Gazdag István: Globális sóhivatalok a rendszer szolgálatában

Miért is változtatnánk meg egy olyan politikát, amely ugyan csődhöz vezet, de amelynek mások az áldozatai? Ezt a kérdést teheti fel magának a Nemzetközi Valutaalap, és erre nincs válasza. Éppen ellenkezőleg: a válságot arra akarja kihasználni, hogy lehetőleg még tovább csökkentse a gazdaságilag kiszolgáltatott országok mozgásterét.

A tavaly nyáron kirobbant nemzetközi válság a neoliberális gazdaságpolitika valamennyi – mindaddig csalhatatlannak hirdetett – dogmáját lenullázta, az általuk képviselt csalást pedig leleplezte. Nem tudván letagadni nyilvánvaló kudarcukat, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) most azt állítja, hogy a „washingtoni konszenzus” névvel illetett gazdasági neoliberalizmus gyakorlatával immáron végleg (?) felhagytak. A globalista rendszergazdák eme két „sóhivatala”, noha teljesen hitelét vesztette, mégis a nemzetközi krízis ürügyén igyekszik újraaranyozni alaposan megkopott szakmai renoméját.
Évtizedeken keresztül olyan deregulációs intézkedéseket és szerkezeti kiigazító programokat forszíroztak, amelyek elkerülhetetlenül a jelenlegi zsákutcába vezettek. Ez egy valódi fiaskó a Világbank és az IMF számára, amelyeknek most a világközvélemény színe előtt kell(ene) számot adniuk tetteikért. Ráadásul a gazdasági előrejelzéseik sem voltak megbízhatóak. Tavaly novemberben például az IMF a világgazdaság 2, 2 százalékos növekedését prognosztizálta 2009-re, mielőtt ezt idén januárban 0, 5 százalékosra korrigálta, hogy végül márciusban nagy nehezen felismerje a reálfolyamatot, vagyis a gazdasági visszaesést. Valójában ugyanis mind a Világbank, mind az IMF a nemzetközi fináncoligarchia ügyét védelmezi az állampolgárokkal szemben, akiknek az alapjogaik egyre kevésbé garantáltak a pénzintézetekkel szemben.
Miközben a gazdasági helyzet gyorsan romlik, a világ legbefolyásosabb oligarchái továbbra is szégyentelenül ragaszkodnak privilégiumaikhoz, a lejáratódott és hitelét vesztett IMF-et pedig igyekeznek a gáncsnélküli lovag szerepében feltüntetni, aki majd a rászorultak segítségére siet a válság pusztításainak enyhítésére. Nos, éppen az ellenkezője történik. Az IMF által a nyolcvanas évek óta védelmezett elvek változatlanul érvényben vannak, és azok a kormányok, amelyek a Világbank pénzügyi mentőcsomagjára szorulnak, kénytelenek ugyanazokat az elfuserált recepteket alkalmazni, amelyek tovább rontják a társadalom széles rétegeinek az életfeltételeit.
Az IMF nyomására a válság hatásaival szembesült országok némelyike az alkalmazotti bérek és a szociális juttatások megnyirbálására kényszerült. Lettország 15 százalékkal csökkentette a közalkalmazottak bérét, Magyarország eltörölte a 13. havi juttatásukat, és Románia is hasonló lépés megtételére készül. A pirula olyan keserű, hogy egyes kormányok haboznak. Így például Ukrajna legutóbb „elfogadhatatlannak” minősítette az IMF által előírt feltételeket a nyugdíjkorhatár és a lakbér felemelése tekintetében. Különösen visszatetsző az IMF kétszínűsége, amely konkrétan abban nyilvánul meg, hogy egyrészt arra ösztönzi a nemzetközi közösséget, hogy fokozza erőfeszítéseit a (meglehetősen lagymatag) fejlődési célok elérése érdekében, másrészt pedig arra kényszeríti a szolgálataira rászoruló kormányokat, hogy csökkentsék a közszférában foglalkoztatottak jövedelmét. Ez homlokegyenest az ellentéte egy olyan politikának, amely valóban a válsággal való szembenállásra törekedne, azok érdekeit védelmezve, akik annak az áldozatai.
Az 1930-as nagy gazdasági világválságra válaszul a társadalmi mozgósítás arra késztette Roosevelt amerikai elnököt, hogy csökkentse a munkaidőt, egyúttal pedig növelje a béreket, a szociális juttatásokat és erősítse a dolgozók jogait, nevezetesen a szakszervezeti jogok garantálásával. A New Deal keretében Roosevelt egy államháztartási reformot is megvalósított, növelve a tőkejövedelem megadóztatását. Vele ellentétben (a francia-izraeli kettős állampolgárságú) Dominique Strauss-Kahn, az IMF mostani vezetője – aki a francia szocialisták egyik főmuftija volt, mielőtt politikai ellenfelének, Nicolas Sarkozynek a legnagyobb ellenzéki párt „lefejezésére” irányuló taktikája ebbe az igencsak lukratív pozícióba juttatta – egész korábbi politikai pályafutását diszkreditáló módon tolja a nemzetközi bankárkaszt szekerét.
Ily módon tehát az IMF ismét csak azt bizonyítja, hogy nem egyéb, mint engedelmes eszköz azok szolgálatában, akik a pénzügyi válságot kirobbantották. Egy olyan időszakban ugyanis, amelyet a dollár és az euró árfolyama közötti abnormális ingadozások által is illusztrált, súlyos monetáris destabilizáció jellemez, a Nemzetközi Valutaalap egyszerűen képtelen arra, hogy következetes fiskális szigor alkalmazását javasolva csökkentse az árfolyam-ingadozásokat, és ezzel kordában tartsa a spekulációt, egyúttal azt is lehetővé téve, hogy összegyűljenek a valódi fejlődés beindításához és a szegénység felszámolásához szükséges pénzalapok. Pedig 1944-ben történt létrehozása óta a teljes foglalkoztatottság elősegítésének kötelezettsége kifejezetten szerepel az IMF feladatai között, amely tehát a jelenlegi döntései meghozatalakor a saját alapszabályát is megsérti.
Az aktuális gazdasági és pénzügyi világválság teljesen nyilvánvalóvá teszi az IMF által kőbe vésett és mantraként ismételgetett kapitalista alapelvek, nevezetesen a pénzpiaci dereguláció és a szabad tőkemozgás csődjét. Így előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egy új típusú nemzetközi pénzügyi apparátus létrehozása, amire azonban nem kerülhet sor az erőviszonyok megfordítása nélkül. Ha ugyanis a népi mozgósítás hatására a kormányok egy megfelelő nagyságú csoportja nem kínál ilyen alternatívát, akkor a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap képes lesz arra, hogy túlélje a saját válságát, és kihasználva az alaptermékek áresését, a kivérzett nyersanyagtermelő országokat ismét hiteligába hajtja, amelynek a lényege sokkal inkább a rendszer megmentését, mintsem az emberi és környezetvédelmi kritériumok érvényesülését célozza. Mindezen okok miatt egyre sürgetőbbé válik a Wall Street vazallusaiként fungáló globális csődgenerátorok felszámolása és olyan intézményekkel való helyettesítése, amelyek nem a nemzetközi fináncoligarchia pénzéhségét, hanem az alapvető emberi szükségletek kielégítését és a fenntartható fejlődést szolgálnák.

MD 2009. X. 6.