Gazdag István: Mesterséges szelekció?

Azt már tudjuk, hogy az AIDS és az ebola úgymond a „nyugatiak összeesküvésének” lenne az eszköze az afrikai népesség csökkentése céljából. Vagy inkább azt tudjuk, amit erről mondtak és írtak. Azt viszont nem tudtuk, hogy a H5/N1 vírus médiatizációja valójában arra szolgál, hogy felkészítse a közvéleményt egy globális mészárlásra a Föld túlnépesedésének megelőzése érdekében. Thierry P. Millemann, a közgazdaságtudományok doktora, a La Face cachée du monde occidental (A nyugati világ rejtett arca, Éditions Osmond, 2005) c. könyv szerzője legalábbis biztos ebben. A szerző 1981-től több mint két évtizeden át Európa és az Egyesült Államok között osztotta meg az életét. Bennfentes információit annak köszönheti, hogy közgazdászként és nagyvállalatok tanácsadójaként széleskörű baráti kapcsolatokat épített ki az amerikai hadsereg és a szövetségi kormány berkeiben. Az eseményekről vallott felfogása az amerikai újmalthusiánus irányzathoz közelíti, amely a hatvanas évek óta cizellálja a kimerülő természetes erőforrások, a zéró növekedés és a „demográfiai bomba” ideológiáját.
A névadó Thomas Robert Malthus angol pap és közgazdász (a politikai gazdaságtan világszerte első professzora) a XVIII-XIX. század fordulóján kifejtett elmélete szerint a népesség szaporodása gyorsabb, mint a létfenntartási cikkek termelésének az üteme, konkrétan az élelmiszertermelés legfeljebb számtani sor szerint tud növekedni, miközben a népesség mértani sor szerint nő, ez a fő oka a társadalmi fejlődés ellentmondásainak. „… minden társadalomban, még a legbűnösebbekben is, olyan erős az erényességre való törekvés, hogy állandó erőfeszítés van a népesség növekedésére. Ez az állandó erőfeszítés így állandóan nyomorba juttatja a társadalom alsóbb osztályait, és megakadályozza életkörülményeik bármiféle jelentős, tartós javulását”, írja a népesedés elvéről szóló (An Essay on the Principle of Population) híres tanulmányában. Azt is észrevette, hogy történelmük során a társadalmak időről-időre megtapasztalták a járványokat, éhínségeket és háborúkat, ezek az események azonban lényegében mindig is az alapvető problémát palástolták, tudniillik azt, hogy az emberi népességek túlnyújtózkodtak a rendelkezésükre álló erőforrásaik határain.
A kezdetben főleg katolikus, később pedig marxista oldalról eredő bírálatok ellenére – Marx például A tőkében „iskolásan felületes és paposan fellengzős plágiumnak” minősítette az Essay-t – Malthus népességelmélete nagy hatást gyakorolt számos tudományág számtalan prominensére, éspedig a jelek szerint egészen máig tartó érvénnyel. Darwin például ennek köszönhette, hogy felismerte az ugyanazon fajhoz tartozó populációk közötti verseny jelentőségét éppúgy, mint a fajok közötti konkurencia fontosságát, sőt A fajok eredete című alapművében az általa felállított evolúciós elméletet a malthusiánus doktrínák egyik lehetséges alkalmazásának nevezte. Később Julian Huxley, az UNESCO első vezérigazgatója egy „globális népesedéspolitika” szükségességére hívta fel a figyelmet, és nyíltan kritizálta a kommunisták és a katolikusok magatartását a születésszabályozással, a népességkontrollal és túlnépesedéssel szemben. Ma már azután az ENSZ Népességalapjához hasonló világszervezetek is elismerik, hogy az arról szóló vita, hogy a Föld mennyi embert képes eltartani, ténylegesen Malthussal kezdődött. Emellett Paul Ehrlich The Population Bomb (A népességbomba, 1968) című műve, a Római Klub által 1972-ben kiadott A növekedés korlátai című tanulmány és a Jimmy Carter amerikai elnöknek készített Global 2000 perspektivikus jelentés, valamint a Global Future: A Time to Act (Globális jövő: Idő a cselekvésre) ugyancsak a malthusianismus gyakorlati hatását tükrözik.
Az újmalthusianisták elképzelése szerint a fejlett világ stratégiája röviden három egymást kiegészítő tengelyen határozható meg: a hiány kockázatával szemben biztosítani kell a világ energiaforrásainak kizárólagos ellenőrzését; gátolni kell a szegény országok fejlődését, nehogy ők is masszív energiafogyasztókká váljanak; és végül, de nem utolsó sorban, mindenáron meg kell akadályozni bolygónk túlnépesedését. 1953-ban Washingtonban Eisenhower elnök megkapja azokat a tanulmányokat, amelyeket még az elődje, Truman rendelt meg. A kilátások olyannyira katasztrofálisak, hogy kinevez egy szenátusi bizottságot a globális népesedési kérdések és – ezekkel szoros és közvetlen kölcsönhatásban – a nyersanyagtartalékok vizsgálatára. Az eredmény riasztó. A statisztikusok több mint 41 milliárd embert jósolnak a XXI. század végére! Ez az extrapoláció egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen a Föld egymilliárd emberrel való benépesítéséhez ugyan még 150 ezer év kellett, ahhoz viszont már elég volt 90 év is, 1850-től 1940-ig, hogy ez a népesség megduplázódjon, utána mindössze 35 év, hogy ismét megduplázódjon, és 1975-ben elérje a négymilliárd főt. Az ötödik milliárdot 1988-ra „teljesítettük”, a hatodikat 1999-re, és máris a hetedik milliárdhoz közeledünk. Vajon meg lehet-e állítani ezt az exponenciális növekedést, és ha igen, hogyan?
A Marshall-terv Amerikája azonban nem hajlandó meghallgatni a malthusiánus próféciákat, és Eisenhower sem hoz döntést. Majd John Kennedy lesz az első, aki engedélyezi a külügyminisztériumnak, hogy hivatalosan deklarálja: „az Egyesült Államokat érinti a fejlődésben lévő országok népességnövekedése”. A családtervezési lobbi befolyására Amerika a harmadik világ segélyezését jó ideig alárendeli a születésszabályozás brutális politikájának. Peter Donaldson, A természet ellenünk című könyv szerzője így foglalja össze a „hasak háborúját” szabályozó – ha nem is túl humánus, ám annál pragmatikusabb – lelkiállapotot: „Senkinek sem kellene szaporodnia az ivadéka felnevelésére vonatkozó képességén túlmenően.” A Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (AID) és magánszervezetek (köztük a Ford és Rockefeller Alapítvány) egy egész hálózata révén sterilizációs és abortusz-programokat valósítanak meg Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, távolról sem mindig önkéntes alapon. A diszkréció persze abszolút szabályként kötelező, amint azt Henry Kissinger írja az NSSM 200 kódnevű nemzetbiztonsági tanulmányban, amelyet Ford elnöknek állított össze 1974-ben: „Fennáll annak a veszélye, hogy a legkevésbé fejlett országok vezetői a gazdag országok motivációit (…) a gazdasági vagy faji imperializmus egyik formájának tekintik. (…) Egy ilyen érzésnek súlyos kedvezőtlen következményei lehetnek a népességstabilizáló programra.”
A hivatalosan őszinte altruizmustól vezérelt Egyesült Államok attól tart, hogy a népességrobbanás veszélyezteti a harmadik világ gazdasági fejlődését, valójában azonban az amerikai vezetés két dolgot szeretne elkerülni: egyrészt azt, hogy a gyarmatosítás elleni harc zászlaja alatt felbukkanjon egy nagyhatalom a déli országokban, másrészt pedig azt, hogy népességük anarchikus növekedése megakadályozza Amerikát abban, hogy a számára legkedvezőbb feltételekkel szerezhessen be nyersanyagokat. Éppen ezért Kissinger szerint „a népességük csökkentése vitális kérdés az Egyesült Államok biztonságára nézve”. Ennek szellemében az 1974. augusztusi bukaresti világnépesedési konferencián Washington egy globális akciótervet terjesztett elő a probléma megoldására, de a Vatikán, Kelet-Európa és Kína ad hoc szövetsége energikusan elvetette azt.
Márpedig a washingtoni stratégiai elemzők szerint a Föld tízmilliárd embernél többet nem képes „hordozni”. Mi tehát a teendő? Thierry Millemann azzal kezdi, hogy kételkedik a hivatalos változatban: az influenza vírusát, a H5N1-től a H5N14-ig és a többieket egyáltalán nem lehet átadni az állatról az emberre, állítja, mivel a fajok közötti határ áthatolhatatlan. Szerinte Isten vagy a természet misztériuma felállított egy áthághatatlan törvényt, a DNS törvényét. A francia egészségügyi hatóságok mégis azt állítják, hogy „a 2004 januárja óta Ázsiában megfigyelt jelenség megerősíti több ilyen típusú átadás esetének a létezését”. Valójában empirikus módon senki sem képes megmagyarázni, hogy ez a vírus hogyan mutálódhatna. Még a legkiválóbb tudósok is megdöbbentek: Jeanne Brugere-Picoux, a maison-alfort-i állatorvosi iskola professzora, a szárnyasok szakértője azt írja, hogy „a probléma sajátosan állati, és a jövendő emberi járványnak talán semmiféle kapcsolata nem lesz az ázsiai H5N1-el”. Nyilvánvalóan ez a „talán” lehet a rejtély kulcsa…
Mint a lottón, egy titokzatos kombináció következtében feltűnne egy új vírus, amely átadható állatról emberre, következésképpen emberről emberre. A média hónapokon át terjesztette ezt a pszichózist anélkül, hogy tanult volna a kerge marha leckéjéből, amelynek azóta is hiába várjuk a pusztításait. Állítólag elég lenne, ha a madárvírus „összeilleszkedne” egy emlősvírussal, mint a sertésé, hogy az egész emberi nemet megtizedelje. Millemann szerint ez a fajta elemzés nem egyszerűen tudománytalan spekuláció, hanem sokkal inkább tudatos intoxikáció, először is azért, mert a sertés nem képvisel egy köztes fajt, és ugyanolyan távol van a szárnyasoktól, mint az ember, tehát a madárinfluenza vírusa ugyanannyira hatástalan rá nézve. Az „összeilleszkedés” hipotézise ugyanis egyáltalán nem magától értetődő. „Elfelejtik, hogy egy vírus nem reprodukálódhat, hanem csak duplikálódhat.” Minden anyagcsere híján a vírus nem egy élőlény. Ahhoz, hogy egy sejtet „eltérítsen” a saját hasznára, a fertőző közegnek ugyanolyan DNS-kulccsal kell rendelkeznie. Márpedig az ember és a szárnyas DNS-kulcsa teljességgel inkompatibilis. „Mintha a nemzeti bank széfjét a saját pincekulcsunkkal akarnánk kinyitni”, összegzi a probléma lényegét Millemann.
Ugyanez a megátalkodott tudatlanság érhető tetten a Kínában 2002-ben feltűnt SARS jelensége esetében is. Állítólag a cibetmacska influenzavírusáról lenne szó, amely ki tudja hogyan, összetalálkozott az emberi influenzavírussal egy sertésben, amely azután megfertőzött egy olyan embert, aki promiszkuitásban élt az állataival. Az emberi manipuláció lehetőségét gyorsan fel is vetették az oroszok, nevezetesen Szergej Kolesznyikov, az orvostudományi akadémia tagja, és Nyikolaj Filatov, a moszkvai járványügyi szolgálat vezetője a Reuters hírügynökséghez eljuttatott közleményükben 2003. április 11-én. Akkor aztán, mintegy varázsütésre, a média felfedezte, hogy valójában egy emberi manipulációhoz kapcsolódó balesetről van szó. Egy Hong Kong-i laboratórium (a televíziók még meg is mutatták!) egy csöppnyi emberi DNS hozzáadásával megváltoztatott egy vírust, amely az állatoknál légzéselégtelenséget okoz. Ezen a téren fennálló előnyük bizonyítékaként a kínai „frankensteineknek” mindenekelőtt sikerült megváltoztatniuk a kérdéses vírus átadási módjára vonatkozó genetikai kódot, mégpedig úgy, hogy belélegzés helyett tapintás útján fertőzzön. Valójában tehát a SARS egyfajta életnagyságú kísérlet lett volna.
De akkor, ha a H5N1 vírus nem veszélyes az emberre nézve, mire jó ez az egész csinnadratta? Millemann szerint a válasz nyilvánvaló: amikor majd bekövetkezik a járvány, a közvélemény azt a vírus állítólagosan természetes mutációjához fogja társítani és nem fog manipulációra gyanakodni. Mióta az elektro-mikroszkóp megjelent az ötvenes években, a világ összes katonai laboratóriuma folytat víruskísérleteket. „A hatvanas évek óta az ember tud vírusokat manipulálni, és a hetvenes évek óta az amerikai hadsereg azt is tudja, hogyan kell létrehozni azokat”, írja. A genetikai „rossz szellem” ugyanis tökéletesen képes arra, hogy megnövelje egy fertőző közeg virulenciáját. Technikailag tehát semmi nem áll a biológiai háború útjában, a kérdés csak az, hogy mikorra? Amerikai katonabarátaitól szerzett információi alapján Millemann az elmúlt telet valószínűsítette, egy ázsiai országból – nem szükségképpen Kínából, talán Vietnamból – kiindulva, és legalább 500 millió halottra számított… Azt is tudni vélte, hogy 2004-ben a jamaikai származású Colin Powell azért nem kérte, hogy megújítsák miniszteri funkciójában, mert nem akarta viselni egy biológiai genocídium felelősségét.
Hogy mindez hihető valóság vagy csupán a deliráns képzelet terméke? Ilyesféle felfordulások nehezen elképzelhetők, és a dolog természetéből következően a túlélők csak utólag győződhetnek meg a jóslatok helytállóságáról. Embermilliók tervszerű kiirtásának a tézise legalább annyira tűnik szélsőséges, mint amennyire sokkoló elképzelésnek. Ily módon a Nyugat Kissinger egykori tanácsadójának, Alexander Haig tábornoknak a logikáját követné, aki a szerzőnek kertelés nélkül elemezte a helyzetet: „Ha azt hiszi, hogy a nyomorgó népek majd hálásak lesznek, mert megosztottuk velük a javainkat, akkor téved. Háborút kell viselni ellenük, és ki kell irtani a népességfölöslegüket.” Az alkalmazott módszereket illetően ma eltérhetnek a vélemények. Akár sterilizáló vírusok is szóba jöhetnek? – tette fel a kérdést Millemann. „Mindenki ezen dolgozik, de addig is kezelni kell a problémát”, válaszolta erre Joseph A. Healey (akkori) amerikai vezérkari főnök. Igazán megnyugtató.

MD 2009. VI. 16-23.