Ernest Renan: Az őskereszténység és a rómaiság konfliktusa

A jövő várható történéseinek latolgatása közben újabban egyre gyakrabban merül fel a „civilizációk összecsapásának” lehetősége, elsősorban is az iszlám ébredése és agresszivitása kapcsán. Ebben a formájában Samuel Huntington, a Harvard Egyetem professzora, a nemzetközi kapcsolatok specialistája dobta be a köztudatba a fogalmat, a Foreign Affairs egyik 1993-as számában ugyanilyen címmel megjelentetett cikkében.
A szerző ebben azon morfondírozott, hogy „vajon a világpolitikát immáron nem a civilizációk összecsapása fogja-e uralni és a jövő frontvonalait nem a civilizációk közötti, mindenekelőtt a muzulmán és a nyugati civilizáció közötti törésvonalak fogják-e alkotni”? A látszólag ártatlan felvetés óriási hullámokat keltett világszerte, jobbára szenvedélyes bírálatokat váltva ki mindenhol. Ennek hatására Huntington úgy döntött, hogy tézisét könyv formájában fogja kibontani. A The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order 1996-ban jelent meg, és ha lehet, még a korábbinál is nagyobb vihart kavart. A politikai korrektség szemellenzős apostolai rosszindulatúnak, felelőtlennek, sőt háborús uszítónak bélyegezték az írót, felületesnek, károsnak és elhibázottnak magát a művet. Pedig Huntington nem tett mást, csupán életre keltett és aktualizált egy olyan hipotézist, amelyet előtte már többen is megfogalmaztak a világtörténelem alakulását nonkonformista módon szemlélő gondolkodók közül.
A kiváló francia szociológus, Jules Monnerot írja 1969-ben (!) közzétett Sociologie de la révolution (A forradalom szociológiája) című referenciaművében: „Ma jobban, mint valaha, a tudományos szellemmé vált görög szellem és a forradalmi szellemmé vált messiási szellem ütközik össze leküzdhetetlenül. Jéghideg szektások és fanatikusok létezése, akiknek alanyi részvétele kinyilatkoztatott igazságok korpuszában, egy gnózisban, saját maguk szerint jogot ad minden és mindenki fölött, jogot arra, hogy mindent megtehessenek és maguknak mindent megengedhessenek, mindez az élet vagy a halál kérdésének felvetését indokolja egy olyan társadalomnak, amely már nem a vallásháború, hanem ezen történelmi csapás következő formája, a civilizációs háború küszöbére érkezett”. Mint ebből is látható, nincs új a Nap alatt, még ha egyesek előszeretettel játsszák is a ma született bárányt.
Jóval Jules Monnerot előtt Ernest Renan is behatóan foglalkozott a kérdéssel, konkrétan az egyik legősibb és legnagyobb civilizációs összecsapással, amely egyfelől az őskereszténységet, másfelől a romanitast állította egymással szembe, és amelynek máig ható következményeként került sor a Római Birodalom bukására, az egymással szembekerülő nyugati és keleti kereszténység megszületésére, közvetve pedig az iszlám győzelmére az egykori birodalom keleti fele fölött. Ernest Renan (1823-1892), a College de France professzora, majd adminisztrátora, akadémikus, korának egyik legjelentősebb francia gondolkodója, a monoteista vallások világhírű szakértője, történész és nyelvész, a héber, az ószír, a kaldeánus, a latin, a görög és az arab nyelvek tudora, számos tudományos alapmű szerzője, az experimentális és pozitivista kutatási módszer gyakorlója volt. Tőle származik az azóta már klasszikussá vált aranyköpés, miszerint „a sivatag monoteista”, és ő mondta azt is, hogy „a sajátos árja vallás a természet kultusza”. Az alábbi részlet a kereszténység eredetéről írt monumentális művének hetedik kötetéből, a Marc Aurele et la fin du monde antique (Marcus Aurelius és az antik világ vége) című, 1882-ben megjelent könyvből való. (G.I.)

Marcus Aurelius halálának napja gyászos volt a civilizációra nézve, szép nap volt a kereszténység számára. Commodus, azt tartva feladatának, hogy mindenben az ellenkezőjét tegye annak, amit addig látott, sokkal kegyesebbnek mutatkozott a kereszténységgel szemben, mint illusztris apja. Marcus Aurelius tökéletes római volt, hagyományaival és előítéleteivel együtt. Commodusnak nincs faja. Szerette az egyiptomi kultuszokat, kopaszra borotvált fejjel ő maga elnökölt felvonulásain, hordozta Anubiszt, végrehajtotta mindazokat a ceremóniákat, amelyeken jól érezték magukat az elnőiesedett férfiak. Keresztények is voltak a háztartásában. Szeretője, Marcia, majdnem keresztény volt és felhasználta a bizalmat, amelyet a szerelem adott neki, hogy könnyítsen az elítélt hitvallók sorsán a szardíniai bányákban. Commodus alatt az áldozatok száma kevésbé tűnik jelentősnek, mint Antoninus Pius és Marcus Aurelius alatt. Igaz, hogy a római elvek és a kereszténység között a háború életre-halálra szólt. Decius, Valerianus, Aurelianus, Diocletianus, akik megpróbálják helyreállítani a birodalom elveit, arra kényszerülnek, hogy buzgó üldözők legyenek, miközben a római patriotizmus számára idegen császárok, mint Alexander Severus, Philippus Arabs és a palmyrai cézárok, toleránsnak fognak mutatkozni.
A politikai hagyományok tekintetében a Traianustól és az Antoninusoktól nagyon elmaradó szíriai császárok magával azáltal, hogy nem rómaiak és nincs bennük semmi a római előítéletekből, gyakran olyan szellemi nyíltságról tesznek tanúbizonyságot, amelyet a II. évszázad oly mélyen konzervatív nagy császárai nem engedhettek meg maguknak. Különösen a vallás területén mutatnak fel azidáig ismeretlen megértést és türelmet a szíriaiaknak mondott császárok. Az utópiáig gátlástalan emeszei szír nőket, Julia Domnát, Julia Maesát, Julia Mammaeát, Julia Soémiát nem tartotta vissza semmiféle hagyomány vagy társadalmi norma. Arra vetemednek, amit római nő sohasem merészelt volna: bemennek a Szenátusba, részt vesznek vitáiban, ténylegesen kormányozzák a birodalmat, Szemiramiszról és Nitokriszról álmodoznak. A szír nők nem rettennek vissza semmitől. A római kultusz hidegnek és jelentéktelennek tűnik számukra. Nem kapcsolódva hozzá semmilyen családi okból, és képzeletük inkább a kereszténységgel lévén harmóniában, mintsem a római pogánysággal, ezek a nők az istenek földi utazásáról szóló mesékben tetszelegnek.
A nyugatiaknál sokkal aktívabb keleti provinciák véglegesen felülkerekedtek. Heliogabalus persze őrült volt, azonban egy központi monoteista kultuszról szőtt kimérája, amely megtelepült Rómában és magába olvasztotta az összes többi kultuszt, azt mutatta, hogy az antoninusi eszmék szoros köre bizony megtört. Mammaea és Alexander Severus még tovább fog menni. A szíriai császár és anyja a kereszténységtől tanul és szimpátiát tanúsít iránta. Alexander nemcsak hogy biztonságot nyújtott a keresztényeknek, de megkapó eklekticizmussal Jézust is bevezeti larariumába. Mindebben persze volt egy merész reformkísérlet is, amely inkább a Keletet vette figyelembe. Egy ilyen műveletben az olyan embereknek, akiknek nem voltak őseik, mint ezeknek az afrikaiaknak és szíriaiaknak, több esélyük volt a sikerre, mint az olyan hajthatatlan és kifogástalan tartású embereknek, amilyenek az arisztokrata császárok voltak. A császári rendszer mély fogyatékossága azonban már legalább tizedszer mutatkozott meg. Alexander Severust katonái ölték meg 235. március 19-én. A birodalom folyamatosan hullott a római felső nemességtől a tartományi tisztekhez; most az altisztekhez és gyilkos katonákhoz kerül.
Akkor nyílik meg az a félévszázados pokol (235-284), amikor elmerül minden filozófia, minden civilitás, minden finomság. A hatalom elkótyavetyélve, a mindent uraló szoldateszka, időnként tíz zsarnok egyszerre -- a barbár behatolt egy repedező világ minden hasadékán. Az Augustus és Marcus Aurelius halála között eltelt időszakban egy új vallás keletkezett a világban, amelyet kereszténységnek neveznek. Ez a vallás legelőbb olyannak tűnik, mint amely a judaizmusból lép ki. A zsidó messianizmus a bölcsője. Jézus első titulusa, amely elválaszthatatlanná vált a nevétől, a Krisztus, a héber Mesih szó görög fordítása. Az új kultusz nagy szent könyve a zsidó Biblia; ünnepei, legalábbis neveikben, zsidó ünnepek; prófétizmusa a zsidó prófétizmus folytatása. Az anya és a gyermek közötti elválás azonban tökéletesen megvalósult. A zsidók és a keresztények általában kölcsönösen utálják egymást; az új vallás egyre inkább igyekszik elfelejteni eredetét és azt, amivel a héber népnek tartozik. A kereszténységet híveinek nagy része teljesen új vallásnak tekinti, bármiféle kapcsolat nélkül azzal, ami megelőzte.
Legmélyebben az állam elveit, a római politika bázisát sértette a kereszténység. Ezek az elvek energikusan védekeztek százötven évig. A Nyugat mutatkozott a leginkább ellenszegülőnek, Kisázsia és Szíria ellenben számolt az egyre növekvő politikai fontosságú keresztény tömegekkel. A birodalom súlypontja erre az oldalra helyeződött át. Már érződött, hogy egy nagyratörőnek kísértése fog támadni arra, hogy ezekre a tömegekre támaszkodjon, amelyeket a koldulás az egyház kezei közé helyezett, és amelyeket az egyház, a maga részéről, annak a cézárnak a kezébe helyez, aki kedvező lesz számára. A püspökök politikai szerepe nem Constantinustól datálódik. A III. századtól a keleti nagyvárosok püspökei hasonló személyiségeknek mutatkoznak ahhoz, aki napjainkban a törökországi görög, örmény stb. keresztények püspöke.
Róma dicsősége, hogy az emberi társadalom problémáját teokrácia nélkül és természetfölötti dogma nélkül próbálta megoldani. A judaizmus, a kereszténység, az iszlámizmus, a buddhizmus ellenben olyan nagy intézmények, amelyek az egész emberi életet kinyilatkoztatott vallások formája alá fogják össze. Ezek a vallások maga az emberi társadalom: rajtuk kívül semmi sem létezik. A kereszténység győzelme a civil élet megsemmisítése volt ezer évre. Az iszlámizmus ugyanezt az elvet alkalmazta. A mecset éppúgy, mint a zsinagóga és a templom, minden élet központja. A középkor, vagyis a kereszténység, az iszlámizmus és a buddhizmus uralma a teokrácia érája. A reneszánsz zseniális húzása volt, hogy visszatért a római joghoz, amely lényegénél fogva laikus jog, hogy visszatért a filozófiához, a tudományhoz, a valódi művészethez, az észhez, minden kinyilatkoztatáson kívül.
Ily módon, ahogy a birodalom süllyed, úgy emelkedik a kereszténység. A III. század folyamán a kereszténység vámpírként szívja az antik társadalmat, kiveszi minden erejét, és elhozza azt az általános enerváltságot, ami ellen hiába küzdenek a patrióta császárok. A kereszténységnek nincs szüksége arra, hogy erőszakkal támadjon; csak be kell zárkóznia templomaiba. Azzal áll bosszút, hogy nem szolgálja az államot, mert szinte egyedül birtokolja azokat az elveket, amelyek nélkül az állam nem tudna prosperálni. A civitas és az állam később csak úgy fognak összeszokni a kereszténységgel, hogy a legmélyebb változásokat szenvedtetik el vele.
A kezdetek kereszténye zavarban van, és tehetetlen a világ dolgaival kapcsolatban; az evangélium híveket képez, nem pedig állampolgárokat. Ugyanez a helyzet az iszlamizmussal és a buddhizmussal is. A nagy egyetemes vallások felemelkedése véget vet a haza régi eszméjének; az ember többé már nem római volt, nem athéni, hanem keresztény, muzulmán, buddhista. Az emberek azután már kultuszaik szerint lesznek besorolva és nem hazájuk szerint; eretnekségek alapján oszlanak meg, nem pedig nemzetiségi kérdések alapján.
Ez az, amit már Marcus Aurelius is tökéletesen látott, és ezért volt oly kevéssé kegyes a kereszténység iránt. Számára az egyház államnak tűnt az államban. „A kegyesség táborának”, „az isteni Logoson alapuló haza” eme új rendszerének semmi köze a római táborhoz, amely egyáltalán nem az ég számára kíván alattvalókat formálni. Az egyház ugyanis teljes, a polgári társadalomnál sokkal magasabbrendű társadalomnak vallja magát; a lelkipásztor többet ér, mint a köztisztviselő. Az egyház a keresztények hazája, mint a zsinagóga a zsidók hazája; a keresztények és a zsidók idegenekként élnek abban az országban, ahol éppen találhatók. A kereszténynek még apja és anyja is alig van. Nem tartozik semmivel a birodalomnak, de a birodalom mindent neki köszönhet.
A legfontosabb állampolgári kötelezettséget, a katonai szolgáltot, a keresztények nem tudták felvállalni. Ez a szolgálat, a vallási rajongóknak bűnösnek tűnő vérontás szükségességén kívül, olyan cselekedeteket is magában foglalt, amelyeket az aggodalmaskodó lelkiismeret bálványimádónak talált. Kétségtelenül voltak keresztény katonák a II. században, de a két hivatás összeegyeztethetetlensége nagyon gyorsan kiderült, és a katona elhagyta a derékszíjat vagy mártír lett. A kölcsönös antipátia teljes volt; kereszténnyé válva az ember elhagyta a hadsereget. „Nem szolgálunk egyszerre két urat”, hangoztatták szünet nélkül. A kard vagy az íj ábrázolása egy gyűrűn tilosnak számított. „Elég imádkozással harcolni a császárért.” A római hadsereg nagy elgyöngülésének a II. évszázad végén és különösen a III. évszázadban a kereszténység volt az oka. Celsus csodálatos bölcseséggel fedezte fel ebben a valóságot. A katonai bátorság, amely a germánok szerint egyedül nyitja meg a Walhallát, önmagában egyáltalán nem erény a keresztények szemében. Ha jó ügyért van használva, akkor elfogadott, máskülönben csak barbárság. Persze egy háborúban kiváló ember is lehet középszerű erkölcsiségű, de a tökéletesek társadalma oly gyönge lenne! Mivel túlságosan is következetes volt, a keresztény Kelet elvesztette minden katonai értékét. Az iszlám kihasználta ezt, és szomorú látványt adott a világnak erről a keresztény Keletről, amely mindenhol ugyanolyan volt a fajok különbözősége ellenére: mindig legyőzött, mindig lemészárolt, képtelen lévén arra, hogy szembenézzen egy harcossal, örökké a nyakát ajánlva a szablyának, kevéssé érdekes áldozatként, mert nem lázad fel és nem tud fegyvert ragadni, még ha a kezébe adják azt, akkor sem.

(Ford.: G.I.) MD 2004. VI. 10.