Németh Róbert: My Lai, Vietnam: egy mészárlás krónikája

1968. március 16-án egy század amerikai katona bevetésen vett részt Vietnamban. Vagyis a szokásos módon indult a nap, ami viszont ezután történt, nemcsak sokaknak a háborúhoz való hozzáállását változtatta meg, hanem még évtizedekkel később készült filmekre is hatással volt.

A vietnami háború idején Amerikában nagy visszhangot váltottak ki a finoman csak „incidenseknek” nevezett események, amelyeken a civil lakosság sérelmére elkövetett erőszakos cselekményeket kell érteni. A legnagyobb botrány a My Lai-i mészárlásból kerekedett. A falu Quang Ngai tartományban található, amely fontos központját jelentette a dél-vietnami gerillamozgalomnak. A gerillahadviselés erősen frusztrálta az amerikai katonákat: volt, hogy napokig nem találkoztak ellenséggel, közülük néhányan mégis csapdák vagy orvlövészek áldozataivá váltak. A félelem hamar gyűlöletbe csapott át – de mivel nem lehetett tudni, ki az ellenség, sokan minden vietnamit annak tekintettek.
1967 decemberében a tartományba vezérelték a 23. gyalogos hadosztály, 11. dandár, 20. gyalogság, első zászlóaljának C (azaz a katonaszlengben Charlie) századát. A század jórészt érettségizett, 18-22 év közötti fiatalokból állt, semmi különleges nem volt az egységben. Átlagosan három hónapja szolgáltak Vietnamban. Vezetőik Ernest Medina kapitány és a gyengekezűnek tartott William Calley hadnagy voltak.
A januári Tet-offenzíva után az amerikai parancsnokság újabb támadásoktól tartott, ezért elrendelte, hogy a katonák „fésüljék át” a gyanús területeket. A hadseregben erősen élt a hit, hogy „azon környéken mindenki vietkong”, ráadásul az állandó gerillaakciók miatt is bosszút akartak állni, ezért a civilekkel is gyakran úgy viselkedtek, mint az ellenséggel. Március 14-én például egy csapda megölt egy katonát, mire társai bosszúból lelőtték az első vietnamit, akivel találkoztak. Másnap parancs érkezett Frank Barker ezredestől: vizsgálják meg, mi a helyzet My Lai-ban. A hírszerzés információi szerint ugyanis a faluban gerillák rejtőzködnek.
A helikopterek március 16-án reggel érkeztek a faluba. Az egyik osztag leszállás után azonnal lőni kezdett, válogatás nélkül mindenre, ami mozgott. A lövöldözés hallatán mindenki azt hitte, hogy egy másik egységet támadás ért - és ők is lőni kezdtek. Az életben maradt vietnamiakat aztán a falu szélére terelték, ahol módszeresen kivégezték őket.
Volt olyan katona is, aki megtagadta a parancsot, és nem volt hajlandó a civilekre lőni – szinte kizárólag nők, idősek és gyerekek voltak a faluban. Hugh Thompson helikopterpilóta pedig közbe is lépett, miután sokkolta a látvány, hogy az egyik katona kivégez egy sebesült kislányt. Ekkor leszállt gépével az összeterelt vietnamiak mellé, és megparancsolta géppuskásának, hogy nyisson tüzet és védje meg őket, ha egy katona közeledik feléjük. Majd néhányukat ki is menekítette a faluból.
A hivatalos jelentés szerint a „csatában” 128 vietnami gerilla halt meg, az amerikaiak zsákmányoltak három fegyvert, és vesztettek két embert. Az áldozatok pontos számát máig nem lehet tudni, a legtöbb becslés 300 és 500 között mozog.
Az eset egy vietnami bárban derült ki, amikor az egyik résztvevő elmondta a történetet egy másik katonának. Ő tovább kérdezősködött, majd egy évvel később levelet írt néhány kongresszusi képviselőnek. A vizsgálat elindult, a bomba azonban 1969 végén robbant: novemberben megjelent ugyanis Seymour Hersh riportja az eseményekről, majd december ötödikén a Life magazin közölte egy katonai fényképész helyszínen készített felvételeit. Az ügy a katonai bíróság elé került. Végül egyedül Calley hadnagyot találták bűnösnek, összesen 22 ember ellen elkövetett gyilkosságban. 1971. március 29-én életfogytiglani börtönre ítélték. Az eset elhallgatása miatt két tisztet lefokoztak.
Calley hadnagy védekezésének alapja az volt, hogy ő csak parancsot teljesített. A bíróság pszichiátere szerint viszont a hadnagy (a Vietnamban szolgáló katonák többségéhez hasonlóan) a vietnamiakat nem tekintette embernek. Ez háborúkban gyakran előfordul: a sok áldozatot az ellenség dehumanizálásával próbálják igazolni – ezért tekintették az amerikai katonák a vietnamiakat csak „sárgáknak”. Ezzel ráadásul egy határvonalat is képeztek maguk és az „ők” között – ez az általános ellenszenvre még rá is erősített. Calley hadnagy ezért is nyilatkozott úgy a bíróság előtt, hogy „láttam a tetemeket My Lai-ban, és nem zavartak, (…) azt gondoltam, vége, szétvertük a Vietkongot, teljesítettük a mai küldetést” (idézi Joanna Burke: An Intimate History of Killing 159 .o.). Ő is meg volt győződve róla, hogy még egy csecsemő is lehet vietkong – vagy az lesz majd belőle… Ezért fordulhattak elő olyan és hasonló esetek, mint amikor egyszer egy szakasz hangokat hallott a bokrokból, erre egyből lőni kezdtek, majd amikor kiderült, hogy csak iskolás lányok voltak ott, lelőtték a túlélőket is, hogy ne legyen botrány az esetből.
Az amerikai társadalom eleinte nem hitte el, hogy az „ő fiaik képesek ilyesmire”. Egy másik réteg pedig amellett kardoskodott, hogy a hasonló események a háborúval együtt járnak. Ezért a bírósági ítélet után kialakult egy Calley hadnagyot támogató mozgalom, amelytől Nixon elnök több mint százezer levelet kapott, hogy gyakoroljon amnesztiát. Indokaik változatosak voltak, a kötelességteljesítésre való hivatkozástól egészen addig, hogy a hadnagyot csak bűnbaknak nevezték, aki mások helyett bűnhődik. Bizonyos körökben Calley valóságos népi hőssé vált.
A hadnagy büntetését 1971 augusztusában húsz évre, majd 1974 áprilisában tíz évre csökkentették. Hamarosan házi őrizet alá helyezték, majd ugyanezen év novemberében Howard Calloway hadügyi államtitkár hivatalosan is bocsánatot kért tőle. Az egykori hadnagy ma Floridában él, boltvezetőként.
A My Lai-i mészárlás emléke viszont nem tűnt el nyomtalanul. Sok filmben találkozhatunk hasonló jelenetekkel, például Oliver Stone Szakasz című filmjében: mind a bizonytalankodó hadnagy figuráját, mind pedig a faluban játszódó eseményeket My Lai ihlette.

Történelmi források:
• Joanna Burke: An Intimate History of Killing (Basic Books, New York, 1999.)
• Samuel Hynes: The Soldiers’ Tale: Bearing Witness to Modern War (Pimlico, London, 1998.)
• James S. Olson – Randy Roberts: My Lai: A Brief History with Documents (Bedford Books, Boston / New York, 1998.)
• Rune Ottosen: Enemy Images and the Journalistic Process, In: Journal of Peace Research 1995/február 97-112. o.

(forrás: toriblog.blog.hu)