Gazdag István: Amerika: amikor a hóhért akasztják

Az amerikai gazdaság és társadalom látlelete engesztelhetetlen: fizetésképtelenséget súroló eladósodás, elviselhetetlen egyenlőtlenségektől aláaknázott, elszegényedő társadalom, ezer sebtől vérző szociális ellátórendszer, lepusztuló infrastruktúrák, az ipar csaknem teljes felszámolása, strukturális költségvetési és kereskedelmi deficit és végül, de nem utolsósorban egy szétfoszlott amerikai álom, amelyben legfeljebb már csak az hihet, aki alszik.

Hogyan jutott idáig az Egyesült Államok? Fölösleges bűnbakot keresni. Az amerikaiak teljesen egyedül navigálták magukat ebbe a helyzetbe, amelyért csak saját hurráoptimizmusukat és önnön legyőzhetetlenségükbe vetett hitüket okolhatják. Egy olyan fejlődési modellre fogadtak, amely a tapasztalat fényében zsákutcának bizonyult. Ez a „kétpólusúnak” nevezhető modell a lánc két végén történő szakosodásra épített, vagyis egyrészt a nagyon magas technikai színvonalú (pénzügyi, menedzselési, fejlesztési) tevékenységekre, másrészt viszont a helyi gazdaság alacsony színvonalú (rosszul fizetett, a szociális hálót nélkülözni kénytelen) szolgáltatásaira. A két pólus közötti „normális” ipari termelést ugyanakkor fokozatosan külföldre telepítették („delokalizálták”), hogy kielégíthessék az olcsó termékek iránti kielégíthetetlen vásárlói igényt.
Ennek a modellnek természetesen mélyreható társadalmi következményei is voltak, nevezetesen a középosztály szinte teljes eltűnése, a létbizonytalanság növekedése, a lumpenproletariátus megjelenése és általában is a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződése. Az amerikaiak a saját kárukon tanulják meg, hogy bár gyakorlatilag mindenféle termelés delokalizálható, a hi-tech szektor kereskedelmi többlete önmagában nem kompenzálhatja a kézimunkával készült termékek importjához kötődő deficitet, ahogyan a szolgáltatások hozama sem elég ahhoz, hogy növekedést generáljon az eladósodás ellenében.
Immáron egyre nyilvánvalóbb, hogy a lerobbant és kivérzett Amerika túlélése kizárólag a hitelezői jóindulatától függ. Általában úgy tartják, hogy a Szovjetunió azért omlott össze, mert elvesztette a hidegháborút, mégpedig a túlzásba vitt katonai költekezése miatt. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Amerika az általa elvesztett világgazdasági háborúba rokkant bele, noha ő is sebezhetetlennek hitte magát. A slamasztikából csak azzal a kettős feltétellel mászhat ki, hogy a világ maradéka hajlandó lesz továbbra is finanszírozni, és hogy feltalál egy új termelési modellt.
Az első feltétel igencsak kétségesnek tűnik. Még ha a megtakarítással rendelkező országok (elsősorban Kína és Japán) képesek lennének is a végtelenségig biztosítani az USA növekvő tőkeszükségletét az infrastruktúra, a termelőkapacitás és a szociális rendszer újjáépítéséhez, valóban akarniuk is kellene ezt. Hiszen ahogy növekszik a dollár stabilitását fenyegető veszély, úgy lesz egyre nehezebb meggyőzni őket arról, hogy érdemes az Egyesült Államokban befektetni. Különösen azt követően, hogy az internetes buborék kidurranása és másodlagos jelzálogpiaci válság kirobbanása következtében befektetéseik jó része köddé vált, és kiderült, hogy az általuk vásárolt aktívák csupán virtuális vagy éppen toxikus „értéket” képviseltek.
Már az is kétséges, hogy egyáltalán fizetőképes-e még Amerika. Joggal vetődhet fel tehát a kérdés, hogy ezek a kolosszális befektetések egy napon visszafizetésre kerülnek-e vagy csupán egy új „Marshall-tervről” van szó? Ez a kérdés pedig egy másik, erkölcsi természetű kérdéshez vezet. Az Egyesült Államok, amely maga ásta meg a saját sírját és hanyatlásába magával rántotta (csaknem) az egész világot, egyáltalán megérdemel-e egy gigantikus mentőövet, amelyet a világ maradéka dobna neki oda? Oroszországgal nem voltunk ilyen nagyvonalúak, amikor a gazdasága összeomlott a Szovjetunió megszűnését követően. Ellenkezőleg.
Éppen ezért, ha az USA megmentésére csak egy globálisan finanszírozott jótékonysági akció keretében kerülhetne sor, a legkevesebb az lenne, hogy a kedvezményezett gyakoroljon önkritikát, ismerje be gazdaságpolitikájának helytelenségét, és kérjen bocsánatot, hogy az egész világra ráerőszakolta azt egy gazdasági, ideológiai, monetáris és katonai imperializmus révén. Ráadásul az is elvárható, hogy ez a pénzügyi segélycsomag ne a folyó fogyasztást és a „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitelt táplálja, mint a múltban. A legjobb módszer ennek biztosítására az lenne, ha a nemzetközi közösség az Egyesült Államokat is pénzügyi gyámság alá helyezné, ahogyan a Nemzetközi Valutaalap szokta tenni a segítségére rászoruló államokkal.
Ami a második feltételt illeti, ennek teljesítése is illuzórikusnak látszik. Az USA újraiparosítása csak egy, a kereskedelmi partnerei és a finanszírozói által is elfogadott kooperatív protekcionizmus keretében valósítható meg, de az import termékek árának nagyfokú rugalmassága gyakorlatilag megakadályozza, hogy helyi termékekkel lehessen őket helyettesíteni. Ha viszont az Egyesült Államok „technikailag” nem telepítheti haza a delokalizált tevékenységeket, akkor mire épülhetne a reindusztrializáció? Gazdaságilag semmi nem indokolja, hogy a tervezési stádiumot követően maga a kivitelezés is az USA-ban történjen, és hogy a jövőben érvényét veszítse az a régi szabály, miszerint a termelést a lehető legolcsóbb munkaerőt biztosító országokba kell telepíteni.
Ugyanakkor semmi nem indokolja, hogy a jövőben is fenntartható lesz az Egyesült Államok innovációs előnye, amely távolról sem annyira az amerikaiak „genetikailag” predesztinált képességein, mint inkább a színvonalas felsőoktatáson, az iparszerűen űzött nemzetközi „agylopáson” (brain drain) és a kutatás-fejlesztés, valamint a starts-up tevékenységek számára különösen kedvező finanszírozási rendszeren alapult. Mindez azonban már a múlté, hiszen az ország pénzügyi rendszere csőd közeli, az oktatási rendszere siralmas állapotban van, és nem valószínű, hogy azt kövezően is el tudná csábítani a világ legjobb agyait, hogy elvesztette a gazdasági centralitását.
Ezek után magától adódik a kruciális kérdés, hogy vajon megmenthető-e még egyáltalán Amerika? Ha fogadni lehetne az esélyeire, nagy összeget semmiképpen sem lenne érdemes feltenni rá. Ma már maga az USA is egy olyan „kockázati alap”, amelynek a kezelése egyre kilátástalanabb feladatnak tűnik.

MD 2009. IX. 8.