Koltay András: A holokauszttagadás tiltásának visszásságai ... avagy nem mindenki náci, aki a szólásszabadságot félti

Az egyik kereskedelmi televízió reggeli műsora - minden korábbi várakozásom ellenére - képes volt újra meglepni: a megkapó tájékozatlansággal, de jelentős mértékű öntudattal a riportnak feszülő műsorvezető hölgy gyakorlatilag a holokauszt megtörténtét tagadókkal helyezte egy platformra a Társaság a Szabadságjogokért szólásszabadság mellett kardoskodó, virtigli liberális munkatársát. Pedig szegény csak a kormányzat immár megszokottá vált, a szólásszabadságot megnyirbálni kívánó, jogászi szemmel kissé ad hoc-nak tűnő ötletelése ellen próbált érvelni.

A nyilvánosság előtt a holokauszttagadás körül zajló viták a kérdés egyszerűbb dimenzióját járják körül. Az egyik sarokban a tiltás mellett érvelők, akik szerint a holokauszt tagadása sokak érzékenységét, emberi méltóságát sérti, a másikban azok, akik elvetik a tiltás lehetőségét, mondván, efféle érzékenység nem adhat alapot alkotmányos jog korlátozására, a demokráciában a felháborító, bántó véleményeket is közzé lehet tenni, a közösség előtti vita nem korlátozható, feltéve, hogy konkrét,
azonosítható jogok nem sérülnek általa.

***

Ne feledjük azonban el azt sem, hogy a kormányzat tiltás mellett szóló érvelése mögött jól kivehető a direkt politikai motiváció: ha csak az elmúlt másfél évet nézzük, történt három kísérlet a gyűlöletbeszéd korlátozására, egy bojkottra való felhívás a Magyar Hírlap ellen, majd született egy alkotmánymódosítási javaslat a gyűlölet megállítására, és most itt az újabb ötlet.

Igaz ugyan, hogy a fokozódó feszültségek közepette egyre jobban inog a társadalom fundamentuma, de az acsarkodás közepette nem bizonyította még senki, hogy a szólásszabadság széleskörű védelme hozzájárult-e a megingáshoz (konkrétan, hogy a közelmúlt romák ellen elkövetett gyilkosságainak volt-e rasszista indítéka). A társadalmi szinten jelentkező erkölcsi, fizikai, lelki, gazdasági szétesés ma a gyűlölködésnél jelentősebb veszélyeket hordoz. De ha ennek ellenére attól tartunk, hogy kétszáz holokauszttagadó tüntető veszélybe sodorhatja a demokráciát (mint ahogy anno egyesek képesek voltak ezt gondolni Szabó Albertről, ifj. Hegedűs Lórántról,
Bácsfi Diánáról is), akkor talán ideje volna más, megfelelőbb társadalmi berendezkedés után nézni.

***

A holokauszttagadás kérdésének van egy, a fentieknél összetettebb dimenziója is: a tiltást ugyanis nem lehet úgy törvénybe iktatni, hogy közben ne sértenénk meg az alkotmányjog, a büntetőjog és az emberi jogok védelmének a jogrendszerben használt konstrukcióit. Persze ettől függetlenül számos európai ország tiltja az egyes népirtások tagadását (és csak némelyik veti le szemérmét, bevallva, hogy kizárólag a náci idők bűntetteinek tagadása tilos...), de az ottani jogászok - gyakrabban bizalmasan, de olykor a nyilvánosság előtt is - beismerik: ez csak a jogrendszer alapvető fogalomkészletének és intézményeinek némi "megerőszakolása" árán valósulhatott meg.

Lássunk néhány felmerülő problémát egy esetleges szabályozással kapcsolatban! A holokauszttagadók által megfogalmazottak jelentős részben könnyedén cáfolhatók, de a ravaszabbak ügyelnek arra, hogy állításaikat oly módon tegyék közzé, amely vagy nem
egyértelmű, vagy olyan eseményre vonatozik, amelynek bizonyítása nehéz. Számokat, időpontokat és indítékokat vitatnak, egyes náci vezetők felelősségét kérdőjelezik meg. A holokausztnak vannak olyan részletei, amelyek felől nincsen általános
konszenzus. Maga Kis János nyilatkozott úgy (Szólásszabadság és náci beszéd), hogy a
holokauszttagadók állításait nem lehet minden esetben hamisságukra hivatkozással lesöpörni az asztalról.

A holokauszt tagadása a jog szerint a történelmi események tényeinek tagadásával, illetve relativizálásával valósul meg. De mi számít bizonyított ténynek? Mi az, aminek valóságát bizonyítani lehet, és mely esetekben nem lehetséges bizonyítás? A holokauszttagadást szankcionáló jogszabályok többsége a Nürnbergi Törvényszék által
feltárt tényekre hivatkozik, amelyek tagadása vagy relativizálása, jelentőségük kisebbítése megalapozza a bűncselekmény elkövetését. A kritikusok azonban azt
mondják, óvatosan kell bánni az ott megállapított tényekkel; a törvényszék legitimációja többek által vitatott, még ha csak formális, és nem erkölcsi
szempontok alapján is. A holokauszttagadók egyenesen odáig merészkednek, hogy azt állítsák, a tárgyalás a győztes hatalmak által konstruált kirakatper volt, tehát az ott megállapított tények nem feltétlenül fedik a valóságot. A "védett tények" köre
tehát nem határolható be a kellő pontossággal.

A következő kérdés, hogy pontosan mi a tagadás tiltásának indoka? Mi az a szükséges, nyomós érv, ami ebben az esetben megalapozza a szólásszabadság korlátozását? Ki számít a holokauszttagadás
"sértettjének"? Csak azon ma is élő személyek, akik a
holokauszt elszenvedői voltak, és akiknek emberi méltóságát, becsületét védené a korlátozás? Esetleg az elhunytak kegyeleti jogai kapnának védelmet? Vagy minden, bárhol, akkor és most élő, a jövőben megszülető zsidó származású személy? A
holokauszttagadás csak a zsidóság, vagy a cigányság, a homoszexuálisok és más, a nácik által üldözött közösségek védelmében is tiltott? Ha nem, miért e
diszkrimináció? Ha igen, akkor például a keresztények miért nem kaphatnak védelmet a Rákosi-kor üldöztetéseiért? Esetleg a védett "tárgy" inkább a demokratikus államrend volna? Vagy talán az egyes véleményektől megrostált, ily módon "civilizálttá" tett demokratikus vita?

Lawrence Douglas szerint (Memory of Judgment) a holokauszttagadás szankcionálásának elsődleges célja nem az egyéni jogok, hanem a holokauszt tényeinek védelme, köztudatban tartása a kollektív felejtéssel szemben. A holokauszttagadás tiltásának érvénye nem meghatározott időre szól: a cselekmény akkor is büntethető lehet, amikor már senki nem él az érintettek közül, és semmilyen jel nem utal arra, hogy
megismétlődésének veszélye fennáll. De tudván azt, hogy a holokauszt a közelmúlt egyik legalaposabban dokumentált eseménye, miért szükséges emlékezetét (a
jelenleginél is jobban) törvényi védelem alá helyezni?

A holokauszttagadás szankcionálása ellen szóló következő érv a tudomány, a kutatás szabadságát félti a közvélekedés által elfogadott tények törvény általi
szentesítésétől. Napjainkban is számos történész foglalkozik az események felderítésével, és elő- előkerülnek újabb adatok, dokumentumok is. Ha a kutató attól tart, hogy felfedezésének közzététele büntetőjogi szabályba ütközik, akkor e körülmény korlátozza az igazság felderítésének lehetőségeit. Kérdés, ki és hol húzza meg azt a határvonalat, amelynek egyik oldalán a felderített, teljes bizonyossággal valóságnak elfogadható, másik oldalán a még kérdéses, további kutatást igénylő tények állnak? Kézenfekvő példa erre az áldozatok száma, amelyre vonatkozóan csak becslések vannak. Ha valaki kutatásai alapján azt állítja, hogy a holokausztnak
mondjuk kétmillió áldozata volt, a közvélekedés szerint relativizálja annak jelentőségét (tekintve, hogy a legtöbb becslés 5-6 millió főre teszi a halottak számát). De ha valaki azt állítja, hogy a népirtásnak húszmillió áldozata volt (amely többszöröse a legmagasabb becsült adatnak), akkor e túlzásával nem járul-e hozzá ahhoz, hogy a közvélemény kétségbe vonja a valósághoz közelebb eső
becsléseket, és így lejárassa azokat?

Roger Errera francia kutató szerint (In Defence of Civility) a szabály francia bevezetése "szükségtelen és buta" lépés volt, mert a francia jog - hasonlóan a
magyarhoz! - kifejezett tiltás nélkül is képes volt fellépni a gyűlöletkeltés ellen.
Egy történelmi esemény önkényes, jog általi dogmává emelése pedig nem indokolható a demokratikus társadalomban. A szabályozás nyomán elindult bírósági eljárások ráadásul olyan nyilvánosságot jelentenek a holokauszttagadók számára, amelyet a törvényi tiltás nélkül soha nem érhetnének el, elmarasztalás esetén magukat a szólásszabadság "mártírjaiként" állíthatják be.

***

A jog, a szólásszabadság nem lehet politikai játszmák tárgya. A holokauszt túlélőinek érzelmeit a napi politikai harcok fegyvereként használni nem kifejezetten etikus tett. Annak feltételezése, hogy a magyar nép - feledve a múlt leckéit - kizárólag a büntetőjog szavára hallgat, és a demokratikus államrend meglévő garanciáira fittyet hányva képes lenne záros határidőn belül meggyőződéses nácivá
alakulni, e nép megalázását jelenti. Aki pedig lenézi népét, ne akarja kormányozni azt.

A szerző jogász, egyetemi adjunktus

(forrás: nemzetihirhalo.hu)