Gazdag István: Nemzetközi IQ-rangadó: Afrikának k. o.

Az országok gazdasági fejlettsége lakóik intelligenciaszintjétől függ. Ez az első hallásra teljesen nyilvánvalónak tűnő megállapítás ama tudományos munka konklúziója, amelyet egy ír és egy finn tudós tett közzé nemrég az USA-ban, amely sajátos történelmi tapasztalatai és alkotmányában a szólásszabadságnak biztosított abszolút elsőbbség miatt sokkal nyitottabban – mondhatni kevésbé görcsösen – viszonyul az emberek, népek, fajok közötti különbségeket feszegető tézisekhez, mint az antirasszista totalitarizmusnak mára teljesen behódolt Európa.

Amikor a britek 1957-ben megadták a függetlenséget Ghánának, az optimisták azt jósolták, hogy ez a természeti kincsekben bővelkedő afrikai ország rövidesen utoléri az európai életszínvonalat. Akkoriban a ghánai GDP összege jóval meghaladta Dél-Koreáét (500 dollár 80 ellenében), a nemzetközi kongresszusokon pedig az újonnan felszabadult országok vezetői a fejlődés „afrikai útjáról” hadováltak, amely szerintük képes lesz egykettőre felszámolni a gyarmati elnyomás maradványait és bebizonyítani a világnak, hogy Afrika az emberiség jövője. Ötven évvel később annál kegyetlenebb a tények cáfolata. Ghána, akárcsak fekete Afrika egésze, belesüppedt az alulfejlettségbe és a gazdasági pangásba. Ugyanezen időszak alatt Dél-Korea a világ egyik vezető gazdaságává vált, amely semmiben sem marad el a nagy ipari hatalmaktól. A számok ítélete megfellebbezhetetlen: miközben Ghána GDP-je jelenleg alig éri el a 450 dollárt (tehát alacsonyabb, mint a függetlenség kivívása idején!), a távol-keleti „kis tigrisé” meghaladja a 14. 000 dollárt.
Ez az „anomália” nagyon izgatja a közgazdászokat, akik igyekeznek elfogadható igazolást találni a Ghánát és Dél-Koreát, illetve az Afrikát és a világ többi részét elválasztó óriási szakadékra. A konformistábbak a nepotizmussal, a demokrácia hiányával és a tehetségtelen trópusi kormányok korrupciójával magyarázzák a jelenséget, egy maréknyi „kamikaze” azonban elkezdett kételkedni a konvencionális magyarázatokban. Köztük William Easterley amerikai közgazdász, a New York-i Egyetem közgazdaságtan-professzora, akit haladéktalanul eltávolítottak a Világbanktól, miután megjelentette A fehér ember terhe: a Nyugat erőfeszítései, hogy segítsen a többieknek, miért eredményeztek oly sok rosszat és oly kevés jót? (White Man’s Burden: Why the West’ Efforts to Aid the Rest Have Done So Much Ill and So Little Good, Penguin, New York 2005) c. könyvét. Ebben egyebek mellett azt írja, hogy „a segély nem ösztönzi arra a segélyezetteket, hogy növeljék a beruházásaikat, hanem arra használják ezt a pénzt, hogy még több fogyasztási cikket vásároljanak”. Azt is hozzátehette volna, hogy a természeti kincsek önmagukban nem változtatják meg a népek sorsát. Elég Nigéria esetére gondolni, ahol az olajmanna jelentős része a vezetők magánbankszámláit gyarapítja. A bűnbánó Nyugaton viszont a gyarmati örökség súlyával magyarázzák a helyzetet, pedig az USA és az európai országok már milliárdokat pazaroltak fejlesztési segélyekre, rendszeresen eltörölték az afrikai államok adósságait, légiószámra küldték gazdasági tanácsadóikat a piacgazdaság működésének „betanítására”, miközben a nemzetközi szervezetek hiába győzködik a helyieket a születésszabályozás szükségességéről.
Mostanáig azonban csak kevesen merték nyilvánosan is felvetni, hogy vajon a fekete földrész elmaradottságát egész egyszerűen nem az a tény okozza-e, hogy az afrikaiak nem ázsiaiak, hiszen minden hipotézis, amely bármilyen mértékben is eltér az emberek egyenlőségét hirdető dogmától, nyomban kiváltja a PC-inkvizítorok retorzióját (vö. Watson-ügy). Legutóbb két nyugalmazott egyetemi tanár – nekik már nem kell tisztelniük a hivatalos tabukat – vállalkozott arra, hogy kertelés nélkül válaszoljon az előbbi kérdésre. Richard Lynn, az Ulsteri Egyetem pszichológiatanára és Tatu Vanhanen, a Tamperei Egyetem politikai tudományok professzora az IQ és globális egyenlőtlenség (IQ and Global Inequality, WSP, 2006) c. könyvükben azokra az okokra alapozzák magyarázatukat, amelyek miatt Kínának nagyobb esélye van rá, hogy túlszárnyalja az európai életszínvonalat, mint például Bolíviának. Szerintük a közgazdászoknak azért nem sikerül magyarázatot találniuk a fejlődési képességben mutatkozó eltérésekre, mert nem veszik figyelembe az emberi különbözőségeket. Az európaiak által elképzelt fejlődési modellben egy ország sikerét vagy kudarcát elsősorban lakóinak intelligenciaszintje alapján lehet megjósolni, mert a versenymániás globalizált társadalomban az IQ vált a legfőbb megkülönböztető tényezővé: az IQ, amelynek korábban még a fogalmát is kétségbe vonták baloldalon, mert sérti az egalitarista kánont. A szalonmarxisták – eltérően a szovjet tudósoktól – nem voltak hajlandók tudományos jelleget tulajdonítani egy olyan mérési eszköznek, amely mindenképpen „rasszista” és diszkriminatív, mert az eredményei jelentős szórást mutatnak a vizsgált alanyok etnikai hovatartozásának függvényében. Ma már az összes komoly tudós elismeri az IQ-tesztek érvényességét, amelyeket 1989-ben a tekintélyes Science magazin kiadója a XX. század húsz legfontosabb tudományos felfedezése közé sorolt.
Az IQ csak az egyéni képességek egy részének értékelésére alkalmas, viszont lehetővé teszi a társadalmi sikerre való képesség felbecsülését, Lynn és Vanhanen professzor pedig úgy véli, hogy ami igaz az egyénekre, az igaz a népekre is. Egy adott ország lakosságának az átlagos IQ-szintje tehát döntő mértékben meghatározza a világgazdaságba való beilleszkedésének a sikerességét. Hipotézisük felállításához 192 ország átlagos IQ-ját a fejlettség alábbi öt kritériumával társították: az egy főre eső GDP, az alfabetizációs szint, a középiskolát végzettek százaléka, az élettartam várható alakulása és a demokratizálódás szintje. Ezen indikátorokat egyesítve megalkották a „humánkondíció minőségi mutatóját”, amely lehetővé teszi a különböző társadalmak sikerfokának összehasonlítását. A két grafikonban szintetizált eredmények szoros kapcsolatot mutatnak az országok gazdasági fejlettsége és népességeik IQ-szintje között, ily módon Lynn és Vanhanen bebizonyította, hogy akárcsak az egyének, a nemzetek is eltérő szinten képesek integrálódni a globalizált ipari társadalomba, Afrika hendikepje tehát olyan természetű, amelyet akkor sem tudna ledolgozni, ha akarna.

MD 2009. VI. 2.