Gazdag István: Amerika a szabadság földje?

Ha az Egyesült Államokról beszélve a maccarthyzmus kerül szóba, távolról sem csupán a kommunistaellenes hisztéria történetére kell gondolnunk, amely az ország konzervatív establishmentjét kerítette hatalmába az ötvenes évek elején. Joseph McCarthy csupán a nevét kölcsönözte az amerikai psziché egyik állandó összetevőjének, amely időről-időre paranoiás gyűlöletkitörésekben nyilvánul meg az éppen aktuális külső vagy belső „ellenségek” iránt, legyen szó indiánokról, mexikóiakról, (olasz, lengyel, zsidó vagy vietnami) bevándorlókról, déliekről vagy északiakról,
„pápistákról”, japánokról, nácikról, kínaiakról, muzulmánokról és így tovább – a teljesség igénye nélkül.

Az USA európai csacsenerei szemében McCarthy az epigonjaival, az elődeivel és az utódaival együtt egy állítólagos „másik Amerikát” képviselt, amely már egyszer s mindenkorra a múlthoz tartozna, miután Eisenhower és Kennedy véget vetett neki. És mégis, amikor már senki nem gondolt rá, McCarthy árnya ismét felbukkant a szabadsággyilkos törvénykezésben, amelyet George W. Bush szenátusa a 9/11-et követően valósított meg. Valójában a reminiszcencia felvetése csak részben igazságos, mert visszatekintve a „komcsifaló” wisconsini szenátor csupán jámbor kóristafiúnak tűnik ahhoz képest, amit a XXI. századi neokon rendszer megtestesített és létrehozott skizofréniából, harci dühből és intézményesített üldözésből.
Mint tudjuk, az eredeti maccarthyzmus abból állt, hogy felforgató tevékenységgel vagy kommunista szimpátiával vádoltak meg amerikai állampolgárokat vagy az USA-ban tartózkodó külföldieket – gyakran egyébként teljes joggal. Más kérdés, hogy az egykori boszorkányüldözések korszakát felidéző szervezett besúgás és üldözés politikai módszerével szenátusi inkvizíciós eljárásnak vetették alá alkalmanként azokat is, akik csupán az amerikai külpolitika imperialista irányvonalát vagy a washingtoni oligarchia népellenes szociálpolitikáját tették kritika tárgyává. A McCarthy által elnökölt szenátusi bizottság főleg a közszolgálatban, a szórakoztatóiparban és a médiában ténykedő értelmiségiekre fenekedett. E protestáns inkvizítorok olyan terrort honosítottak meg a „szabadság földjén”, hogy 58 színész, forgatókönyvíró és filmrendező megtagadta a politikai múltját és eskü alatt kommunista ügynökként denunciálta kollégáit, akik közül egyeseket bebörtönöztek, másokat évekre szóló foglalkozási tilalommal sújtottak (akárcsak az NSZK-ban akkoriban zajló „nácitlanítás” keretében sokakat – vö. „Berufsverbot”) vagy emigrációba kényszerítettek, például Charlie Chaplint, Joseph Losey-t vagy John Hustont.
Az inkvizitórikus viszketegség azonban nem korlátozódott a hollywoodi sztárokra, hiszen 1951 és 1956 között az összes kormányalkalmazott lojalitását nagyítóval vizsgálták át, és a bizottság ülésein alkalmanként olyan kérdések is elhangzottak, hogy „fogadnak-e négereket a lakásukon” vagy „olvassák-e Upton Sinclair regényeit”. Ily módon mintegy 13 és fél millió főre (az akkoriban bérből és fizetésből élők 20 százaléka!) becsülik azoknak a számát, akiket az államapparátusban és a magánszektor kulcságazataiban megbízhatósági vizsgálatnak vetettek alá. De még jóval azután is, hogy McCarthy csillaga leáldozott, a J. Edgar Hoover által vezetett FBI több mint 430 ezer felforgató tevékenységgel gyanúsított vagy állambiztonsági kockázatot jelentő amerikait vett nyilvántartásba – köztük olyan „veszélyes elemeket”, mint Gore Vidal és Norman Mailer. Hoover és a társadalom üldözési mániája odáig terjedt, hogy a szövetségi rendőrség rendszeresen bekérette a könyvtárosoktól az idegen hangzású nevet viselő egyének által kölcsönzött könyvek listáját. Igen, mindez nem az ötvenes évek Magyarországán, hanem a hatvanas évek Amerikájában történt! Sőt mi több, a nyolcvanas években Reagan elnök olyan direktívákat hagyott jóvá, amelyek engedélyezték a FBI számára, hogy a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó bármilyen jel hiánya esetén is megfigyelés alá vehessen egyéneket.
2001. szeptember 11. azután ideális ürügyet szolgáltatott a rendőrállami struktúra megerősítéséhez, amely már a II. világháború óta létezett az USA-ban, csak éppen az egyéni szabadságjogokat látszólag tiszteletben tartó parlamentáris demokrácia álcája alatt. Ily módon a republikánus többségű Kongresszus a demokrata „ellenzék” csaknem egyöntetű támogatásával 2001 novemberében elfogadta a hírhedt „hazafias törvényt” (USA Patriot Act), amely négy évre felfüggesztett bizonyos alapvető szabadságjogokat, az FBI-t, a CIA-t és a rendőrséget pedig olyan diszkrecionális jogosítványokkal ruházta fel, amelyekről McCarthy annak idején álmodni sem mert volna. Gyanúsítottakat alapvető jogaiktól fosztottak meg, amelyek pedig a Habeas Corpus értelmében megillették volna őket a korábbi jogrendszerben. Katonai bizottságokat hoztak létre, amelyek zárt tárgyaláson, a kontradiktórius eljárás mellőzésével hozhattak döntéseket anélkül, hogy a feltételezett terrorcselekmény állítólagos „bizonyítékait” tudatniuk kellett volna a gyanúsítottakkal, akiket deportálhattak, magánzárkában tarthattak korlátlan ideig, postájukat és lakásukat bármiféle külön engedély nélkül is át-, illetve kikutathatták. Az összes terroristaellenes igazságügyi eljárást államtitoknak nyilvánították, és több évtizedre titkosították. Ráadásul pedig a wisconsini szenátor szelleméhez híven (tribute to McCarthy) azt a két sztárújságírót – Ron Gutting (City Sun) és Dan Guthrie (Daily Courier) –, akik egyedüliként (!) kétségbe merték vonni e törvény pertinenciáját, elbocsátották állásukból.
Az önkény és a paranoia amerikai rehabilitációja láttán az európaiak szokásukhoz híven ugyanolyan csöndben maradtak, mint harminc évvel korábban az amerikai légierő által Vietnamban elkövetett tömegmészárlások idején. Mert az európaiak számára, akiket az amerikanizált elitjeik, sajnos, tévesen vádolnak zsigeri Amerika-ellenességgel, az USA változatlanul az európai civilizáció tengerentúlra exportált pompás, modern és felvilágosult teremtménye. Pedig emlékezniük kellene arra, hogy az Egyesült Államok eredete a premodern öreg Anglia puritán fanatizmusában és a XVIII. századi progresszista és szcientista panteizmusban gyökerezik. Nemcsak hogy nem volt ellentét a salemi presbiteriánus lincselők hisztérikus szektarizmusa és Jefferson vagy Franklin totalitárius optimizmusa között, de a zarándok atyák és az alapító atyák a rettenetes, mindenható és bosszúálló egy isten ugyanazon fanatikus és kálvinista forrásából merítettek, akinek a világ állítólag egyenes menetét garantáló törvényétől való legkisebb elhajlás egész egyszerűen az erkölcsi és állampolgári kárhozatot jelentette.
Amerika a világ szerencsétlenségére hiszi magát isten kiválasztott nemzetének, mert az egész világ ellenében hiszi magát kiválasztottnak, és különösen a „pápista” és racionális Európa ellenében, ahonnan állandó irtózattal menekült el, még a megalakulása előtt. Valaha csak Izrael királyságainak a gyöngesége, majd a pusztulása óvta meg a régi hébereket attól, hogy biblikus hőzöngéseik ellenére hasonló neurózisba essenek, itt azonban a kocka el van vetve kezdettől fogva és többé már nem is korrigálható: nem lesz amerikai Talmud. Amerika önmaga számára örökre a Jó birodalma, és aki nem veti magát alá a Jó uralmának, elkerülhetetlenül a Gonoszhoz tartozik. Márpedig a Gonoszt semmiképpen sem tűrheti el ez a totalitárius Leviathán, ugyanis egyedül a Gonosz elpusztítása elégítheti ki az Úr (vagy a „Haladás”) akaratát. A régi vagy a jelenlegi maccarthizmus tehát egyáltalán nem egy véletlen baleset. Éppen ellenkezőleg: csupán beteljesíti az örök programot, amelyre Amerikát kezdettől fogva eltervezték. God bless America?

MD 2009. VI. 30.