Gazdag István: Fekete sorstragédia

A Hollywood által sorozatban gyártott feminista szappanoperák egyáltalán nem tükrözik az egyedülálló nők valós helyzetét az USA-ban, legalábbis a szingliállomány döntő többségét kitevő néger nők esetében semmiképpen. Amerika a házasság intézményéhez való hozzáállása tekintetében is drasztikusan kettészakadt.

Egyik oldalon prosperál a normális családmodellt preferáló, vagyis gyermekvállalás előtt a diploma megszerzésére és házasságkötésre törekvő népesség, míg a másikon vegetál egy sajátságos „faji szubkultúra”, amelyben a lehetőleg minél korábban, egyedülálló anyaként világra hozott gyermekek és a csonka családok szokása dívik. Ez a két Amerika úgy él egymás mellett, hogy egymásról lehetőleg tudomást sem vesz: az előbbi egyre növekvő szeletet hasít ki magának a jórészt általa megtermelt nemzeti össztermékből, az utóbbi egyre mélyebbre süllyed a szegénységbe, a társadalmi élősködésbe (szociális segélyek) és az erkölcsi sanyarúságba.
Politikailag igencsak korrekt hangvétele ellenére a sorok közül mégis ez a kép bontakozik ki Kay S. Hymowitz Házasság és kaszt Amerikában (Marriage and Cast in America. Separate and Unequal Families in a Post-Marital Age, Ivan R. Dee Publ., 2007 Chicago) című tanulmánykötetéből, amelyben a szerző az oktatási és ifjúsági kérdések szakértőjeként az amerikai fekete közösség válságáról készít diagnózist, elgondolkodtató áthallásokat és felhasználható tanulságokat fogalmazva meg az európai és magyar olvasók számára is.
A hatvanas évek elején az amerikai négerek közötti törvénytelen születések számának példátlan növekedése magára vonta Patrick Moynihan, a Munkaügyi Minisztérium akkori helyettes államtitkárának figyelmét, aki 1965-ben közzétett egy jelentést, amelyben aggodalmának adott hangot amiatt, hogy egyes fekete negyedekben minden negyedik gyerek házasságon kívül születik. Mivel nyilvánvalóan érzékeny pontjukra tapintott, A néger család – Az ügy, amely nemzeti cselekvést kíván (The Negro Family – The Case for National Action) című elaborátum kivívta a fekete közösségi vezetők hipokrita tiltakozását, akik siettek leleplezni annak állítólagos rasszizmusát és paternalizmusát, amely úgymond figyelmen kívül hagyja „a robusztus afro-amerikai asszonyokat és a női szolidaritás köztük meglévő erős természetes hálózatait”. A kritikusok szerint mindent összevetve a hagyományos családmodell csak a fehéreknek jó.
Negyven évvel a Moynihan-tanulmány megjelenése után a néger gettókból szinte teljesen kiszorult ez a fajta családmodell, a törvénytelen születések szintje a duplájára nőtt, és a legszegényebb negyedekben eléri a 80 százalékot (miközben a fehérek esetében a házasságon kívüli születések aránya alig tíz százalékos). A lányanyák aránytalan nagy száma a fekete tinédzserek körében végül arra késztette a szociológusokat, hogy komolyan foglalkozzanak a jelenséggel. A legszélsőségesebben progresszista szociológusok arra a „zseniális” következtetésre jutottak, hogy a házasságon kívüli születések robbanásszerű növekedése az amerikai puritanizmusnak köszönhető szexuális prüdéria és a nemi felvilágosítás iskolai hiányának következménye. Dacára azonban az időközben beindított intenzív ismeretterjesztő kampányoknak, a szülések száma változatlanul tovább növekszik tizenéves néger lányok körében.
Valójában a kutatók figyelmen kívül hagynak egy sorsdöntő szocio- vagy inkább etnokulturális motívumot. Azt ugyanis, hogy ezek a fiatalok egész egyszerűen azért akarnak mihamarabb gyereket, mert a terhesség társadalmi elismertséget jelent a gettóban, és nem utolsó sorban anyagi függetlenséget biztosít számukra az egyedülálló anyáknak juttatott állami segélyek révén. Ennek következtében az életbe való egyetlen beavatási rítus, amelyet fontosnak tartanak, nem a házasság, hanem a szülés. Hogy más (fehér) nők akár tíz-húsz évet is várnak a házasságra és a gyerekszülésre, furcsának, sőt egészségtelennek tűnik nekik. Így aztán az idősebbek nyomásának engedve, és mivel általában halvány fogalmuk sincs arról, hogy mit kezdjenek az életükkel, ezek a biológiailag egyébként is túlérett fruskák „felcsináltatják” magukat az első jöttment kortársukkal, akit aztán rendszerint elűznek otthonról a család nőtagjai. Az efféle kérészéletű, jellemző módon csak a nemi aktus idejére korlátozódó párkapcsolatok „gyümölcsei” úgy növekednek, mint a gyomnövények eső után, apa nélkül, egy kaotikus életvitelű és létfenntartású matriarchátusban. Nem csoda, hogy pozitív szülői példa és az önépítést serkentő közösségi minta híján ezek az irányvesztett fiatalok többnyire a legalantasabb munkák elvégzésére kényszerülnek, ha éppen nem bűnözőként, a drogkereskedelemben és a prostitúcióban próbálnak érvényesülni. Ma az Egyesült Államokban minden harmadik gyermek házasságon kívül születik, döntő többségük a társadalom legalsóbb, főleg fekete rétegeiben.
Gondolatainak kifejtésében a szerző olyan messzire ment, amennyire csak egy nagyközönség számára szánt könyv esetében a „politikai korrektség” követelménye lehetővé tette számára. Éppen ezért a fiatalkori terhesség és az intelligenciaszint közötti korrelációra nem is tér ki, pedig e tekintetben léteznek tanulmányok, amelyek egyértelműen kimutatják, hogy a szegénységben marginalizált populációk IQ-szintje jelentősen elmarad az átlagtól. Ugyanezt az álcázási taktikát követve a faji kérdésre gyakran csak homályos módon történik utalás, eufemizmusokkal és stílusfordulatokkal operálva, hogy el lehessen kerülni mindannak a világos leírását, amit egész Amerika tud, de nem tart ildomosnak kimondani. Így például, amikor „szegénysorú fiatal lányokról” esik szó, az említett keresztnevek hallgatólagosan a fekete közösséget jelölik az amerikai újságolvasó számára, ahogyan a magyar „vájt fülűeknek” is többnyire egyértelmű, hogy a bűnügyi rovatok horror-történeteiben elkövetőként megjelenő Kevinek és Brájenek, Dzseniferek és Dzsesszikák melyik etnikai kisebbséget is reprezentálják.
Amerika a látvány társadalma, amelynek tagjai görcsösen igyekeznek magukkal elhitetni, hogy amiről nem vesznek tudomást, az nem is létezik. Hiába választottak azonban maguknak egy félvér elnököt, és a sematikus hollywoodi filmekben hiába próbálják tendenciózusan „felértékelni” a feketéket, elsöprő többségüknek – a sport és a show-biznisz területén elért szórványos sikereik ellenére – továbbra sem terem babér a „korlátlan lehetőségek hazájában”. És még csak a társadalmat sem lehet okolni miatta.

MD 2009. VII. 7.