Gazdag István: Az izraeli propaganda-séma

Mivel mítoszokat könnyebb gyártani, mint szertefoszlatni, 60 évvel Izrael megalakítása után a nyugati propaganda által kovácsolt számos téveszme továbbra is szívósan tartja magát. Ahogyan létezik az ismétlés komikuma, ugyanilyen hatásos az ismétlés hazugságon alapuló tragikuma. Márpedig a mítoszgyártás és a dezinformáció (vagy propaganda) területén Izrael nagymesternek számít.

Leon Barkho svéd újságíró és egyetemi kutató rövidesen megjelenő könyvében a nagy médiumok közel-keleti szerkesztési politikáját veszi górcső alá, abból kiindulva, hogy még az objektivitás zsinórmértékének tekintett BBC is olyan módon „irányítja” az információit, hogy ne hozza zavarba Izraelt. „Kutatásokat végeztem e tekintetben, és meggyőződésem, hogy ezt a politikát rendkívül érzékeny jellege miatt a legfelsőbb szinten diktálják. A BBC úgy kezeli az izraeli-palesztin konfliktust, mint egyetlen más témát sem. Az üzenet világos: ne tegyük ellenségeinké az izraelieket”, állítja. Álláspontját többek között a BBC munkatársainak szánt bizalmas képzési iránymutatóból vett példákkal támasztja alá.
Eszerint a brit közszolgálati médiumnál a közel-keleti kérdéssel foglalkozó újságírókat kioktatják arra is, hogy tudósításaikban milyen szavakat szabad illetve nem szabad használniuk. A Barkho által „glosszáriumnak” nevezett gyűjteményből csak 24 szó nyilvános, a svéd szakember azonban a teljes anyag ismeretében azt állítja, hogy szerkesztési politikája során a BBC mindenképpen el akarja kerülni Izrael provokálását. „Az újságíróknak adott instrukciók világosak: ne mondjátok a dolgokat annak, amik valójában. Ez a politika nem bátorítja a pártatlanságot, hanem már eleve elfogult”. A BBC által nyilvánosságra hozott 24 szó eléggé ártatlannak tűnik, de még ezek is a paranoia érzetét keltik. Így például az angolban meglehetősen durván hangzó „murder” helyett a „killing” szó javasolt az emberölés kifejezésére, Gáza esetében pedig nem „megszállásról”, hanem „katonai jelenlétről” kell beszélniük.
A BBC és a nyugati fősodratú média erőlködése ellenére az izraeli propaganda-gépezet működési mechanizmusa könnyedén felvázolható:
1. Meghatározni a vita keretét annak megnyeréséhez. Az izraeliek kezdettől azon ügyködnek, hogy megszabják az éppen aktuális háborújukra vonatkozó diskurzus kontextusát, kiinduló pontját és sajtóvonalát. A legutóbbi, Gáza elleni agressziójuk esetében a szüntelen sulykolással sikerült elfogadtatniuk azt az elvet, hogy a háború kezdőpontja a hat hónapos tűzszünet vége, december 19. volt. Nyilvánvalóan elhallgatták, hogy azt éppen ők sértették meg novemberben, amikor kötelezettségeiket megszegve nem voltak hajlandóak megnyitni a gázai határátkelő-helyeket. Arról sem beszéltek, hogy Gázát kiszolgáltatott és függő helyzetre kárhoztatták, amely folyamat már régóta tartott és a 2005-ös kivonulásuk után is folytatódott. Jól tudván, hogy az amerikaiak nem követik közelről a konfliktus alakulását, és hogy egyébként is hajlamosak inkább nekik hinni, az ismétlés és a „prekonceptualizáció” taktikája tökéletesen működött.
2. Felismerni a sztereotípiák erejét. Az izraeli-palesztin konfliktust a nemzedékek során az Izrael számára pozitív, a palesztinok számára viszont negatív sztereotípiákkal övezték, ezért az izraeli propagandistáknak könnyű dolguk volt. Mivel a konfliktust mindig is a palesztin problémával szembesült „izraeli humanizmusként” láttatták, az események média-tálalása rendszerint automatikusan azzal a kérdéssel kezdődött, hogy „a probléma mennyire érinti” az izraeli népet. Amint azt Golda Meir mondta, „megbocsáthatjuk az araboknak, hogy megölik a gyermekeinket, de sohasem bocsáthatjuk meg nekik, hogy arra kényszerítenek bennünket, hogy megöljük az övéiket”. Egyáltalán nem volt tehát meglepő, hogy a palesztinoknak okozott aránytalan szenvedés ellenére a nyugati médiumok kínosan igyekeztek „kiegyensúlyozni” helyszíni beszámolóikat, aránytalanul nagy teret adva az izraeliek aggodalmainak. Összehasonlításképpen, amikor a tudósítások emberéletekről szóltak, a palesztinokat általában egyszerű számokra redukálták vagy „kollaterális veszteségként” tárgyiasították.
3. Mindenhol jelen lenni és rendületlenül ugyanazt szajkózni (miközben gondoskodni róla, hogy az ellenség minél láthatatlanabb legyen). Izrael mindig azzal kezdi a háborúit, hogy angolul beszélő szóvivőket állít csatasorba, akik minden pillanatban a sajtó rendelkezésére állnak, azt viszont legutóbb is megakadályozta, hogy a külföldi tudósítók bejussanak Gázába, csupán az ellenőrzése alatt álló háborús övezetbe engedélyezve a belépésüket, ekképpen modulálva riportjaik minden aspektusát, és lehetetlenné téve számukra a Gázában elkövetett szörnyűségek elfogulatlan vizsgálatát.
4. Nem tágítani és semmiből sem engedni. Mivel a tudósítások nagy részét az határozza meg, hogy mit mondanak vagy mit tesznek a politikusok, az izraeliek állandó nyomás alatt tartják a washingtoni politikai apparátust, nehogy a Fehér Ház és a kongresszus eltérjen a megszabott vonaltól. Állandó lobbizással sikerül elérniük, hogy az izraeli szóvivők, az amerikai/nyugati politikai kommentátorok és az amerikai hivatalos sajtóközlemények lényegében egymást visszhangozzák.
5. Tagadni, tagadni és tagadni. Ha az eseményeknek és a valóságnak mégis sikerül megcáfolniuk az izraeli közleményeket, ha a tudósítások ellentmondanak az izraeliek által kierőszakolt verziónak, akkor propaganda-gépezetük tagadásra vált át (arcátlanul szajkózva: „Kinek hisztek: a saját szemeteknek, amelyek becsapnak benneteket, vagy nekünk?”) és ellentörténetet kohol, amely áthelyezi a helytelenítés felelősségét („Nem követtük el…”, „Kénytelenek voltunk megtenni…” és így tovább). Végeredményben tehát a palesztin civilek halála mindig más hibájából következett be.
6. A végső érv: amikor már semmi nem hat, akkor az izraeliek előhúzzák a jól bevált antiszemita kártyát, azt sugallva, hogy politikájuk bírálatát az antiszemitizmus motiválja. Bármilyen gyakran használták is, ez biztosan hallgatásra vagy védekezésre kényszeríti a kritikusokat.

MD 2009. IX. 15.