Ágoston Balázs: A tagadás mint bűn

Nem csitul a vihar az úgynevezett holokauszt-tagadás és az annak tiltására irányuló szándék körül. Az összetett problémahalmaz kétségtelenül időszerű, ám az érzelmektől és politikai szándékoktól izzó légkör alkalmatlannak tűnik a higgadt gondolkozásra. Alábbiakban a kérdéskör árnyalt áttekintésére teszünk kísérletet.

A szocialisták kezdeményezték, hogy alkotmány-módosítással tegyék büntethetővé az úgynevezett holokauszt-tagadást. Ez kétségtelenül ügyes húzás, mivel e fogalomhoz annyi végletekig fokozott érzelem tapad, hogy a politikai mainstream számára nem sok mozgástér marad a higgadt, tárgyszerű álláspont kialakítására. Hiszen aki nem támogatja a szólásszabadságot korlátozó kezdeményezést, az – a szocialisták és a liberálisok logikája szerint – nyilvánvalóan elvetemült holokauszt-tagadó náci.
A legújabb kezdeményezés kiváltó oka az volt, hogy nemrég a Szálasi Ferenc örökségét magáénak valló Pax Hungarica Mozgalom néhány száz fős demonstrációt tartott a budai Várban azok mellett, akiket egyes nyugat-európai országokban hasonló váddal börtönbüntetésre ítéltek. A rendezvényen részt vett a Magyar Gárdából kivált szakadár szárny is, s olyan beszédek hangzottak el, melyek megkérdőjelezték a holokausztról általánosan elfogadott álláspontot, illetve akadt olyan szónok, aki azt mondta, hogy a holokausztból semmi nem igaz. Ez verte ki a biztosítékot.
E kezdeményezés azonban egyrészt álságos (hiszen a jelenlegi magyarországi belpolitikai helyzetben kiválóan alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a szocialista kormányzás csődjéről), másrészt rendkívül veszélyes. Ha ugyanis évtizedes érzelmi-lelki kondícióktól elvonatkoztatva vizsgáljuk meg a kérdéskört, akkor nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a szocialisták rasszista törvényt akarnak bevezetni.
Ha ugyanis szándékuk szerint a jövőben büntetendő lesz a zsidók üldöztetését tagadni, annak részleteit vitatni, de más népek, közösségek szenvedéseinek kétségbe vonása továbbra is szabadságában áll bárkinek, akkor ebből logikusan következik az az állítás, hogy a zsidó életek értékesebbek, a zsidó érzékenység fontosabb, mint másoké. Ez pedig rendkívül veszedelmes és nyilvánvalóan rasszista gondolat, ráadásul ha valami, hát ez feltétlenül zsidóellenes érzelmeket gerjeszt. Arról nem beszélve, hogy a baloldal árulkodó módon most is és a korábban többször megszavazott, de az Alkotmánybíróságon mindig elvérzett „szájkosártörvény” esetében is kizárólag valamely kisebbségi közösséghez tartozó emberek jogait és méltóságát kívánja óvni, míg a többségi magyarság érzékenységére fittyet hánynak. Vagyis a kisebbségi közösségeket igyekeznek mesterségesen szembeállítani a páriaként kezelt többségi magyarsággal.
Ennyit a kezdeményezés politikai sandaságairól. Ezektől függetlenül is számtalan sebből vérzik e fölvetés.
Súlyos probléma például, hogy a holokauszt-tagadás fogalma gyakorlatilag nem definiálható mérnöki pontossággal, hiszen a holokauszt fogalma is egy történelmi eseménysorozatot jelölő gyűjtőnév. Erre pedig egzakt törvényt építeni nem lehet, mivel a történettudománynak egyáltalán nincs világos álláspontja arról, honnantól is számítandó a holokauszt kezdete. A korabeli zsidóellenes mozgalmak megerősödésétől? Azok hatalomra kerülésétől, a zsidóellenes intézkedések bevezetésétől? De hiszen számtalan hasonló jelenséget ismer a történelem, ám ezek vitatását, akár tagadását nem büntetik a törvények.
Vagy maga a gyilkolási folyamat jelenti a holokausztot? Ez már reálisabb megközelítés. Viszont itt újabb kérdéskör nyílik meg, nevezetesen, hogy milyen módon ment végbe a tömeggyilkosság, s az hány áldozatot követelt. Persze sokan rögtön rávágnák erre, hogy hatmilliót, de a válasz korántsem ilyen egyszerű. A történészek – nem a holokauszt-tagadóknak nevezett revizionisták, hanem a „mainstream” tudósai - ugyanis mindmáig vitatkoznak ezen, az egyes álláspontok közti eltérések milliós nagyságrendűek is lehetnek, s a magyarországi zsidó áldozatok számát tekintve is jelentősek az ingadozások. Általában hatszázezer lélekről beszélnek, de például a holokauszt-túlélő Raoul Hilberg, kinek Az európai zsidóság megsemmisítése című több mint ezer oldalas munkája alapműnek számít a holokauszt-irodalomban, ennek felére taksálja a hazai áldozatok számát. A gyilkolás módszertanát tekintve is számtalan ellentmondással és változó álláspontokkal találkozhat, aki belemélyed a témakörbe. Közvetlenül a második világháború után például még megkérdőjelezhetetlen tényként fogadta el mindenki - a nürnbergi perben is ez szerepelt - hogy minden koncentrációs táborban gázkamrák működtek. Manapság azonban már csak néhány lágerhez kötnek ilyen emberirtó építményeket. Vagyis a „kanonizált” történetírás sem egységes a holokauszt részleteit illetően.
S ez nem világraszóló botrány, hanem természetes jelenség. Történelmi eseménysorról van szó, mely a történettudomány szakterülete, nem pedig a büntetőjogé. A tudományok egyik legfőbb általános jellemzője, hogy sohasem lehetnek statikusak, hiszen művelőik mindig új adatokat találnak, új tényekre, összefüggésekre bukkannak, s így egyszerre több, akár egymásnak ellentmondó tudományos tézis is létezhet párhuzamosan. Számtalan ilyen esetet lehet felsorolni, gondoljunk csak a magyar nyelv eredetéről százötven éve folyó szikrázó vitákra, a darwini evolúcióelmélet hívei és a „hiányzó láncszem” elméletének hívei közt dúló véget nem érő harcra, vagy épp a globális fölmelegedés létét vallók és tagadók közti leküzdhetetlen ellentétekre. Lehetetlenség egyetlen tudományos felfogást statikussá tenni azáltal, hogy akár annak teljes tagadását, akár egyes elemeinek vitatását törvénnyel büntetik. Ezzel ugyanis egy tudományos elgondolásból államvallássá emelt hittétel lesz, melynek értelemszerűen meglesznek a maga eretnekei. S a tudományosan megalapozott tézisek mellett megférnek akár a sarlatánok is, hiszen nem jelentenek semmiféle veszélyt a tudományos igényességre. A holokauszt-tagadás törvényi üldözése teljességgel ellehetetleníti az 1945 előtt történtek további alapos kutatását, a napvilágra kerülő adatok publikálását, hiszen egyetlen kutató sem lehet biztos abban, hogy ha vizsgálódásai során a törvénnyel dogmává emelt felfogástól eltérő adatra bukkan, annak nyilvánosságra hozása esetén nem fenyegeti-e a börtön.
A holokauszt-tagadás tehát meglehetősen behatárolhatatlan, képlékeny fogalom, még nehezebben definiálható, mint maga a holokauszt. Vajon holokauszt-tagadó-e az említett lágertúlélő Raoul Hilberg, ha a magyarországi áldozatok számát a „hivatalosan” elfogadott felében adja meg? Mekkora eltérés megengedett a „hivatalos” tézisekhez képest, s honnantól büntetendők, üldözendők az eltérő nézetek? Meddig történészi vita a holokauszt egyes elemeinek vitatása, s honnantól tagadás? Lehet-e, ízléses-e ilyesfajta határokat húzni? S miért kell egyáltalán külön törvényt alkotni a holokauszt eseménysorozatának dogmatizálására, miközben a már létező jogszabályok teljes mértékben elegendő lehetőséget adnak a mindenkori hatóságoknak az esetleges közösségi érzékenységeket sértő, netán uszító megnyilvánulások elleni fellépésre?
Nem lehetséges, hogy az ilyesfajta tilalomfák felállítása valójában nem az áldozatok méltóságát, a túlélők érzékenységét hivatott védelmezni, sokkal inkább a holokausztra felépített haszonelvű világrendet, melynek alaptétele, hogy Auschwitz után új időszámítás kezdődött? Persze az akkor üldözött zsidóság joggal beszél új időszámításról – de bármely, valaha is üldözött közösség ugyanilyen joggal tekint ekként önnön tragédiájára. Minden nép számára saját szenvedései jelentik az abszolútumot, s ezért rendkívül veszedelmes törekvés egyetlen népirtást kiemelni a többi közül, abszolút igazodási pontnak minősítve azt. Mert így a tragédiából, a méltóságteljes emlékezésből és emlékeztetésből aprópénzre váltott cirkusz kerekedik. Ez pedig, akárhogy is nézzük, sértő az áldozatokra és a túlélőkre nézve. Nem kevésbé, mint szenvedéseik totális tagadása.
Ami egyébként nem jellemző a holokauszt-tagadóknak nevezett kutatókra (kik magukat revizionistának vagy negacionistáknak hívják.) Ők nem vitatják a zsidóüldözés, a népirtás megtörténtét, a Harmadik Birodalom zsidóellenes politikáját, a tömeggyilkosságokat. Ellenben kétségbe vonják ezen eseménysorozat „hivatalos” interpretációjának három alapvető elemét, jelesül azt, hogy a hitleri Németország hideg számítással, előre elhatározott módon tervbe vette az európai zsidóság teljes kiirtását, hogy a szisztematikus tömeggyilkosság bevett eszközeként gázkamrákat használtak, s végül azt, hogy e népirtás nyomán hatmillióan haltak meg. E felfogás hívei közt persze találni a hitleri eszmékkel szimpatizáló személyeket, de revizionista nézeteket képvisel az egykori francia kommunista ellenálló, a buchenwaldi koncentrációs tábort megjárt Paul Rassinier vagy az ugyancsak francia marxista, Roger Garaudy is. Szó sincs tehát arról, hogy ezek a kutatók mind elvetemült, zsidógyűlölő nácik lennének. Persze a különböző politikai erők a maguk felfogása szerint használják hivatkozási alapként vagy épp riogatásként ezeket a nézeteket, ez azonban nem a kutatók felelőssége. Hogy igazuk van-e vagy sincs, annak eldöntése pedig hosszú történészi viták feladata, nem a karhatalomé. Mégis, közülük többen jelenleg is hosszú börtönbüntetésüket töltik Nyugat-Európa börtöneiben.
Manapság ugyanis, bár az Európai Uniónak nincs egységes szabályozása e téren, Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Lengyelországban, Liechtensteinben, Litvániában, Luxemburgban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Portugáliában, Romániában, Svájcban és Szlovákiában törvény sújtja a revizionista nézetek hangoztatóit. Spanyolország is a tiltó országok közé tartozott, de 2007-ben eltörölték a vonatkozó törvényt.
Epilógus, kommentár nélkül: Csehországban és Szlovákiában mindmáig a jogrend részét képezik a kollektív bűnösség elvére épülő jogfosztó Benes-dekrétumok, az Európai Unió pedig csatlakozási tárgyalásokat folytat Törökországgal, noha Ankara teljes egészében tagadja, hogy fegyveres erői 700 ezer örményt irtottak ki a huszadik század első felében.

MD 2009. V. 20.