekményekkel.
Washington persze igyekezett menteni a menthetőt, egyedi és elszigetelt esetnek tűntetve fel az iraki foglyok brutalizálását, néhány megtévedt baka magánakciójának, amelyről a feljebbvalóiknak állítólag halvány fogalmuk sem volt. A bűnös bűnbakokat letartóztatták és elítélték, az aktát pedig lezártnak nyilvánították – egészen a következő leleplezésekig. Ezzel párhuzamosan a CIA és a Pentagon propagandakampányt indított az amerikai és általában is a nyugati közvélemény erkölcsi értékeinek megváltoztatásáért. Összekötő ügynökként Chase Brandon ezredest (Tommy Lee Jones unokafivérét) delegálták Hollywoodba. Híres írókat (mint Tom Clancy) és forgatókönyvírókat alkalmaztak olyan filmsztorik szinte futószalagon történő gyártására, amelyek megbélyegzik a muzulmán kultúrát és banalizálják a kínzást a terrorizmus elleni háborúban.
Az amerikai tévénézők körében – jellemző módon – nagyon sikeresnek bizonyult (és nálunk is bemutatott) 24 óra című sorozat is a CIA társfinanszírozásában készült, azzal a kifejezett céllal, hogy évadonként egyre messzebb tolja az elfogadható határait. Az első részekben Jack Bauer ügynök még csak megfélemlítéssel présel ki információkat a gyanúsítottakból, a későbbi epizódokban azonban mind jobban eldurvul a helyzet, és a szemben álló felek egyre kevésbé zsenírozzák magukat egymás megkínzásakor az általuk szentnek tekintett ügy végső győzelme érdekében. Charles Krauthammer, a Washington Post hírhedten neokon kolumnistája („becsületes” foglalkozására nézve egyébként pszichiáter) a kínzás alkalmazását egyenesen „erkölcsi parancsnak” minősítette a terrorizmus elleni háborúban – és ami a legmegdöbbentőbb, hogy mindezt következmények nélkül tehette a világ mintademokráciájában.
Dick Marty, az Európa Tanács svájci szenátorának vizsgálata azután megerősítette, hogy a CIA emberek ezreit rabolta el a világon, közülük százakat az EU területéről. Majd következett a guantanamói (Kuba) és a baghrami (Afganisztán) börtönökben elkövetett bűncselekményekről szóló tanúvallomások sorozata. Az amerikai filmek által kondícionált NATO-országok közvéleménye pedig szinte rezzenéstelenül vette tudomásul a regényes magyarázatot, miszerint ártatlan életek megmentése érdekében Washington kénytelen volt titkos műveletekhez folyamodni: gyanúsítottakat raboltak el, akiket olyan módszerekkel bírtak szóra, amelyeket az erkölcs ugyan elítél, a hatékonyság viszont megkövetel.
Elnökjelöltként Obama is erre a leegyszerűsítő narratívára építkezve kínált alternatívát a távozó Bush-adminisztrációval szemben, a kínzás betiltását és a titkos börtönök bezárását téve kampánya egyik vezérmotívumává. Humanista retorikájával meghódította a nemzetközi közvéleményt, a személye iránt keltett mértéktelen szimpátiahullám sokakat levett a lábukról. Nagyfokú naivitás volt azonban érdemi változásokat remélni tőle. Ez mára már teljesen világossá vált. Mondhatni: feketén-fehéren.
Látni kell ugyanis, hogy egy évvel Barack Obama megválasztása után – néhány száz egyedi esetet leszámítva – alapjában véve semmi sem változott. Guantanamo, a történelem első off-shore koncentrációs lágere továbbra is zavartalanul „üzemel”, és egyhamar nem is lesz bezárva. A foglyokkal szembeni erőszak pedig fokozódott. Amikor erről kérdezték Joe Biden alelnököt, azt válaszolta, hogy minél inkább belemélyedt ebbe az aktába, annál több olyan aspektusát fedezte fel, amelyről addig fogalma sem volt. Majd igencsak titokzatosan arra figyelmeztette a sajtót, hogy nem érdemes kinyitni Pandóra szelencéjét. Ha már mindent elmondtak a Bush-korszak kilengéseiről, akkor miért kell Pandóra szelencéjét emlegetni, és mitől kell tartani? Nyilvánvalóan azért, mert a valóságban a rendszer sokkal tágasabb, nem korlátozódik néhány ember elrablására és egyetlen börtönre, mindenekelőtt pedig egészen más a célja, mint amiről a CIA és a Pentagon beszél.
Annak, amit a hadsereg művelt a hírhedt Abu Ghraib börtönben Irakban, semmi köze nem volt azokhoz az emberkísérletekhez, amelyek a tengerészet guantanamói és többi titkos börtönében folytak. Egyszerűen csak arról volt szó, amit a világ összes hadserege tesz, amikor rendőrséggé alakul és egy ellenséges népességgel kerül szembe: terrorral igyekszik azt uralni. Az amerikai haderők is ugyanezt tették az utóbbi félévszázadban folytatott „alacsony intenzitású háborúikban”, a gyakorlatban alkalmazva a népi ellenállás különböző formáinak leküzdésére a történelem folyamán kifejlesztett különböző módszereket.
A második világháború végén az USA két kiképző központot hozott létre a „felkelésellenes technikák” oktatására és tesztelésére, az egyiket Tajvanon (Political Warfare Cadres Academy), a másikat Panamában (School of Americas), és a kurzusokon az emberkínzás minden csínját-bínját megtanították az ázsiai és dél-amerikai diktatúrákból „szakmai továbbképzésre” érkező fogdmegeknek. Ez a politika általánossá vált a Főnix-művelet során Vietnamban (80 ezer Vietkong-szimpatizáns „semlegesítése”), és az Amerika-barát bábrezsimek politikai ellenzékének likvidálására Latin-Amerikában indított Condor-művelet során. Ugyanez a séma érvényesül Irakban is, a felkelő zónákban végrehajtott tisztogatásoktól a halálbrigádok bevetéséig, az egyedüli különbség az, hogy ott a bakák „lelki tréningezése” végett a rasszista irodalom egyik klasszikusát, Raphael Patai The arab Mind, Hatherleigh Press, 2002 (Az arab agy) c. művét osztogatják körükben. Ez a könyv tudományos hangnemben arabellenes előítéleteket visszhangoz, az egyik híres fejezetében pedig azokról a szexuális tabukról értekezik, amelyek az Abu Ghraib börtönben lencsevégre kapott perverz jeleneteket inspirálták a pihent agyú jenki G. I. Joe-k számára.
Az Irak „pacifikálása” ürügyén elkövetett kínzások egyáltalán nem elszigetelt esetek, mint azt a Bush-kormány állította, hanem egy felkelésellenes stratégia integráns részei, amely nyilván egészen addig fog érvényben maradni, amíg a nyugati inváziós erők Irakban maradnak. Az amerikai hadvezetés Afganisztán megszállása után döntött úgy, hogy az agresszió utólagos igazolásához a fogságba esett tálibok vallatása közben a szeptember 11-i merényletekben való érintettségük bizonyítására felhasználják azokat az „agymosási” technikákat, amelyeket a koreai háború tanulságaiból okulva, ősrégi kínai praktikák alapján dolgozott ki az ’50-es években Albert D. Biderman, az amerikai légierő pszichiátere. Módszerét utóbb Martin Seligman professzor, az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) volt elnöke, a depressziókutatás elismert nemzetközi szaktekintélye fejlesztette tovább. Az általa felügyelt emberkísérletekhez az amerikai haditengerészet biztosított hátországot guantanamói és egyéb táboraiban, amelyekben a „kísérleti nyulak” szerepét az amerikaiak által terroristagyanúsnak minősített egyénekre osztották.
Legszebb az egészben, hogy mindez nem „fusiban” zajlott, néhány túlbuzgó terrorelhárító vagy megszállott zugorvos magánakciójaként, hanem állami irányítás mellett, a Fehér Ház közvetlen és kizárólagos felügyelete alatt. A legmagasabb szinten létrehozott operatív stábban a Bush-kormány olyan meghatározó tisztségviselői kaptak helyet, mint Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Colin Powell, Condoleezza Rice, John Ashcroft és George Tenet, ez utóbbi utóbb elismerte, hogy mintegy tucatnyi munkaértekezleten vett részt e tárgyban.
Végül az illetékeseknek rá kellett jönniük, hogy a nemes feladatra ráállított Mengele-klónok minden mesterségbeli tudása ellenére is csak nagyon kevés foglyot lehet olyan szinten kondícionálni, hogy a szeptember 11. merényletek lehetséges elkövetőinek higgyék magukat, tehát minél többet kell közülük tesztelni a leginkább befolyásolható alanyok kiszűrésére. A Guantanamo körül kibontakozó polémiára tekintettel, és hogy biztosan megússzák a jogi felelősségre vonást, a haditengerészet további titkos börtönöket telepített nemzetközi vizekre: 17 lapos fenekű hajót alakítottak át mozgó börtönné, a Guantanamón használt ketrecekkel felszerelve. A brit Reprieve egyesület közülük hármat név szerint is azonosított (Ashland, Bataan, Peleliu). Számításba véve azokat, akiket a jenki cowboyok a háborús zónákban foglyul ejtettek vagy a világon bárhol elraboltak és az elmúlt nyolc évben ebbe a börtönkomplexumba szállítottak, több tízezer személy is áthaladhatott a Biderman-féle agymosás rendszerén.
Így aztán már érthető az Obama-adminisztráció dilemmája. Lehetetlen ugyanis anélkül bezárni Guantanamót, hogy ne hoznák nyilvánosságra mindazt, ami ott történt, ugyanakkor viszont lehetetlen beismerni mindazt, ami ott történt, mert akkor azt is el kellene ismerni, hogy az összes tanúvallomás hamis, mert lelki és testi kínzással jutottak hozzájuk – az ezzel járó politikai következményekkel.
A második világháború végén a nürnbergi katonai törvényszék tizenkét pert indított. Az egyiket 23 náci orvos ellen. Közülük hetet felmentettek, kilencet börtönbüntetésre, hetet halálra ítéltek. Azóta az orvosi praxist egy nemzetközi etikai kódex szabályozza, és pontosan azt tiltja, amit az amerikai orvosok Guantanamón és a többi kísérleti lágerben műveltek. Úgy tűnik, a 2009-es Nobel-békedíjasnak ehhez is falaznia kell.

MD 2009. XI. 17.