Gazdag István: Mohamed meghódítja Európát

Nemrég az európai régiókat még a lakóik által viselt tipikus keresztnevek is megkülönböztették egymástól. Franciaországban a fiúkat többnyire Nicolas-nak vagy Sébastiennek hívták, Angliában főleg a Jack vagy a James hódított, Németországban a Stefan vagy az Andreas, Olaszországban a Giorgio vagy a Luigi, és így tovább. A tömeges bevándorlás alaposan felkavarta ezt a hagyományt is. Legalább nyolc éve már Brüsszelben a legtöbb fiú újszülött a Mohamed előnevet kapja, és most már Angliában is (Muhammad), ahogyan a Párizs környéki – egykori vörös, ma azonban sokkal inkább zöld (az iszlám színe) – Seine-Saint-Denis övezetben és Marseille-ben. Ugyanez a helyzet a norvégiai Oslóban, a svédországi Malmőben, a hollandiai Amszterdamban és Rotterdamban, sőt az olaszországi Milánóban is.
„Két évtizeden belül muzulmán lesz az európai főváros”, olvasható abban a tanulmányban, amelyet Belgium legolvasottabb francia nyelvű napilapja, a La Libre Belgique jelentetett meg tavaly (2008. március 10.). A brüsszeliek egyharmada már ma is muzulmán, mondja Olivier Servais, a louvaini Katolikus Egyetem szociológusa, és igen magas natalitásuk következtében az iszlám hívei „tizenöt vagy húsz éven belül” többségbe fognak kerülni a városban, ahol 2001 óta minden évben messze a legtöbb fiúgyermek kapja a Mohamed előnevet.
„Célszerű relativizálni ezeket a számokat, próbálta nyugtatgatni a kedélyeket Mahfúd Romdhani szocialista képviselő, a brüsszeli frankofón parlament alelnöke. A muzulmán országokból érkező bevándorlók nem mind muzulmánok. Én magam is csak kulturálisan vagyok az, de egyébként nem gyakorolom az iszlámot.” Olivier Servais is igyekszik óvatosan kezelni a hosszú távú előrejelzéseket – elvégre a „politikai korrektség” kötelez –, arra hivatkozva, hogy az EU székhelyeként Brüsszel úgymond erős vonzerőt gyakorol az egyéb, nem muzulmán bevándorlókra is, akik talán képesek lesznek némileg kiegyenlíteni a moszlim áradatot.
Mindazonáltal, „ha a szüleik nem is igen gyakorolták a vallásukat”, hogy megkönnyítsék beilleszkedésüket az őket befogadó országba, „a fiatalok körében markáns visszatérés tapasztalható a vallásossághoz”, konstatálja a La Libre Belgique, olyannyira, hogy legalább a háromnegyedük buzgó vallásgyakorlónak vallja magát. A radikális iszlamisták közé beszivárgott és tapasztalatairól könyvet publikáló (Undercover in Klein-Marokko, Van Halewyck, 2006) Hind Fraihi marokkói származású, flamand nyelvű újságírónő szerint „a fiatalok egyre radikálisabbak, elvetik a nyugati értékeket, és még a szüleik is aggódnak emiatt. Brüsszelben vannak olyan szigetek, mint például Molenbeek, ahol az ember nehezen tudja elhinni, hogy Belgiumban van”. A belga főváros marokkói negyedében, a szókimondóbb bennszülöttek által jobbára csak „kasba” (jelentése: arab fellegvár) néven emlegetett Molenbeekben majdnem minden nő fátylat visel, a kereskedők arabul beszélnek, a házakból és üzletekből pedig lépten-nyomon arab zene hallatszik ki.
Néhány évvel ezelőtt, meséli Philippe Moureaux, a kerület szocialista párti polgármestere, „a muzulmánok azt akarták, hogy én legyek az új mecsetjük elnöke”, amivel ez az egykori – egyébként agnosztikus – miniszter azt akarja érzékeltetni, hogy milyen népszerű a 80 ezer helybéli bő egyharmadát kitevő muzulmánok körében. Ami persze nem is csoda, hiszen valóban minden tőle telhetőt elkövetett, hogy lekenyerezze őket: anyagi támogatást nyújtott a mecset fenntartásához, az iszlám előírásokat követő és a város költségén üzemelő vágóhidat nyitott számukra, és a képviselőtestület jelölőlistáját is többségében muzulmánokból állította össze. „A tisztelet eme gesztusai voltak azok, amelyek révén elnyertem a muzulmán közösség bizalmát, magyarázza a polgármester. Nagyon messzire mentünk, egyesek szerint túl messzire. Szerintem azonban az egyedüli megoldás a nyitottság.”
Alain Escada, a Belgium és Kereszténység nevű egyesület elnöke szerint „egymás után tesszük az engedményeket. Egyre több étkezdében vezetik be a halal menüt a keresztények hátrányára. A hatóságok nem teszik a dolgukat: sem a politikusok, akik rövidtávra gondolkodva mindenre készek, hogy meghódítsanak egy új választóréteget, sem az egyház, amely azonosan kezeli a muzulmánokat és a keresztényeket, pedig ez távolról sem kölcsönös. Elég csak a legutóbb Irakban meggyilkolt érsekre gondolni!”
Jelenleg „a belga iszlám lényegében békés és családias, hangsúlyozza Olivier Servais, de egy napon talán világos iszlám követeléseket fog megfogalmazni, és nem zárom ki a társadalmi robbanások lehetőségét sem”, amelyek annál is fenyegetőbbek, hogy egyes közösségi alapon szerveződő pártok politikai tőkét kovácsolhatnak a Brüsszelben nagyon magas (több mint 20 százalékos) munkanélküliségi szintből, amely különösen a többnyire képzetlen muzulmán népességet sújtja.
Jean-Francois Bastin, ez a 65 éves belga, aki ma turbánt és hennával festett szakállt visel, és Abdullah Abu Abdulaziz Bastinnek hívja magát, 2004-ben megalakította az Ifjú Muzulmánok Pártját (PJM). Szerinte az a mosolypolitika, amelyet egyes politikusok folytatnak a muzulmánokkal szemben, csupán arra szolgál, hogy kihasználja őket. „Elegünk van ebből a fajta neokolonializmusból, heveskedik. Azt állítják, hogy megvédenek bennünket, aztán meg betiltják a fátylat az iskolában!” A legutóbbi helyi választásokon a PJM, amely csak két kerületben indult, majdnem ötezer szavazatot kapott. „Erre a tanulmányra támaszkodva immáron több mecsetet követelhetnénk, több müezzint, több temetőt, több iskolát, de én azt mondom az igaz hitűeknek, hogy vessék el a gyarmatosítottak szellemiségét. A gyarmatosítókat kiűzték Algériából, talán ez fog itt is történni”, fenyegetőzik a neofitákat jellemző túlbuzgósággal: „A bevándorlók már eleget tettek a beilleszkedésért, sőt túl sokat is, immáron Belgiumnak kell alkalmazkodnia!”
És ha minden így megy tovább, előbb-utóbb egész Európának is alkalmazkodnia kell. Többek között éppen a magafajták miatt...

MD 2009. VII. 28.