Gazdag István: Anarchokapitalizmus - kapitális anarchia

Ha a liberalizmus mint közgazdasági doktrína klasszikus meghatározásához tartjuk magunkat, amely az emberi társadalmak jólétének és boldogságának feltételét a tőkefelhalmozódás folyamatában látja egy önszabályozó szabadpiac keretében a kiegyensúlyozott versengés és a stabil monetáris rend által, akkor könnyedén megállapíthatjuk, hogy a liberalizmust még sohasem alkalmazták kevésbé, mint napjainkban.

A liberalizmus ugyanis mindenekelőtt azt jelenti, hogy az összes nem gazdasági szereplő törvényi kötelezettségévé válik a piac játékával szembeni semlegesség, amely következésképpen implikálja a kereskedelmi konkurencia különböző szereplői közötti teljes méltányosságot biztosító jogszabályok tiszteletét, hogy a piaci versenyt ne akadályozhassa semmiféle állami vagy magánmonopólium, vagy bármiféle diszkrecionális beavatkozás az államok vagy a bankok részéről. E két kötelezettség alapfeltétele ugyanakkor egy semleges, nem állami és egyetemes valutaalap léte, amely garantálja a cégek és nemzetek egyenlőségét a haszonért folytatott versengésben, és lehetővé teszi az ily módon „gründolt” kereskedelmi kapitalizmus súrlódásmentes kiterjesztését az egész világra.
Természetesen ilyen feltételek között egy liberális gazdaságnak egyenlő részben kell alkalmaznia a világra való nyitottságot és a helyi protekcionizmust. A pénzügyi nyitottságot azért, hogy lehetővé tegye a belső beruházásokat támogató külső tőkék szabad áramlását, a védővámrendszert pedig azért, hogy megakadályozza az olyan országok tisztességtelen konkurenciáját, amelyek fejlettségi és bérszínvonala túlságosan is aránytalan az övéhez képest. Ez utóbbi vonás azután rögtön felfedi a jelenlegi valóságot: egy hitelesen liberális rendszer ugyanúgy elveti a sovén autarkiát, mint a teljesen szabad kereskedelmet, és különösképpen egy olyan versengő gazdaság gyakorlatát, amelynek keretében az annak igazságos folyamatát garantálni hivatott nemzetközi monetáris rendet valójában önhatalmúlag egyetlen állam uralja az összes többi rovására.
Ma már világosan látszik, hogy a jelenlegi állapot az 1944-es Bretton Woods-i konferencia torzszülöttje, ahol a résztvevő államok elvetették az aranyalapot, amelyre a nemzetközi pénzrendszer egészen addig támaszkodott, a dollár javára. „A dollár nemzetközi valutaként való használatának az a hatása, hogy az amerikai deficiteket a nemzetközi közösség finanszírozza. Ez a rendszer ahhoz vezet, hogy a világ leggazdagabb országát az összes szegényebb ország kárára gazdagítja”, mondta a heterodox közgazdászok doyenje, a Nobel-díjas Maurice Allais, aki szerint „ennek a botrányos és erkölcstelen helyzetnek mihamarabb véget kell vetni”, annál is inkább, mert „ma az egész világgazdaság óriási adósságpiramisokon nyugszik, amelyek egymásra támaszkodnak egy törékeny egyensúlyban. A múltban sohasem volt tapasztalható a fizetési ígéretek ilyen méretű felhalmozódása. Kétségtelenül sohasem volt nehezebb megküzdeni vele. Egy ilyen instabilitás kétségtelenül sohasem hordozta még ennyire az általános összeomlás fenyegetését” (CDM, 2007. szeptember).
Mint tudjuk, az első világháborúval vette kezdetét az aranyalapú rendszer lassú leépülése. Kezdetben a háborús erőfeszítések által generált kolosszális kiadások elviselhetősége végett függesztették fel 1914-ben a nemzeti valuták aranyra való átválthatóságát, amely az európai kapitalizmus nagyjából 1815-től tartó „aranykorát” mindaddig fémjelezte, és bár az intézkedést ideiglenesnek szánták, végül a béke beköszönte után sem vonták vissza. A szakítás oka egybeesett az USA tényleges belépésével a nemzetközi geopolitikai színtérre. A háború következtében az európai gazdaságok romokban hevertek, miközben az amerikai Fed a világ legnagyobb aranykészletének birtokosává vált, az 1913-as 15 százalékról húsz év alatt megháromszorozva részesedését a globális „aranytortából”. Az 1922-es genfi konferencia aztán az USA és Nagy-Britannia nyomására azzal a kiváltsággal ruházta fel a dollárt és a font sterlinget, hogy az államok egymás közötti elszámolásaiban az arannyal egyenértékűnek számítsanak. Kezdetben a privilégium csak korlátozott maradt, mivel az angolszász valuták nem helyettesíthették a sárga fémet tartalékeszközként. Majd csak a második világháború utáni Bretton Woods-i egyezmények szentesítik valójában az aranyalaprendszer lecserélését aranycsere rendszerre (Gold Exchange Standard), ez alkalommal kizárólag a dollár javára.
Valójában tehát az 1918-as első európai vereség óta kezdte meg az Egyesült Államok a nemzetközi valutarendszer és egyúttal a gazdasági liberalizmus lerombolását. A hivatkozott ürügy kezdetben nem tűnt igazságtalannak, mivel a zöld hasú bankó és a sárga fém fix paritásának konvencionális megteremtése lehetővé tette az USA által birtokolt hatalmas aranytartalék stimuláló újraelosztását. A versailles-i szerződés óta ugyanis az Egyesült Államok túlzó aranykészletezésre rendezkedett be, sokkal többet exportált, mint amennyit importált, aminek következtében 1929-ben a nemzetközi pénzrendszer kipukkadt, akárcsak egy alultáplált szappanbuborék. Abban az időben sokan vélekedtek úgy, hogy a Wall Street-i „fekete csütörtök” Marx többletérték-elméletének profetikus érvényességét szentesíti, pedig éppen ellenkezőleg, csupán a valóságban jelezte, hogy milyen következményekkel jár a gazdasági liberalizmus egyetemes elveinek elvetése, egy olyan állam akaratából, amely az új világrend egyetlen politikai és gazdasági urává akart válni.
A végső csapás a vietnami háború idején, 1971-ben következett be, amikor az Egyesült Államok Nixon elnöksége alatt elhatározta, hogy felfüggeszti a dollár aranyra való átválthatóságát, vagyis egyoldalúan érvényteleníti a Bretton Woods-i megállapodást. Mindez néhány éven belül a sárga fém teljes demonetizálásához vezetett, és az 1976-os jamaikai egyezmények által a teljesen amerikanizált Nyugat immár véglegesen likvidálta a pártatlan valutarendszer és a valódi liberalizmus összes maradékát, pedig akkoriban már semmi sem indokolta a kapitalista államok teljes kapitulációját az amerikai birodalommal szemben, éppen ellenkezőleg. Időközben ugyanis a Fed hatalmas aranytartalékát már felemésztette az amerikaiak „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitele. Amerika exportőrből importőrré vált, termelőből fogyasztóvá, és helyzete a degenerált Bush család regnálása alatt még tovább romlott: ma már az adósságállománya eléri a 25. 000 milliárd dollárt, vagyis a harmadik világ teljes adósságának csaknem nyolcszorosát!
Valójában minden úgy történik, mintha az USA monetáris imperializmusa érzéstelenítette volna a gazdasági realitások minden értelmét, kiszipolyozva a való világ minden kényszerűségét, miközben mindaz, ami a globális valutarendszerből marad, ma egy hatalmas Potyemkin-falura korlátozódik. Mert a világ összes központi bankjában a valutatartalékok immáron vagy dollárban vannak, vagy amerikai kincstárjegyben (Japánban 85 százalékos mértékig). Az aberráció netovábbjaként az amerikai köztartozás kötvényei garantálják a nemzetközi piacon forgalomban lévő zöld hasú bankókat, és fordítva, mivel az amerikai dollár lett az egyetlen olyan fizetőeszköz a világon, amelynek nincs szüksége tartalékra ahhoz, hogy garantálja a (valójában fiktív) konvertibilitását.
Ez a gazdasági katasztrófa azonban csupán Európa, Kína és Japán elképesztő gazdasági szervilizmusát tükrözi. Egyesek a maastrichti egyezmény óta szeretnének az euróban egy lehetséges alternatívát látni a dollár zsarnoki uralmával szemben. Valójában azonban az európai közös valuta – legalábbis momentán – még csak egy vazallus pénznem, amelynek a pénztári készleteit arra használják a központi bankok, hogy a fizetésképtelenné vált Fed helyett felvásárolják a forgalomban lévő dollárfölöslegeket, valamiképpen fékezve az amerikai valuta folyamatos elértéktelenedését, és reménytelenül lassítva a valutabomba felrobbanását. Az igazi pénzügyi egyensúly helyreállásához önálló, távlatos európai valutapolitikára lenne szükség, és például arra, hogy Kína, amely tartalékainak egyharmadát euróban szándékozik birtokolni, végre a tettek mezejére lépjen, vagy hogy az olajtranzakciókat az európai pénznemben bonyolítsák. (Mellesleg okkal feltételezhető, hogy Irán bejelentése, miszerint egy euró-alapú olajbörzét kíván létrehozni, legalább akkora súllyal esik latba az amerikaiak általi démonizálásában, mint az atomprogramja.)
Így vált a világ legeladósodottabb országának pénzneme 1971 óta a kapitalizmus összes gazdasági elvének a teljes felforgatása révén a nemzetközi valutarendszer alapjává, még nevetségesebbé téve azt a baloldali vulgátát, amely az Egyesült Államokat teszi a liberalizmus világbajnokává. Ez a félreértés azonban jól mutatja minden neomarxista vagy alterglobalista ideológia hasznosságát a jelenlegi rendszer fenntartásában, mert valószínű, hogy a modern világ sohasem tette volna lehetővé a nemzetközi gazdasági rendszer ilyen fokú elidegenedését, ha a piac, a pénz és az árucsere fogalmai megőrizték volna eredeti „szakralitásukat” és azt a tiszteletet, amellyel a klasszikus liberális gondolkodás övezte őket a XIX. században.
A „mindig többet” jegyében zakatoló turbókapitalizmus elszabadulásában kulcsszerepet játszott a klasszikus liberalizmus vadhajtásának számító libertarianizmus, amely az abszolút szabadság híve gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Másként mondva, ez egy totális liberalizmus, amely elvet minden autoritást és minden szabályt, az állam megszüntetését propagálja, a családban a házasság intézményének, az életben pedig az erkölcsnek, mint kötelező szabálynak az eltörlését. Doktrínáját, amely a racionális egoizmus eszméjén alapul, Ayn Rand „objektivista” filozófiája itatja át. Eszerint az emberi természet egy racionális etikai kódot kényszerít ránk, és ennek az etikának az egoizmus természetes tényén kell alapulnia. A hatékony emberi cselekedet egyedüli mozgatója a magánérdek, tehát szabadjára kell engedni, ebből ered az egyén szuverenitása, a saját személye fölötti tulajdonjoga és az „egyetértő felnőttek” közötti szerződés totális szabadsága. Elvileg a társadalomirányítás terén a „zéró állam” anarchokapitalista politikája szükségessé teszi minden tevékenység magánosítását. Nemcsak az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés fölötti állami monopóliumot szüntetné meg, hanem az állam adóztatási funkcióit is a piac törvényének és a szabad versenynek vetné alá. E logika szerint még a közbiztonságot is privatizálni kell, a közrendvédelmi és területvédelmi tevékenységet olyan magánhadseregek gyakorolnák, mint amilyen Irakban a Blackwater vagy Magyarországon az In-Kal.
Ayn Rand alias Alissza Zinovjevna Rosenbaum (1905-1982) nem csatlakozott ugyan a szigorúan vett anarchokapitalizmushoz, és radikális liberálisként sem gondolt az állam teljes kiküszöbölésére a társadalomból, mégis jelentős befolyást gyakorolt a libertariánus doktrínára és teoretikusaira, akik közül többen is az első tanítványai közé tartoztak. Miután történelmi és filozófiai diplomát szerzett a Szentpétervári Egyetemen, az USA-ba ment, ahol forgatókönyvíró lett Hollywoodban, és regényeket publikált, köztük olyan bestsellereket, mint az Atlas Shrugged (Atlasz vállat von, 1957). Magyarul egyetlen könyve olvasható, az ötven éves késéssel 2006-ban megjelent Az Ősforrás (ha eltekintünk az 1944-ben kiadott, ám az Ideiglenes Nemzeti Kormány által a fasiszta és szovjetellenes művek listájára helyezett és betiltott Fogoly lelkektől). Könyvsikerei lehetővé tették számára, hogy a legnagyobb amerikai egyetemeken (Yale, Princeton, Harvard, MIT) oktasson, és objektivista filozófiáját a Nathaniel Branden Intézeten keresztül is terjesztette 1958 és 1968 között, egy kvázi-vallásos mozgalmat generálva, amelyben igazi személyi kultuszt fontak alakja köré.
A randiánus hívőknek el kellett ismerniük függőségüket Randdel szemben, és vakhitet kellett tanúsítaniuk csalhatatlannak tekintett doktrínája iránt. A szektákhoz hasonlóan a mozgalom strukturált és hierarchizált volt, a piramis csúcsán Randdel és a szellemi örökösének tekintett Nathaniel Brandennel, utánuk következett a beavatottak belső köre, a „43-as korosztály” vagy a „fő kollektíva”, amelynek tagjai ugyancsak nagy tekintélynek örvendtek a mozgalmon belül. Megszállottak voltak? Nem csak azok. Közéjük tartozott Alan Greenspan is, a Fed jövendőbeli kormányzója, aki szerint Ayn Rand „megmutatta neki, hogy a kapitalizmus nemcsak hatékony, hanem erkölcsös is”. Nos hát, a greenspani „laissez-faire” kapitalizmus erkölcséről éppen mostanában hullik le az utolsó fügefalevél is. Ami pedig Rand erkölcseit illeti, ő 1968-ban azért átkozta ki szektájából Brandent, mert az ódzkodott attól, hogy továbbra is a szeretőjeként teljesítsen szolgálatot mellette. A nő akkor 63, a férfi 25 éves volt. Úgy tűnik, a libertariánusok papisszája hiába propagálta a szabad szerelmet, partnere döntési szabadságát mégsem tudta tolerálni. Mint sok más „egyházi” kollégája, ő is csak curios simulant, sed bacchanalia vivunt.

MD 2009. V. 19-26.