Móricz János: Találkozásaim Szálasi Ferenccel (exkluzív kordokumentum)

Móricz János(1912-2006) a hungarista eszme hű harcosa volt egész életében. A II. világháború után emigrációban élt, álnéven. 1991-es találkozásunkkor kértem, hogy írja le emlékeit Szálasi Ferencről és a Nyilaskeresztes Pártról. A két részletben elkészült írást szó szerint közöljük. Kordokumentum arról, ahogyan egy hívő kisember látta a mozgalmat. (B.J.)

1. rész
Ebben a beszámolóban részletesebben írom le a Szálasi-korszakot annak jellemző eseményeivel. Mivel az 50 évvel ezelőtt történtekre már csak kevés kortárs emlékszik, ezért annyira fontos feljegyezni az eseményeket olyan szemtanú részéről, aki maga is élő szereplője volt az akkori eseményeknek.
Szálasi Ferenc a saját megítélésem szerint karakter és úriember volt a vezérkari őrnagyi rangjától teljesen függetlenül. Olyan ember volt, akit vagy nagyon szerettek (a hívei), vagy nagyon gyűlöltek (az ellenségei). Legelőször Tokodon találkoztam vele, amikor hozzánk kijött látogatásra. Én 1940. május 1-én léptem be a Nyilaskeresztes Pártba és rövidesen községvezető helyettes lettem; Vándor Ferenc volt a községi csoportvezető és volt kb. 50 tagunk Tokodon. Először Valentin Imre Tokod-kolóniai házában jöttünk össze. Akkor ő még tagunk volt addig, amíg Hitler és Sztálin megegyezése tartott. Utána kivált, mert sztálinista vagyis titkos kommunista volt. Ezután az egyik vendéglőben volt bérelt termünk az összejövetelek számára. Szálasit még Valentin Imre házában láttam először. Akkor Fülöp Ferenc volt a párt dorogi járási vezetője, akinek a motorkerékpárján mentünk el néhányszor a Nagytanácsi gyűlésekre. Amikor lemondott, utána Tokodon, egy központi kiküldött jelenlétében (Máté testvér) közfelkiáltásra engem jelöltek ki a járás vezetőjévé és attól kezdve többször is bent jártam az Andrássy út 60. sz. alatti központban. Ez emeletes épület volt, melyet egy arisztokrata nő adott bérbe a Pártnak. Én főleg az I. emeleten lévő Szervezési osztályra jártam, ahol annakidején dr. Haála Róbert nyilas képviselő volt a főnök Szálasi által kinevezve. Ekkor már nős voltam, Jeszenszky Jolán dorogi tag volt a feleségem és ott is laktunk Dorogon. Néha hazamentem Tokodra vele szüleimet meglátogatni. 1943-ban a Salgótarjáni Kőszénbánya RT-nél dolgoztam, mint az Auguszta akna bérelszámoló tisztviselője, miután egy évet lenyomtam az annavölgyi bányában, mint vitla és szivattyúkezelő. Ott Auguszta aknán laktunk a társulat által kiutalt lakásban. A munkabérem napi 4 pengőt tett ki és hozzá kaptunk 6 mázsa szenet, tüzelő fejében. Tehát szerényen de megvoltunk. 1943. július végén a tokodi Erzsébet aknában robbanás volt, melynél 50 bányász szénné égett, legtöbbje tokodi és a fele nyilas párttag volt. Hatalmas temetés volt Tokodon és az egész igazgatóság részt vett rajta. Én négy testvérrel egy nagy koszorút helyeztem a sírra és nyilas kézlendítéssel tisztelegtem. A mellettem álló idős csendőr főtörzsőrmester a fogai között csikorogta: „Majd adok nektek, piszok nyilasok, propagandát csinálni!” Eleresztettem a fülem mellett. Másnap reggel az irodában Péteri Ádám felügyelő, a felettesem hivatott. Tudomásomra adta, hogy mivel emberhiány van, nekem is vissza kell mennem az annavölgyi bányába előző munkahelyemre, vagyis vitlásnak. Azonnal tudtam, hogy ez bosszú volt az igazgatóság részéről, mert ekkor tudták meg, hogy nyilas vezető voltam. Feleségemmel otthon tanakodtunk, hogy mitévő legyek. Végül is elhatároztuk, hogy másnap nem megyek le a bányába – noha katonai parancsnokság alatt volt a bánya, mint hadiüzem – hanem lemegyek Pestre a központba. Így is lett. A központban találkoztam dr. Haála Róbert képviselő testvérrel, akinek elmondtam az egész dolgot. Ő ajánlotta, hogy ne szálljak le a bányába, majd elintézi az ügyet. El is intézte úgy, hogy leszámoltak, kaptam 3 havi végkielégítést és megváltam a bányától. El kellett hagynunk a lakást Augusztán és leköltöztünk Dorogra az esztergomi út mentén a lepárlóval szembeni bérelt házba. Ennek a felét, kiadta a feleségem egy Kálmánchelyi nevű házaspárnak. A férjről csak később tudtam meg, hogy Dorog egyik legverekedőbb embere volt; kazánkovács. Éjjel mindig részeg volt és éjfél utánig dalolt, ordítozott úgy, hogy nem tudtunk tőle aludni. Amikor átszóltam, csak még jobban ordított. Így idegileg pár nap alatt kikészültem. Ekkor már Újpesten dolgoztam a Helmich Dezső féle gyárüzemben, előbb mint bér és árkalkulátor, később pedig mint raktáros. Egyik vasárnap, télen Joli nyitva hagyta a konyhaajtót, mert meleg volt bent. Kálmánchelyi odajött, és az ajtófélfának támaszkodva valami csúnyát mondott Jolinak. Én elsápadtam, nekiugrottam Kálmánchelyinek és ütöttem-vertem őt, ahol csak értem. Kint a havas földön meg addig rugdostam, míg csak le nem választottak az asszonyok róla. Ekkor csönd lett. Egy óra múlva a felesége átjött egy tányér süteménnyel és arra kért, hogy béküljek ki a férjével. Átmentünk és megittuk a békepoharat. Utána Kálmánchelyi minta szomszéd lett, soha semmi baj nem volt vele.
Amikor Szálasi meglátogatott bennünket, Esztergomban is volt és mondott beszédet. Utána a Korona étteremben ebédeltünk egy asztalnál. Persze az étterem zsúfolásig megtelt, mindenki Szálasira volt kíváncsi. Ebéd után – emlékszem, görögdinnyével fejezte be az ebédjét – beültünk a gépkocsiba, és beszálláskor két csinos leány is bekéredzkedett. Én beengedtem volna őket, de Szálasi nem engedte. Nem értettem akkor a dolgot, de kiderült, hogy a két lány provokátor volt, Szálasi politikai ellenségei által kiagyalva, hogy másnap a sajtóban lehozzák, hogy Szálasi ölében lányok ültek. Ezt ő azonnal észrevette, hogy mire megy a játék és nem engedte be a két lányt. Utána már én is megértettem és helyeseltem.
Ez időben volt egy országos pártszolgálatos szemle Vácdukán, az egyik képviselőtestvér birtokán. Ott volt Szálasi is, mi ketten Jolival is elmentünk. Pesten egy testvér lakásában aludtunk volna, ha a rengeteg poloska hagyott volna. Egy szemet sem aludtunk és fáradtan néztük végig a szemlét. Amíg Szálasi nem vette át a hatalmat 1944. október 16-án, addig többen bizalmaskodva „Ferinek” is szólították, de utána ő ezt megtiltotta és kívánta, hogy vagy „Nemzetvezetőnek” – hivatalos címével – vagy pártvezető testvérnek, vagy egyszerűen Szálasi úrnak szólítsák őt.
Hatalomátvétele után nagy díszes pártnapot tartottunk fent Budán a Várban. Igen lenyűgöző volt ez. Utána jártam végig a dorogi és a párkányi járások összes szervezeteit és mondtam beszédeket. Állandó kísérőm volt a helyettesem, mint megyevezető helyettes, Varga Vince dorogi tagunk, akit én bíztam meg, mint helyettesemet. Amikor 1944 őszén bevonultam katonának, mint rádiótávírász egy rádiókocsiban teljesítettem szolgálatot, az egyik vasárnap átvettem a szolgálatot az egyik gyöngélkedő bajtársamtól. Vasárnap október 16-a lévén, semmi távforgalom nem volt, de az összeköttetést tartottuk a másik állomásokkal. Unalmamban egyszer átkapcsoltam Budapestre és a legnagyobb meglepetésemre Horthy lemondását hozta a rádió, miszerint ó szeretne kilépni a háborúból és a szovjettel keresett összeköttetést. Ezt meghallva azonnal elmondtam a többieknek és együtt hallgattuk végig a lemondás megismétlését. A fiúk mind dühösek lettek és a sapkájukat a földre dobálták, szidva Horthyt. Ekkor a Kárpátok alatt egy Csontos nevű helység mellett sátoroztunk, még nyár volt. Ebben az időben feleségem több kérvényt írt a parancsnokságra, hogy közeli szülés előtt áll és hogy engedélyezzék nekem a születésre járó egyheti szabadságot előre, hogy kórházba tudjam őt helyezni. Ezt a levelét megmutattam a parancsnokomnak, de semmi, kérvényt az irodán nem találtunk. Bajkó Ali volt, az irodistánk, dorogi fiú. Erre a parancsnokom, aki maga is influenzában volt, adott egy heti szabadságot a hozzávaló öt napi utazással együtt, hogy Jolit kórházba tudjam helyezni. Már volt neki két kórházi abortusza és nem akartunk kockáztatni semmit. Haza is értem ötnapi utazás után, vagyis a Nyugatiba, vasárnap délelőtt tíz órára. Mivel a vonat Dorog felé csak délben indult volna, elhatároztam, hogy felmegyek a párt szervezési osztályára. Ott Bereczki Ferenc fogadott és rövid idő alatt egy másik szobába hívott be, ahol dr. Kovács Ernő ült. Neki elmondtam a dolgok állását és ő erre azt mondta, hogy mivel a pártunk hatalmon van, és mivel helyettesem alatt a dolgok nem mentek jól, a párt le fog szereltetni, mert jobban szükség volt rám a megyében, mint a tartalékban a front mögött. Úgy is lett. Kaptam tőle 3 árpádsávos ragasztójegyet azzal, hogy foglaljak le magunknak 3 gépkocsit a megyében és hogy pakoljam össze a katonaruhámat megcímezve alakulatomhoz és adjam le a szervezési osztályon, ők majd eljuttatják a csapattestemhez. Mindez megtörtént és még egy igen meleghangú levelet is kaptam csapattestem ezredesétől.
Így szereltem le és folytattam a megyevezetői munkát addig, amíg az oroszok Pestet is megközelítették és a párt elküldte a szervezeteinket Nyugat Magyarországra Szárföld és Osli községekbe helyezve őket. Itt vártunk addig, amíg az oroszok Tatán túl érkeztek. Ekkor át kellett lépnünk a magyar határt Ágfalvánál és osztrák (német) területre kellett átköltöznünk megyémből vagy 50 fogatolt járművel megtömve családokkal, köztük mi is. Ez 1945 húsvétja körül történt. Utána nemsokára be is fejeződött a háború, de mi nem mentünk haza, mert a nyilas ellenes hangulat miatt nem akartam kockáztatni sem a magam, sem a hozzátartozóim egészségi állapotát. Így ért véget számomra a háború és a Nyilaskeresztes Pártban viselt szerepem.
Pótlólag még hozzá kell fűznöm, hogy amikor egyszer a központban voltam, Szálasi éppen egy tanácskozáson vett részt, melyen a megyei főispánok lettek kijelölve. Benyitottam a terembe és mondtam Szálasinak, hogy Esztergom megyének még nincs főispánja. Erre ő kiküldött, de napokon belül lett főispánunk a délvidéki Rehák Gyula testvér személyében. Ő igen rettegett a bombázások miatt, én csak nevettem rajta. Amikor hatalomra jutott a Párt, nekem is megnőtt az igényem abban a tekintetben, hogy most az orruk alá dörzsölöm a bányaigazgatóknak a lekezelő magatartásukat. Így egybehívtam őket és elmondtam, hogy én vagyok a megyevezető. Mind kivétel nélkül igen „előzékenyek” voltak, majdnem haptákban lesték a szavaimat. Kijelentettem, hogy azonnal szükségem van 40 nyilas testvérre pártszolgálatra és ezek fizetését a bánya fogja fizetni, míg a központ rendezi ezt a kérdést. Az egyik igazgató, aki a személyzeti ügyeket intézte, Keszthelyi készségesen beleegyezett és folyósította a pártszolgálatosaim fizetését, melyet eléggé „nagyszabásúan” szabtam meg. Ugyanis a bányászok Dorogon műszakjuk után kaptak kb. 4 pengőt, de nem többet mint 5-öt, a vájárok a segédvájárok ennek 90 %-át és a csillések a 80 %-át. Én pedig megszabtam a fizetéseket 600 pengőtől lefelé, 400 pengőig. Nekem járt a 600 pengő, mint megyevezetőnek, és 50 pengő önként csökkent a megyei, járási községi tisztségek szerint. De a legkisebb fizetés, a pártszolgálatosoké sem volt kevesebb, mint 400 pengő havonta. Persze hogy népszerű voltam emiatt.
Meg kell még említenem azt, hogy Szálasit később a perében az ellenségei Szálosjánnak is csúfoltak, tagadva azt, hogy magyar ember volt és hogy valójában örmény származású volt. Akárhogyan is volt, nekem Szálasi mindig eszménykép volt és marad, mint olyan ember, aki talpig úriember és hazaszerető magyar. Ezen semmit sem változtat az ellene felhozott rágalmak és hazugságok. Szálasi „korszaka” egyébként is csak néhány esztendőre terjedt ki, mint ellenzéki pártvezető és fél évig, mint Nemzetvezető. Az ország történelmében nem igen jelentős, de nekem, mint résztvevőnek egy életre szóló esemény volt.

2. rész
Az egész úgy kezdődött, hogy 1940-ben Tokodon éltem apámékkal. Ő borbélymester volt és én mint segéd dolgoztam nála, miután másfél évi inasidő után felszabadultam. Egy velem egykorú fiú, Karcsi, aki hajat vágatott nálunk, azt mesélte, hogy mindenki, aki a Nyilaskeresztes Pártban jó munkát végez,, az a párt hatalomátvétele után az lehet, ami akar.
Én egész életemben mindig csak festőművész szerettem volna lenni. Ideálom Munkácsy Mihály volt. Esztergomba jártam gimnáziumba a bencésekhez. A negyedik osztályban rajztanárunk, Hellebrant Béla (Kecske) mondta nekem, hogy tehetségem miatt be tudna vinni a Képzőművészeti Akadémiára, Ha apáméknak volna elég anyagi alapjuk a négy év pesti lakáshoz, és a kiadások fedezésére. Mivel a rajztanárom a szüleimnek is elmondta a véleményét, a tehetségemről és az Akadémiába jutás lehetőségéről, így aztán összespóroltak egy összeget, amely ezt a célt lett volna hivatott szolgálni. De hát az ördög vagy a balszerencse beleköpött a tányérunkba. Ugyanis abban az időben feltűnt egy Grünhut Miksa nevű zsidó és ő mintegy ötven magyart rászedett, hogy adják neki a megtakarított pénzüket, mert jó kamatot fizet rájuk. Ezek a naiv magyarok – köztük édesapám is – odaadták a pénzüket, mely után az első hónapban megkapták a beígért kamatot, de aztán semmit. Grünhut átpasszolt a pénzt a rokonainak, vettek egy sarokházat egy vaskereskedéssel és fűszerkereskedéssel. Grünhutot a károsultak feljelentették. A bíróság félévi börtönt szabott ki Grünhutra. Ezt ő leülte és a pénz megmaradt neki. Hát így vesztette el apám a tanításomra szánt pénzt. Nem is csoda, hogy meggyűlöltem minden zsidót, „antiszemita” lettem emiatt és annál jobban be tudtam illeszkedni a Nyilaskeresztes Pártba.
Nemsokára azután, hogy tagja lettem, Szálasi Ferenc első ízben látogatta meg Tokodot és a környező községeket. „Országjárást” végzett.
Nemsokára a Pártba való belépésem után községvezető helyettes lettem, míg a tokodi községvezető Vándor (Weisz) Ferenc volt, jó magyar. Nemsokára kitört egy bányász-sztrájk a Salgótarjáni Kőszénbánya RT. telepein, amelyhez Erzsébet akna is hozzátartozott Tokodon. Ekkor egy Fülöp Ferenc nevű volt a dorogi járásvezető, aki engem motorkerékpárjával felvitt Pestre a Nagytanácsokra. Így kerültem összeköttetésbe és így ismertem meg a „vezérkar” néhány tagját. Fülöp és még néhányan a bányász-sztrájk után lemondott tisztségéről, ki is lépett a Pártból. Tokodon tartottunk utána egy járási összejövetelt egy vendéglő különtermében. Itt az összes községi vezetők egyhangúan engem kívántak járási vezetőül, mert már jóideje járási propagandavezető voltam és többször meglátogattam e szervezeteket és beszédeket mondtam ott a tagságnak. A központ részéről is volt egy kiküldött, és ez jóváhagyta a községvezetők kívánságát. Így lettem járásvezető.
Nemsokára belépésem után Szálasi meglátogatta a népes tokodi szervezetet, és itt láttam őt először. Megérkezése után egy mogyorósbányai fiatal testvér köszöntötte őt egy verssel, de közben elakadt. Én izgultam, hogy na, most mi lesz? Szálasi úgy állt ott, mint egy szobor, meg sem mozdult. A fiú végül is összeszedte magát és folytatta a köszöntést. Elmúlt a baj.
Amikor járásvezető lettem, gyakran bejártam biciklin Budapestre. Ilyenkor a biciklimet egy városvégi sváb kocsmárosnál hagytam és villamoson mentem be Pestre a Központba. Ahogy mondtam, több vezetőt megismertem. Elsősorban Szálasit, aztán a Párt pénztárosát, az öreg jó Vörösmarty testvért, mert tőle kellett átvennem a tagsági könyvekbe ragsztandó bélyegeket különböző névértékben, mint 20, 50 fillér, 1 és 2 pengős. Ezeket féláron fizettem ki Vörösmarty testvérnek és így a járás is részesült a tagdíj feléből. Természetesen Vörösmarty testvéren kívül megismertem más központi vezetőket is, mint elsősorban Osztián Antalt, igen megkedveltem őt, mint kemény, rámenős hungaristát, és rajta kívül főleg dr. Haála Róbertet, aki mint nyilas képviselő működött, és Andréka Ödön képviselőt is. Mellette ismertem meg Grea Józsefet is, aki akkor a Párt propagandavezetője volt. A Parasztszéktartóságról ismertem ... Máriát. Többször járt nálunk központi kiküldött, így pl. egy piknikünkön Fabinyi Lili beszélt hozzánk, Fabinyi pénzügyminiszter rokona és még mások is, akik nevére nem emlékszem. Ismertem még Völgyi Jánost is, aki annakidején megszervezett egy országos életbiztosítási kampányt a Párt javára, hogy pénzhez jusson. Ekkor én már nős voltam, Jeszenszky Jolán volt a feleségem, igen csinos nőtestvér. Vele együtt mi is részt vettünk ebben az életbiztosítási üzletben, ami egyenlőképpen hasznos volt a tagságnak, a Pártnak és minekünk is, mert jutalékoz kaptunk a megkötött életbiztosításokból. Erre abban az időben nagy szükségünk volt.
Persze nem volt zavartalan a működésünk, mert noha a csendőrséggel soha semmi bajunk nem volt, egy ellenpárt, a Pálffy-féle nyilaspártnak az esztergomi vezetője egy dorogi építőmester, a piszeorrú Magas volt, aki sok bosszúságot okozott nekünk. Politikai ellenfelek voltunk.
Szóval, így működtünk és volt a dorogi járásban vagy 10-11 helyi pártszervezetünk. Amikor később a párkányi járást is hozzánk csatolták, ekkor léptettek elő a Központ Esztergom megye vezetőjévé. Ekkor, a központ utasítására, miután a Pálffy-párt egyesült velünk, bevettem kegyelemből ezt a „testvért” is és megkapta Esztergom város pártszolgálat vezetői tisztjét. Ekkor feleségemmel együtt Auguszta aknán laktunk társulati lakásban. Én a bányairodán dolgoztam mint írnok, 600 bányásznak a műszakjait és béreit számolgattuk két Borlai lánnyal és fizettünk havonta kétszer Dorogon vagy Auguszta aknán. Ilyenkor mindig csendőrkísérettel hozták hintóban a pénzt, melyet kiosztottunk a bányászok között. Hónapközben fizetéseket osztottunk ki, míg a hónap végén előlegeket a teljesített a teljesített műszakok arányában.
Szálasival a Központban többször is találkoztam, néha a lépcsőn jött le és üdvözöltem őt és ő mindig megkérdezte, hogy vagyunk a megyében?
1943 júliusa végén történt egy nagy bányakatasztrófa az Erzsébet aknán; ötven bányász szénné égett egy bányarobbanás miatt és ezek között 25 párttagunk volt. Hatalmas dísztemetést rendeztek nekik. Mi a magunk részéről egy hatalmas koszorút vittünk oda, magam vezettem a négy pártszolgálatost a koszorúval. Amikor letettem a középső sírra és nyilas módra tisztelegtünk kinyújtott karral, az egyik mellettem álló öreg csendőr a fogai közül morogta, de megértettem: „Majd adok nektek, bitang nyilasok propagandát csinálni!” Eleresztettem a fülem mögött. Ezen a dísztemetésen ott volt a bányaigazgatóság is teljes számmal, köztük Péteri Ádám főmérnök is, az én gazdám Auguszta aknáról. Ők mind látták az én nyilas szereplésemet. Másnap reggel hivatott az irodájába és közölte velem, hogy a katonai parancsnokság utasítására el kell hagynom az irodai beosztásom és vissza kell mennem előző munkahelyemre az annavölgyi bányába. Rögtön láttam a disznóság okát; bosszút akartak állni nyilas mivoltomért. Otthon feleségemmel sokat töprengtünk, hogy mitévők legyünk. Elhatároztuk, hogy másnap nem megyek le a bányába, hanem lemegyünk Pestre a Központba és ott előadjuk a történteket. Úgy is lett. Beszéltünk dr. Haála Róbert képviselő testvérrel, aki véletlenül ott volt és ő azt ajánlotta, hogy menjünk nyugodtan haza, ne menjek le a bányába, majd ő elintézi a dolgot. Pár nap múlva megkaptam a bányától 3 havi végkielégítést és elbocsájtást. Ott kellett hagynunk a társulati lakást és visszaköltöztünk Dorogra, Joli édesanyjához ideiglenesen. Ezután pilisvörösvári testvérek segítségével elhelyezkedtem Újpesten a Helmich-gyárban, ahol utókalkulátora és később raktárosi munkát végeztem, amíg katonának nem hívtak be.
1944. október 16-a a Kárpátok alján talált engem, ahol egységemmel ott voltunk tartalékban. Én szokásom szerint a rádiónál ültem és vasárnap lévén, nem volt szolgálat, csak összeköttetés-tartás. Én unalmamban átkapcsoltam Pestre és meglepődve hallottam, hogy a pesti rádió Horthy Miklós felhívását adta, miszerint tárgyalások vannak az oroszokkal egy fegyverszünetről, de amíg ezek be nem fejeződnek, a harcok tovább folynak. Azonnal „riasztottam” a távbeszélő szakaszunkat és együtt hallgattuk a további leadásokat. A fiúk igen dühösek voltak, a sapkájukat a földre csapkodták, hogy Horthy így akar eladni bennünket az oroszoknak.
Mi Jolival, a feleségemmel állandóan írtunk egymásnak. Joli az egyik levlapján megírta, hogy kérvényt küldött az egységemhez, hogy a közeli szülése miatt előlegezzék nekem az előírásos egy heti születési szabadságot. Orvosi igazolványról is írt, amelyet a kérvényhez csatolt, de sem a kérvényt, sem az orvosi igazolást nem találták meg az egységünk irodájában. Ebben az időben már igen zavarosak voltak a postai viszonyok. Volt úgy, hogy egy napon 3-4 lapot is kaptam, míg más napokon egyet sem. Szóval mindezt elmondtam Alkonyi főhadnagy úrnak, aki maga is influenzában feküdt, Ő erre azt mondta, hogy ad nekem menetjegyet és menjek haza eligazítani a feleségem kórházba helyezését. Akkor már mi nyilasok voltunk kormányon. El is indultam, 5 napon át mentem hol vonaton, hol szekéren, hol gyalog, hol teherautó tetején, míg beérkeztem egy vasárnap délelőtt 10-kor a Nyugati pályaudvarra. Mivel csak délben ment vonat Dorog felé, elhatároztam, hogy benézek a Hűség Házába, az Andrássy út 60 alatt, hogy mi újság. Úgy ahogy voltam, öt napos szakállal felmentem a Szervezési Osztályra az I. emeletre és ott Bereczky Ferencnek elmondtam hazajövetelem okát. „Várj egy kicsit!” – mondta és bement egy másik irodába. Onnan kiszólt: „Gyere be.” Bementem és ott doktor Kovács Ernő mondta nekem, hogy a helyettesem a megyét nagyon elhanyagolta, menjek haza, öltözzem át civilbe, a katonaholmimat pedig csomagoljam össze, címezzem meg alakulatomhoz és ők majd továbbítani fogják. Engem a Honvédelmi Minisztérium útján leszerelnek, mert jobban szükség van rám idehaza, mint kint a fronton. Adott azonnal 3 Árpádsávos ragasztójegyet, hogy foglaljak le magamnak 3 gépkocsit és tegyem fel rájuk, mint amelyek a Párt szolgálatában vannak. Haza is mentem, Joli igen megörült a híreknek. Betettük őt nővérével, Andival a dorogi kórházba. Amikor megmutattam megyevezetői igazolványomat a kórház igazgatójának, nem tudta hova legyen a nagy előzékenységtől és mindent megtett. Ezután összehívtam a bányák igazgatóit, bemutatkoztam nekik és kértem őket, hogy a termelés menetét tartsák fenn továbbra is. Keszthelyi személyzeti igazgatótól pedig kértem, hogy 40 bányásztestvért, mint pártszolgálatost rendelkezésemre bocsásson bányamunkájuk helyett, de fizetéseiket ő fizesse, amíg nem rendezzük a dolgokat. Készséggel beleegyezett, majdnem haptákban. Így néz ki, ha az embernek hatalma van.
1944 novemberében sem volt még Esztergom megyének főispánja, mint volt már a többi megyének. Egy ilyen értekezletre a Várban én is odamentem, be is nyitottam, megmondtam Szálasinak, hogy mint főispán-helyettes szeretnék jelen lenni, de kiküldött. Tisztelegtem, és kimentem. Mi mást tehettem volna? Odaálljak vitatkozni vele? Szó sem lehetett róla. Katona is voltam, ismertem a fegyelmet.
Hazajöttem új megyevezetői megbízatásommal. Legközelebb akkor találkoztam Szálasival, amikor kijött látogatásra Párkányba. Szabó Géza a párkányi járásvezető és én, mint megyevezető közösen elhatároztuk, hogy a szűkös párthelyiség helyett a leventeotthon színháztermében tartjuk meg. A közönség, amely zsúfolva töltötte meg a párthelyiségeinket, a színházteremben csak az egyharmadát töltötte ki, a többi ásított az ürességtől. Szálasi elmondta a beszédét, az akkori politikai pártokat jellemezte, de utána diszkréten megrótt mindkettőnket, hogy a túlméretezett díszteremben kellett előadását megtartania. Éppen ezidőben reklamált a Párt a kormánynál amiatt, hogy köztermeket nem enged a kormány a Párt használatára. Ezt húzta át a mi leventeotthoni rendezvényünk, ami a reklamációt érvénytelenné tette és a kormánynak igen jól jött. Mentségünkre mondva nekünk sejtelmünk sem volt ilyen interpellációról.
Amikor Szálasi egyszer nálunk falujárást csinált, Esztergomból felvirágozott és a kerekek közé fűzött nemzetiszínű papírcsíkokból díszített kerékpáros kíséretével mentünk gépkocsin. Előtte Szálasit a Korona vendéglőben láttuk vendégül egy pörköltre. A vendéglő tele volt zsúfolásig, mindenki Szálasira volt kíváncsi. Négyen ültünk Szálasi asztalánál és az egyik testvér, a kissé naiv Csőri Dani Szentistvánvárosból úgy megnézte Szálasi evését, hogy megböktem titokban. Erre észre tért. Amikor utána gépkocsiba szálltunk, két csinos nő is bekéredzkedett. Én el is fogadtam volna őket, de Szálasi nem engedte meg a beülésüket. Utána elgondoltam, hogy milyen helyesen cselekedett, mert az újságok azonnal kikürtölték volna, hogy „Szálasi ölében lányok ültek”, ami politikailag igen rossz hatást keltett volna. Ekkor értettem meg Szálasi tilalmát.
Meg kell még emlékezni Budinszky Sándorról, aki igazságügy miniszter volt Szálasi kormányában és Csonka Emilről, aki országos ifjúsági vezető volt, később pedig nagy hansburgistává vált. Írt róluk egy könyvet is az emigrációban. Kevésbé volt ismert a másik Csonka, a félkarú Kálmán (Kakálmán). Találkoztam az egyik nagytanácson egy vidéki testvérrel, akinek a melle tömve volt különböző kitüntetésekkel, de a nevét nem tudom.
Elhatároztam, hogy körlátogatást végzek a megyében, a párkányi járást is belevéve. Szabó Géza öreg kocsiján jártuk a megyét és mindenhol beszédet mondtam. Velem volt Vándor Ferenc is, a helyettesem. Amikor Mogyorósbányára értünk, megkért, hogy miután annyiszor hallotta már ugyanazt a beszédemet, ott hadd mondja el ő a beszédet. Persze ráálltam. Erre a telt ház teremben ő elkezdte: „Kedves Testvérek! Kedves magyar Testvérek! Kedves Testvéreim! És közben dadogott, izzadt és rángatta a kabátom ujját. Megsajnáltam őt és kimentettem őt zavarából azzal, hogy én mondtam el a beszédet. Kimenet mondtam neki, hogy: „A legközelebbi helyünkön te beszélsz!” Nagyon könyörgött, hogy néki lámpaláza van, ne kelljen beszélnie. Végigcsináltuk a körjáratot és a végén a Párt utasítására Nyugat-Magyarországra, Osli és Szárföld falukba kellett a megye tagságát áttelepíteni, mivel az oroszok már erősen közeledtek. Át is telepítettük őket, és 1945 húsvétján el kellett hagynunk Magyarországot és Ausztriába kellett letelepednünk. Itt egy darabig voltunk, aztán egy búcsú után szétszóródtunk, ki merre látta jónak. Mi Passautól 18 km-re lévő városka melletti tanyára kerültünk egész családommal, Feldl György tanyájára. Itt töltöttük el a nyarat, utána családommal Münchenbe mentünk, mert egy müncheni akadémiai professzornál sikerült esti órákat venni rajzból, hogy később az akadémiára kerülhessek növendéknek.

De ez már egy más történet. Szálasit többé nem láttam. Csak rádión keresztül hallottam a bírósági tárgyalásukat. Meggyászoltam őket, mind derék, hazaszerető magyarok voltak.

1991. június 23.