Közel egy (képzelt) tömeggyilkossághoz, avagy ismét lukra futottak a holokauszt-iparosok + antidogma-kommentár

Helyszíni jelentés Jamlitzból, ahol az 1945-ben megölt, többségükben magyar zsidók után kutatnak.

Ilyen közelről még sosem érezte, mit jelent kegyetlenül gyilkolni, pedig Günter Morsch történészként évtizedek óta foglalkozik a náci korszak szörnyű bűneivel. - Nagyon nyomaszt, ami 1945 februárjában Jamlitzban történt. Remélem, most végre lezárhatjuk az ügyet - mondja a professzor oranienburgi irodájában, nem messze az egykori sachsenhauseni koncentrációs tábortól.
Hans-Jürgen Heinze telkén hosszas jogi huzavona után láttak hozzá a kutatáshoz. Jamlitz innen jó kétszáz kilométerre délkeletre, a lengyel határ közelében fekszik. Morsch a hatszáz lakosú faluban gyanítja azt a tömegsírt, amelyben kutatásai alapján 753 (jelentős részben Magyarországról elhurcolt) zsidó munkaszolgálatos földi maradványai lehetnek. Az elmúlt években húsz "gyanús helyszínt" vizsgáltak át - eredménytelenül. Kizárásos alapon maradt a Bajorországban élő Hans-Jürgen Heinze kétezer négyzetméteres telke.
Az ingatlanon hosszas jogi huzavona után április végén foghattak hozzá a Jörg Schönbohm (CDU) brandenburgi tartományi belügyminiszter által erkölcsi-politikai kötelességnek nevezett kutatáshoz. Minden jel arra mutat, hogy az SS-őrzászlóalj a későbbi Heinze-telken - a Sachsenhausen kihelyezett részlegének számító munkatábor barakkjainak helyén - áshatta el a több száz legyilkolt zsidót.
A jamlitzi munkatábort 1943-ban hozták létre, a foglyokat Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető utasítására az SS gyakorlóterének építésére hurcolták ide. Morsch kutatásai szerint 1943-1945 között a koncentrációs tábor nyolcezer foglyát, köztük hétezer - többségében magyar - zsidót kényszerítettek munkára. A front közeledtével a tábor parancsnoka, Wilhelm Kersten SS-tiszthelyettes a munkaszolgálatosokat visszaküldte Sachsenhausenbe, a betegek maradtak.
Az első gyilkossági hullám 1945. február első napjaiban tört ki, miután a tábor rab orvosa, a dokumentumok alapján valószínűleg dr. Erdős Ekmund szemész megérezve, milyen sors vár a menetképtelenekre, késsel támadt Kerstenre. A részeg SS-ek bosszúból géppisztolyokkal vadul elkezdtek lövöldözni. A dokumentumok alapján 753 foglyot öltek meg, az ő földi maradványaikat gyanítják a téglalap alakú telek alatt. A "második hullámban" már célzott tarkólövésekkel végeztek a megmaradt 577 fogollyal, akik maradványaira még az NDK-s időkben, 1971-ben, egy közeli kavicsbányában bukkantak.
A jamlitzi Kiefernwegen található telken május közepéig tart a feltárás. A geológuscsapat egy kisebb markológép segítségével jó fél méter mélységű árkokat ásott ki. Az embermagasságú földhalmok közötti szigetek az egykori barakkok helyét hivatottak jelezni. A hírzárlat miatt a kutatók közül senki sem nyilatkozhat. A környékbeliek viszont úgy gondolják: ha van tömegsír, az csak az összeomlás által fenyegetett, riasztó szürke színű lakóház alatt lehet.
Némi faggatózás után kiderül, hogy Frankfurtból rendszeresen jön ide egy rabbi. Menachem Halevi Klein jelenléte azért fontos, mert a német hatóságok el akarják kerülni a kavicsbányában talált tömegsír esetében elkövetett szégyenteljes hibát. Anno a földi maradványokat a keletnémet állambiztonság, a Stasi által felügyelt akció keretében, a zsidó temetkezési szokásokat megsértve egy másik sírba helyezték át. A Stasi Jamlitzot politikailag érzékeny kérdésként kezelte: a szovjetek a tábort évekig az elfogott nácik és nácigyanús személyek átnevelésére használták, több mint háromezren vesztették itt életüket.
A magyar zsidó szervezeteket viszont, úgy tűnik, nem érdekli Jamlitz. Peter Fischer, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának illetékese szerint náluk a Mazsihisztől nem érdeklődtek sem szóban, sem írásban a feltételezett tömegsírról.
Az NDK-s időkben a náci, majd szovjet tábor tabutéma volt a faluban. - Édesanyám a háború alatt az egyik SS-tiszt feleségétől hallotta, hogy a férj mit mesélt a zsidók legyilkolásáról. Ahogy az anyám, más sem beszélt aztán a tömeggyilkosságról - mondja Christa Wiernowolski. A feltúrt telekkel szemben lakó tanítónő mindenesetre örülne, ha végre megtalálnák a tömegsírt, és az áldozatokról méltó módon emlékeznének meg. Jamlitz pedig nemcsak a kényszermunkatábor, hanem 1945 februárja szörnyűségeivel is szembenézhetne.

Jamlitz-Oranienburg, 2009. május

(Dési András| Népszabadság| 2009. május 5.)
____________________________________________________

Úgy tűnik, a Népszabadságnál a berlini tudósítói poszt betöltőivel szemben alapvető pályaalkalmassági kritérium a zsidó származás, és munkaköri kötelesség az ebből "természetszerűleg" következő zsigeri németgyűlölet. A gyűlölködés sztahanovistájaként a lap hasábjain hosszú időn át Léderer Pál öklendezte ki magából németellenes gyalázkodásait. Tőle időközben Dési András vette át a stafétát, aki láthatóan e tekintetben is igyekszik szak- és fajtársa babérjaira törni, amint azt a mellékelt förmedvénye is eklatánsan bizonyítja, amelyet a tendenciózusan elfogult gyűlölet-propaganda iskolapéldájaként fogják oktatni a jövő újságíró-nemzedékei számára, persze csak a cionista megszálló erőktől és kollaboránsaiktól való megszabadulást követően.
Mert mit is tud meg belőle a tájékozatlan olvasó?
Mindenekelőtt azt, hogy a "mítikus hatmillión" túl az SS bűnlajstromát immáron újabb 577+753(?)=1330(?) zsidó áldozat terheli, akiket előbb - horribile dictu - munkára kényszerítettek, majd miután egyikük megpróbálta megkéselni a táborparancsnokot, a "részeg" és "vadul lövöldöző" SS-ek "bosszúból" legyilkoltak.
Nos, eltekintve attól, hogy nyilván az antifasiszta szövetségesek által fenntartott koncentrációs táborokban sem tolerálták jobban a táborparancsnokok ellen elkövetett merényleteket, koncentráljunk inkább arra a tényre, hogy az áldozatok számával kapcsolatos szokásos zsidó nagyzolás ez esetben is tetten érhető, hiszen eddig csak 577 tetemet találtak meg, a többi 753-ról csak a "szájhagyomány" szól, amely - a színészkedés mellett - már ősidőktől fogva a zsidók egyik specialitása a valóság és az igazság elferdítésére (vö. Biblia).
Figyelemreméltó, egyben pedig árulkodó Dési szóhasználata is. Szerinte ugyanis a zsidókat "legyilkolták",
miközben az egykori jamlitzi tábort újrahasznosító szovjetek jóvoltából mások egyszerűen csak "életüket vesztették". Hogy ez utóbbiak háromezren voltak? Több mint kétszer annyian, mint a (feltételezett) zsidó halottak? Oda se neki. Elvégre csak "nácikról" és "nácigyanús személyekről" volt szó.
Akkor most ki is az, aki dehumanizálja az áldozatokat?

antidogma.hu
____________________________________________

Ismét támadnak az antiszemét tények: egyetlen zsidót
sem találtak a jamlitzi "tömegsírban"

A költségen kívül semmi! – Sikertelen nyomozás után mindeddig légből kapottnak bizonyul a zsidó tömegsír Jamlitzban (is).

„Az egyetemes hazugság korában az
igazság kimondása forradalmi tett.” George Orwell

2009. április 22-én a Németországi Zsidók Központi Tanácsa a következő sajtóközlemény kibocsátását látta szükségesnek: „A brandenburgi Jamlitzban április 22-én ásatások kezdődtek 753 ember földi maradványai után, akiket 1945 február elején Sachsenhausen KZ tábora Lieberose külső táborában az SS agyonlőtt. A kutatás, melyet a telektulajdonos éveken keresztül nem engedélyezett, és amit végül is bíróságilag érvényesítettek, ’az alapvető emberi jogok jegyében kell szemlélni’ - magyarázta Peter Fischer a Németországi Zsidók Központi Tanácsától.
Még évtizedekkel a nemzetiszocializmus után sincs lezárva a Jamlitzban meggyilkoltak utódainak és hozzátartozóinak
’legmélyebb lelki vitával terhes pere’ a német múlttal. Az újságok mellett az Atra Kadisha Nemzetközi Temetkezési Társasága három rabbija is megfigyelte a munkálatokat. Az áldozatok névlistái, többségükben gyaníthatóan lengyel és magyar zsidók, nem találhatók.”
Időközben aztán kiderült, hogy nemcsak a névlisták nem léteztek, hanem egyetlen halott zsidó sem. Üres durrogásnak bizonyult hát az eset a jamlitzi (Dahme-Spreewald körzet) birtok tulajdonosával folytatott hosszú jogi vita után, akinek háza táján a K-külső tábor zsidó áldozatainak állítólagos legnagyobb tömegsírja fellelhető kell(ett volna) hogy legyen. Dacára a gondozók, archeológusok és rabbik felügyeletével végzett több hetes ásatásoknak, semmit sem találtak az 5000 négyzetméteres területen, ami a leghalványabb módon is emlékeztetne egy temetkezési helyre.
Efelől amúgy bizonyosak voltak éppúgy a szakértők, mint a történészek, de a holokauszt-ipar intézői nem az ő véleményüket szokták figyelembe venni - különben még kenyér nélkül maradnának. De ezúttal bizony magukkal szúrtak ki. (És ki tudja még, hányszor, csak azt sikerült eltitkolni.)

Az ásatások jogi procedúrájának előzeteséről a következő áll a Nemzeti Hálózati Naplóban (Nationalen Netztagebuch):
„…A tetemek legutóbbi, gyanítható lelőhelyén végzett ásatásokat a birtok tulajdonosával való többéves vita előzte meg. A férfi megtagadta az engedélyt, hogy ’tudósok és történészek’ forgassák át birtokát. Több bíróság igazat adott neki ebben. Időközben már kényszer-kilakoltatásra gondoltak, hogy a bűnténynek, melyet ’biztos információk és tanúvallomások állítottak’, nyomára bukkanjanak. Végül is politikailag alkalmazkodó és megkívánt módon a község megvásárolta a birtokot és lehetővé tette a kutatást…”

Fordította: Balla

Altermedia Deutschland - Störtebeker-Netz http://de.altermedia.info/ (2009. 5. 15.)

(Kuruc.info)