Bognár József: Szabadságelvű megújulás, avagy Petőfi és Haider október 23. apropóján

Túl vagyunk az október 23-i ünnepségeken, amelyek a legszerényebbre sikeredtek az elmúlt húsz évben tartottak közül, noha az idő is kellemes volt. Jellemző, hogy az ünnepség másik aktualitásáról a szabadságharc mellett, a köztársaság kikiáltásáról, csak a kormány rendezvényén esett némi szó. Vagyis nagyjából ennyire fontos a társadalomnak mai köztársaságunk.

A baloldal a szokásokhoz híven nem mutatta magát. Ami érthető, végül is árulását mégse ünnepelheti. Az ellenzék rendezvényein sem volt összesen nyolcezer ember. Egy-két ezer a Fideszén és talán négy-ötezer a Jobbikén, Csurkán meg akár még ötszázan is bámészkodtak. A rendőrök is tűrhetően viselkedtek, többségében tartózkodtak a felvonulók provokálásától. Vagyis teljes érdektelenség volt minden oldalról. A társadalmi kiábrándultság is érthető. Húsz év hazudozása, rablása, különösen az utóbbi hét éves tapasztalatok, a társadalom morális, szellemi leépítése meghozta a gyümölcsét. A nemzeti oldal közömbössége azért még így is kicsit érthetetlen. Hiszen egy nem várt nagy győzelem előtt áll. Már ez növelhetné az optimizmust. Az összes megemlékezés ezért leginkább egy halottas menetre emlékeztetett. Ennek megfelelő volt a műsor is. Talán azért, mert úgy érezzük, hogy valami nagyon elveszett, ami pedig egykor bennünk volt. Arra is rájöttünk, hogy a demokrácia ideológiája sem jó, mert vissza lehet vele élni. Tehát akkor vissza is élnek vele. Ez egyébként nem magyar jelenség, egész Európában így van, a törvények ott sem mérnek egyenlően, mindenhol vannak egyenlőbbek.
Korábban nemzeti ünnepeink állandó szereplője volt Petőfi Sándor néhány verse. Petőfi, aki önmagában képviseli a meghamisíthatatlan, kompromittálhatatlan szabadságot. Bár rendezvényeinken manapság is mindig sok költő szerepel, de Petőfi ma nem aktuális. Pedig a világon mindenhol, ahol a szabadság kérdése felmerül (Irántól- Kínáig), ott Petőfi verseket is szavalnak a tüntetők. Nálunk is minden tüntetés az egyéni és a nemzeti szabadságról szól, Petőfi nélkül. És bár minden politikus mindig szabadságról, demokráciáról szónokol, mégis egyre több a rablánc és a szájzár rajtunk. Ennek nyűge miatt is olyan rossz a kedvünk.
Messze vagyunk tehát Petőfitől, 1848-tól. Ahol még húsz éve otthon éreztük magunkat. De legyünk őszinték, a szabadelvű Petőfi is rosszul érezné ma köztünk magát. Ha pedig ma írná és szavalná verseit, akkor hol rasszizmusért, hol izgatásért, hol egyszerűen csak terrorizmusért csuknák le az emberjogisták és az ombudsmanok örömére. Pedig költőnk csak nevén nevezné a dolgokat. Szabadelvűségünk az utóbbi száz évben, hála Jászitól Gyurcsányig sokaknak, szétrohadt, ideológiai furkósbottá vált. A szabadelvűség, amely eredetileg és alapvetően a nemzet és benne az egyén szabadságáról szólt, mára nemzet és egyénpusztító ideológia lett a deviancia és minden aberráció térnyerése céljából. Pontosan ezt érezte meg Ausztria nemrég furcsa körülmények között elhunyt legnagyszerűbb politikusa, Jörg Haider, aki annak köszönhette rossz hírét a magyarországihoz hasonlóan hazug osztrák médiában, hogy komolyan vette szabadelvű voltát, és ezt a jogát ellenfeleinek is elismerte, mint kétszázötven éve Voltaire. Már nyomdában van első könyve (A szabadság, ahogy én gondolom) magyar nyelven, amely először 1993-ban jelent meg németül, de mintha ma írták volna. És bár Ausztria régi ismerősünk, de mégis úgy élhetett mellettünk egy ilyen nagyformátumú ember, hogy a róla szóló rágalmakon kívül szinte semmit sem tudtunk róla. Miről szól a könyve? Kezdjük mindjárt azzal, hogy nagyon ismerős lesz a magyar olvasónak. A gemütlich Ausztria igazi arcát mutatja be, ami nagyon hasonlít a mi viszonyainkhoz. A szinte totális korrupciót, amely ott a két nagy párt (kereszténydemokrata-szociáldemokrata) közötti „igazságos” leosztás eredményeként működhet Ausztria 1955-ös megalakulása óta. Megismerhetjük az osztrák pártmutyikat, az állami vagyon elherdálását, elrablását, az egészségügy „magyaros” viszonyait, a munkások kifosztását, a baloldali médiaterrort, az értéktelen, de kötelező politikai dogmákat, a nemzeti érzés állandó gyalázását, a nemzeti érdek elárulását, a gusztustalan kultúrpolitikát, a kisemberek politikai–gazdasági zsarolását, ingatlankorrupciókat és természetesen a tettesek hozzánk hasonlóan elmaradó felelősségre vonását. Nálunk is tisztelt osztrák politikusok (Sinnovatz, Kreisky, Klestil stb.) másik, valódibb arcát láthatjuk. Szóval Haider könyvének olvasása közben „otthon” érezhetjük magunkat. Draskovicsok, Bajnaik, Gyurcsányok, Lendvaik, Bolgár Györgyök nem csak nálunk teremnek.
Mi az, amiben nekünk mégis újat hoz Haider? A liberális, pontosabban az emberi és a nemzeti szabadság kérdésének szempontjából nézi országa és népe sorskérdéseit. A mára szétrohadt liberalizmusról neki is lesújtó véleménye van. Ezért nem szabadelvű, hanem szabadság párti, a könyv fordításában szabadságelvű szóval fejezzük ki a különbséget. Haider visszamegy a német múltba, mikor a szabadság igénye még összekötő kapocs volt nemzeten belül és nemzetek között. Elegáns nagyvonalúsággal tud értékelni, bírálni, dicsérni. Tényleg nem elavult rögeszmék foglya. Rengeteg ötlete, tanácsa van. Miként Európa-kérdésben is a nemzetek szabadsága és egyenlősége híveinek az oldalán áll. Mer merészen gondolkodni, perspektívát, reményt ad híveinek. Egy Márai Sándor által sokszor megfogalmazott szabadságelvű polgár áll általa előttünk, akit a korrupt, idegenérdekű hatalomnak el kellett pusztítania, amit ő e könyvben előre megjósolt. A haideri gondolkodás, politika a politikus halálával nem ment veszendőbe. Százezrek szemét nyitotta ki hazájában, és vannak eredmények is. Felrázta a közönyös osztrák társadalmat. És ami a legfontosabb, hogy éppen legkérlelhetetlenebb ellenfeleinek kell ma-holnap több reformjavaslatát megvalósítaniuk, mert az idő őt igazolta. Mert szabadság és remény nélkül Ausztria sem boldogulhat. Ezt mondta és mondaná ma is Petőfi Sándor is. Jó lenne az ő tiszta, bátor, nemzeti érdekű, korrupciómentes gondolataihoz méltóvá lennünk, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassuk majd el a Nemzeti dalt, és mi döntsük végre el, hogy „rabok legyünk, vagy szabadok”.

MD 2009. XI. 3.