Gazdag István: Iszlám: globális felmelegítés

Mint arra a lassan már három évtizede zajló globális dzsihád egyik legelszántabb ellenfele, Guillaume Faye figyelmeztetett: ha a posztkeresztény Nyugat vallásháborúba bocsátkozik, abból csak vesztesként kerülhet ki. Mindenekelőtt azért, mert az iszlám mint leginkább archaizáló vallás mozgósító ereje sokkal nagyobb, hívei készek az életüket is feláldozni hitükért, ellentétben a materializmus, individualizmus és racionalizmus által mostanra végletesen megfertőzött „szokás-keresztényekkel”. Köztük is vannak persze kivételek. Kérdés, hogy ők erősítik vagy inkább gyöngítik a szabályt. Mondhatni létkérdés.

Immáron az iszlámellenes keresztény ellenállásnak is megvan az első öngyilkos mártírja, aki ugyan nem a harcmezőn esett el, fegyverrel a kezében, és egyetlen ellenségét sem vitte magával a túlvilágra, mint a sahidok szokták, önfeláldozása mégis szimbolikus értékű, legalábbis azok számára, akiknek szánta, és akiket így akart felrázni enervált tespedtségükből. 2006. november elsején Roland Weissenberg nyugalmazott evangélikus lelkész felgyújtotta magát az egykor Luther Márton lakhelyéül is szolgáló erfurti ágostonrendi kolostor mellett. Búcsúlevele szerint ily módon akarta az iszlám terjeszkedésével szembesíteni egyházát (amely mára teljesen elfeledni látszik az eredeti lutheri tanítást, miszerint „az Antikrisztus megtestesülése egyaránt a pápa és a török, mivel az ember is testből és lélekből áll”).
Vajon mi vihette rá ezt a 73 éves embert nem mindennapi lelkierőt követelő tettére? Csupán a közelmúlt történései alapján is éppen elég oka lehetett rá. A vezető olasz napilap, a Corriere della Sera gyakran foglalkozik a világszerte üldözött keresztények helyzetével, legutóbb (2006. október 17.) annak kapcsán, hogy Indonéziában mozlim szélsőségesek meggyilkoltak egy protestáns lelkészt. Vázlatos összeállításából megtudjuk, hogy például Mauritániában, ebben a két és félmillió lakosú nyugat-afrikai országban, ahol kevesebb, mint egy százaléknyi a keresztények aránya, csupán a muzulmánok számítanak állampolgárnak, a kereszténység kizárólag az országban tartózkodó külföldieknek engedélyezett, de a szent szövegek birtoklását és a nyilvános vallási megnyilvánulásokat számukra is tiltják. A 88 milliós Nigéria lakosságának egyharmada ugyan keresztény, és a hittérítés is megengedett, de gyakran muzulmán szélsőségesek támadásainak vannak kitéve, akik felgyújtják templomaikat és megölik papjaikat. Szudán 25 milliós népességének mintegy kilenc százaléka keresztény, és noha elvileg vallásszabadság van, a gyakorlatban a muzulmánokon kívül erős megkülönböztetés sújtja a más hitűeket, az iszlám elhagyását halállal büntetik, a déli keresztény menekültek vallásgyakorlását pedig akadályozzák. (Szeptember elején Khartumban fegyveresek elrabolták és lefejezték Mohamed Tahát, az al-Wifak című napilap igazgatóját, aki néhány cikkében Mohamed próféta származását firtatta, amivel kivívta maga ellen a helyi ortodox imámok haragját.) A 17 millió lakost számláló Szaúd-Arábiában félmillió keresztény él, ők is mind külföldiek, az alkotmányt a Korán helyettesíti, az iszlámon kívül más vallás gyakorlása magánkörben sem engedélyezett, ahogy a templomépítés sem. Az államberendezkedés tipikus teokrácia, amelyben egyedüli törvény a saría, politikai pártok nem létezhetnek, de kávéházak, mozik és színházak sem, a nők csak lefátyolozva és kísérővel hagyhatják el otthonukat, a mindenható vallási rendőrség pedig akár a hotelszobákba is behatolhat, hogy tiltott vallási jelképek (pl. kereszt) és alkohol után kutasson. Pakisztánban, ahol a 132 milliós népesség alig két százalékát képviselik a keresztények, az istenkáromlást büntető törvényt a vallási kisebbségek fenyítésére használják, amelyeket gyakran érnek súlyos támadások a többségi mozlimok részéről. A százmilliós mozlim kisebbséggel rendelkező Indiában ugyancsak egy szélsőséges iszlám szervezet, a Laskar-e-Kahar (Ellenállhatatlanok Hadserege) követte el július 11-én a több mint kétszáz halottat követelő mumbai vonatrobbantásokat.
Ami pedig a lapösszeállításhoz tragikus aktualitást szolgáltató Indonéziát illeti, a világ legnépesebb, 220 milliós muzulmán országában gyakran robbannak ki véres felekezeti összecsapások a többségi mozlimok és a nyolc százalékos keresztény kisebbség között. Az ország egyetlen olyan részében, ahol már most is a saría van érvényben, a függetlenségéért küzdő Aceh tartományban a rendőrség szigorúan ellenőrzi az iszlám előírások betartását. Letartóztatják az együtt járó, de kapcsolatukat nem törvényesítő párokat és az alkoholfogyasztókat, a „bűnösöket” mecsetekbe viszik és a jelenlévők előtt megvesszőzik, a látványosságot pedig a televízió is bemutatja. Mozlim fundamentalisták mostanában már a legnépszerűbb indonéz popsztárt, Inul Daratistát is a célkeresztjükbe vették, mert szexis csípőmozgatással kísért előadásmódja úgymond sérti vallásos érzékenységüket. Susilo Bambang Yudhoyono elnök kétkulacsos politikája nemhogy akadályozná, hanem inkább elősegíti a saría terjedését, amelynek nevében egyes körzetekben begyűjtik az utcákról a férfi kísérő nélkül sétáló nőket. Irianto Kongkolit, a celebeszi protestáns egyház főtitkárát felesége szeme láttára lőtték tarkón október 16-án Paluban, a sziget székhelyén, mert szót emelt azért a három katolikusért, akiket szeptember 22-én végeztek ki, miután őket tették felelőssé a 2000. évi felekezetközi erőszakhullám kirobbantásáért, amelyben több tucat mozlim is meghalt. Az olasz lap ugyanakkor emlékeztet rá, hogy Celebesz szigetén (ahol Indonézia keresztény lakossága összpontosul) 2001-2002-ben véres polgárháború dúlt, amely ezer ember halálát okozta, miközben a szomszédos Molukku-szigetcsoporton a Laskar Dzsihád fundamentalista milíciái által kezdeményezett harcokban tízezren vesztették életüket, négyezer keresztényt pedig erőszakkal térítettek az iszlám hitre. Világszerte megdöbbenést váltott ki annak a három keresztény iskolás lánynak az esete is, akiket egy évvel ezelőtt Celebeszen mozlim szélsőségesek meggyilkoltak és lefejeztek. „Ma az országban terror-légkör uralkodik, amelynek az idáig lényegében világi társadalom iszlamizálására törekvő szervezetek szerint arra kellene késztetnie a központi kormányt, hogy alaptörvényként fogadja el a saríát”, írja beszámolójában Paolo Salom, aki a vallásszabadság ellenőrzésére létrehozott Segítség a Szenvedő Egyháznak (Aiuto alla Chiesa che Soffre) nevű vatikáni intézmény éves jelentésére hivatkozva azt is megállapítja, hogy a világ számos pontján kockázatot jelent kereszténynek lenni, „különösképpen a muzulmán univerzumban”. Elég ha csak Leonella nővér (Rosa Sgorbati) esetét említjük, aki a szomáliai Mogadishu gyermekkórházának ápolónőit oktatta éveken keresztül, mígnem az ország nagy részét uraló iszlám törvényszékek aktivistái a nyílt utcán meggyilkolták, rajta torolva meg XVI. Benedek pápa regensburgi beszédét, vagy Amer Iszkenderét, az iraki Moszulban szolgáló ortodox papét, akit muzulmán fanatikusok elraboltak, és akinek lefejezett holttestét október 11-én találták meg.
Az iraki keresztényeket fenyegető veszélyekről a lehető legautentikusabb forrástól származó információk alapján alkothatunk magunknak némi fogalmat, nevezetesen abból az interjúból, amelyet Bagdad katolikus érseke, Jean-Benjamin Szleiman adott David Brisais-nek (Le Choc du Mois, 2006. október). Eszerint az iraki keresztények az amerikai agresszió óta menekülésre kényszerültek hazájukból, számuk a korábbi egymillióról mostanra a felére csökkent. „Szaddám Huszein rendszere, akár tetszik, akár nem, némi biztonságot hozott, sőt ez volt a Közel-Kelet egyetlen ’világi’ rendszere”, ahol „a keresztények békében éltek és legalább minimális biztonságot élveztek”, mondja a főpap, aki szerint egyébként a „jelenlegi anarchia … az amerikai jelenlét eredménye”. „A keresztények azért vándorolnak ki, mert már nem érzik magukat otthon, az országuk már nem az övék, és így nyilvánvalóan nagyon nehéz számukra az élet. Ennek az érzésnek valójában az az oka, hogy félnek az alávetettségtől (dzimmitüd), és attól, hogy véglegesen elveszítik a szabadságukat. Ez az alávetettség alsóbbrendűségi érzést vált ki (a mozlimokkal szemben), valamint a megaláztatás és az elszemélytelenedés elfogadását. A mindennapok során ez egyfajta bizonytalanság-érzésben nyilvánul meg, amely félelem a munkába járástól, sőt az otthoni élettől is, mert az emberre a saját házában is bármikor rátörhetnek”. Interjújában az érsek az amerikai haderőt Irakba kísérő evangelista hittérítők tevékenységéről is szót ejt, érkezésüket egyenesen „szürrealistának” minősítve. „A helyi keresztényekre gyakorolt hatásuk nagyon káros volt, és továbbra is az, mert térítői buzgóságukban megosztják a keresztényeket, amikor már így is túlságosan megosztottak vagyunk. Inkább segíteni kellett volna a helybéli egyházat, nem pedig a helyébe lépni.”
Érzékletesen tükrözi a vallások közötti erőviszonyok eltolódását, hogy az iszlám európai térhódításával párhuzamosan folytatódik az egyre inkább üldözötté váló közel-keleti keresztények exodusa, amelyet az iszlám fanatizmus, az iraki és afganisztáni „keresztes háborúk” és az izraeli-palesztin konfliktus egyaránt gerjeszt. Az érintett országok Irakon kívül Törökország, Libanon, Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irán. Egyiptom nyolcmilliós kopt kisebbsége marginalizált és diszkriminált helyzetben él, és amióta a Muzulmán Testvérek 88 képviselője a parlamentbe is bekerült, egyre többen emigrálnak közülük. Ez év április 14-én három alexandriai templomukat érte támadás, és helyzetük egyre törékenyebbé válik. Szíriában a társadalom iszlamizálását maga a rezsim bátorítja. Egyre több arab kormány veszi be alkotmányába a sariát. A keresztények joggal tartanak attól, hogy az iszlamisták hatalomra kerülése esetén csak erősödni fog a velük szembeni hátrányos megkülönböztetés. Mindezekben az országokban, ha egy muzulmán férfi egy keresztény nőt vesz feleségül, a gyermekek kötelezően muzulmánok lesznek, ugyanakkor keresztény férfi gyakorlatilag nem vehet el muzulmán nőt. Különösen botrányos az EU-tagságra ácsingózó és elvileg világi államnak számító Törökország esete, ahol napról-napra erősödik a 80 ezres keresztény kisebbség elleni megfélemlítési kampány. Az év folyamán mozlim fanatikusok részéről támadás ért egy izmiri templomot és egy mersini kolostort, trabzoni templomában pedig meggyilkolták Andrea Santoro atyát. A vallási ügyek igazgatósága (Dinajet) diszkréten arra bátorítja a hitszónokokat, hogy a mecsetekben dörgedelmes szózatokban ítéljék el a „keresztes misszionáriusokat”, és az elvileg világi török sajtó is egyre ellenségesebb a keresztényekkel szemben. Mindennek már meg is van az eredménye: a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint ma már a lakosság alig egyharmada támogatja az Európai Unióba való belépést (két éve még a 67, 5 százalékuk, tavaly pedig az 57, 4 százalékuk). Erdogan miniszterelnök „mérsékelt” iszlám pártjának a hatalomra kerülése óta a társadalom vallásos rétege szemmel láthatóan mindenhol teret nyert. Az utóbbi években a pénteki imán résztvevő hívők száma az ország 55 ezer mecsetjében 9 millióról 13 millióra nőtt, és a kemáli szigor időszakában vidékre száműzött agresszív vallási megnyilvánulások egyre inkább visszafurakodnak a nagyvárosokba. Ezek a jelenségek már a világiasság hagyományos letéteményesének számító hadsereg vezetőiben is aggodalmat keltenek. Legutóbb a fegyveres erők főparancsnoka, Jaszar Bujukanit tábornok is kénytelen volt riadót fújni, és „a szélsőséges iszlámot reakciós fenyegetésnek” minősítette. Úgy tűnik, a lakosság többségi véleményével teljes összhangban, hiszen Binnaz Toprak és Ali Cakiroglu felmérése szerint a törökök 67 százaléka fenyegetésnek tekinti „a vallás befolyását az államra és a politikai rendszerre nézve” (Corriere della Sera, 2006. október 28). Azt azonban nyilvánvalóan senki sem garantálhatja, hogy a hadsereg képes lesz rezisztens maradni egy tartós „iszlámhullámmal” szemben, és nem fog megismétlődni az 1979-es iráni forgatókönyv.
Bagdadi őrhelyéről Jean-Benjamin Szleiman világosan látja azt is, amivel a helybéli érintettek közül sokan még mindig nem akarnak szembesülni, hogy ti. „Európát manapság a bevándorlás és a terrorizmus kettős csapása sújtja”. Franciaország minden valószínűség szerint már elveszett az őslakosok számára, és ezzel a francia értelmiség legjava is tisztában van. A politikai osztály ugyanakkor folytatja felelőtlen struccpolitikáját a fősodratú média szervilis asszisztálása mellett. Jellemző az ottani állapotokra, hogy kisebbségi jogvédő szervezetek „fajgyűlölet szítása” címén perbe fogták az egyik legismertebb francia regényírót, Jean Raspail-t, az ország bevándorlók általi megszállását vizionáló nagy sikerű koncepció-regény, a Le camp des saints szerzőjét, mert a Le Figaróban közzétett, „A köztársaság elárulta a hazát” című cikkében azt írta, hogy 2050-től a törzsökös franciák kisebbségben lesznek saját hazájukban. Eközben a harmadik világból érkezett bevándorlók által megszállt régiókban javában zajlik az előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló – Guillaume Faye által 2012 környékére prognosztizált – etnikai polgárháború erő- és főpróbája. Több mint ezer városnegyedet, külvárost és települést arab-néger, többnyire mozlim fiatalokból álló bandák tartanak rémuralmuk alatt. Velük szemben a rendőrség egyre tehetetlenebb, sőt az államhatalom gyakorlatilag kivonult ezekből a „jogmentesített zónákból” (zones de non-droit), amelyek ezáltal de facto területenkívüliséget vívtak ki maguknak.
A tavaly októberi Párizs-környéki vallási-etnikai lázongások idején az egyik reprezentatív rendőrszakszervezet vezetője drámai hangú levelélben fordult Sarkozy belügyminiszterhez, többek között megállapítva: „Jelenleg polgárháború folyik Clichy-ben. (…) Orvlövészek tüzelnek a rendőrségre. (…) Egyedül nem tudunk szembeszállni a helyzettel, munkatársaimat nem szerelték fel és nem képezték ki az utcai harcra. Csupán az ilyen típusú feladatra kiképzett és felszerelt hadsereg képes beavatkozni biztonságosan a helyzet stabilizálása végett.” Michel Thooris éjszakai kijárási tilalmat követelt a „számos francia gettóban zajló polgárháború” megfékezésére, arra is figyelmeztetve, hogy „holnap hétszáz tiltott város fog polgárháborúba lépni”. A korábbi évtizedek bennszülött vandáljait felváltó, de azoknál sokkal erőszakosabb, kegyetlenebb és veszélyesebb bevándorló „kasszőrök” – elnevezésükhöz híven – válogatás nélkül törnek-zúznak, autókat gyújtogatnak, közvagyont rongálnak, épületeket szállnak meg, rendőrökre és tűzoltókra támadnak, „rituális” rendszerességgel követnek el csoportos nemi erőszakot fehér nők sérelmére, és egyre nagyobb szerepet játszanak a szervezett bűnözésben is, főleg a kábítószer-kereskedelemben. Fokozódó aktivitásukat jelzi, hogy míg 1995-ben hétezernél kevesebb autót gyújtottak fel, addig tavaly már több mint száztízezret. Ez évi mérlegük: huszonegyezer felgyújtott gépkocsi, hatezer rongálás, ötvenezer különböző bűncselekmény és a rendőrség elleni erőszakcselekmények tucatjai.
A sokasodó vészjelek ellenére a franciák többsége – akár tipikusnak is mondható franciás nemtörődömséggel – továbbra sem akar ugyan szembesülni minden bizonnyal fatálisnak ígérkező jövőjével, a külföldi megfigyelők számára azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy az utóbbi évtizedekben országuk a világméretű iszlamista offenzíva elsőszámú európai célpontjává vált. Azt még a látványosan csődöt mondó francia integrációs modellt mentegetni próbáló amerikai Matthew Kaminski is kénytelen volt megállapítani a The Wall Street Journalban megjelent cikkében (utánközlés: Corriere della Sera, 2006. október 27.), hogy „Nyugat-Európa nagy része a muzulmán bevándorlók integrálásának kihívásával néz szembe, igyekszik elnyomni lázongásaikat és szembeszállni a radikális iszlám fenyegetésével”. Noha végkövetkeztetésében igencsak optimistán ítéli meg a muzulmán bevándorlók franciaországi beilleszkedésének esélyeit, azt mégsem hallgathatja el, hogy „az ország börtönnépességének nagy részét muzulmánok alkotják, a nagyvárosok körüli börtönökben azonban a 70-80 százalékot is eléri az arányuk”. Paradox módon, az állítólagos derűlátásra leginkább okot adó tényezőként azt említi, hogy egy júliusi tanulmány szerint a franciaországi mozlimoknak „csupán” a 47 százaléka teszi saját nemzetiségét az első helyre, 42 százalékuk viszont franciának tartja magát, szemben Nagy-Britanniával, ahol ugyanez az arány 81 illetve 7 százalék.
Beszédes adat ugyanakkor, hogy a franciaországi börtönlakók közül minden második muzulmán vallású (egészen pontosan 27 500 fő), miközben a 60 milliós összlakosságból még „csak” 12 (hivatalosan 8) százalékot képviselnek. Még a „politikai korrektség” helyi etalonjának számító Le Monde is kénytelen-kelletlen közzétette (2006. február 25.) azt a rendőrségi felderítésből származó információt, miszerint a bandatagok 67 százaléka maghrebin (észak-afrikai arab) származású, 17 százalékuk fekete-afrikai, és csak 9 százalékuk bennszülött, vagyis tíz bandatag közül kilenc bevándorló származék (ahogyan korábban már azt is beismerte, hogy a fehérellenes rasszizmus mindennapi valóság). Túl az anyagi haszonszerzésen, a franciaországi mozlimok bűnözői aktivitása áttételesen egy sokkal ambíciózusabb célt is szolgál, éspedig a meghódított ország leigázott népével szembeni hatalmi/uralmi pozíció demonstrálását és az „igaz hit” militáns terjesztését. A várható etnikai polgárháború 2005. októberi erőfelmérése idején a mozlim fiatalok bandái között valóságos versengés bontakozott ki a tekintetben, hogy saját operatív hadszínterén melyikük képes a lehető legnagyobb pusztítás és zűrzavar (arabul da’wa) okozására. A szó eredeti jelentése egyébként „felhívás”, valamely összejövetelre való meghívás, ebből ered a francia külvárosokban használatos maghrebi argó fentebbi jelentésváltozata, ugyanakkor azonban átvitt értelemben „hitvallást” is jelent, vagyis az iszlám (tűzzel-vassal történő) terjesztésére való felhívást. Ezért viseli több mecset is ezt a nevet, köztük a terrorista hálózatokkal való kapcsolata miatt vizsgálat alá vont hírhedt párizsi imaház.
Mint azt az „iszlamista nyomulást” taglaló – és profetikus módon éppen a külvárosok lázadásának kirobbanása előtti héten publikált – cikkében Yves Daoudal, a Le Pen-féle Nemzeti Front hetilapjának főszerkesztője írja, „ideje lenne már észrevenni, hogy az iszlám … elsődlegesen nem is egy vallás …, hanem egy jogilag kodifikált hódító stratégia. (…) A hódítás az iszlám területének kiterjesztésében áll, és ez nemcsak az ellenség fölötti győzelmet foglalja magába, hanem a kifosztását is. Ebben a logikában Allahnak való engedelmesség az ellenség javainak elrablása, annál is inkább, mert ezek a javak nemcsak hogy jogszerűen a győztest illetik, de ráadásul Allah uralmának kiterjesztését fogják szolgálni. Az iszlamisták nem tesznek egyebet, csak a modern világra alkalmazzák ezeket az előírásokat. Tudni kell ugyanis, hogy az iszlámban, bármilyen meglepőnek is tűnhet számunkra, a jó és a rossz fogalma nem létezik. Ami létezik, az az, ami Allah által engedélyezett, illetve tiltott – pontosabban: ami engedélyezett és ami nem engedélyezett, mert nem erkölcsi, hanem jogi kategóriákról van szó – vagyis (arabul) hálál és hárám” (National Hebdo, 2005. október 20.).
Ezek után az sem lehet meglepő, hogy ez az engesztelhetetlen és harcias vallás, amelynek szent könyve „a Próféta és harcosai hőstetteit zengi” (Yves Daoudal), szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol a külvárosok maradék őshonos fiataljaira, akik közül egyre többen állnak be a zászlaja alá. A francia belügyminisztérium nyilvántartása szerint már most is mintegy hetvenezerre tehető a konvertiták száma, de pesszimista becslések szerint ennél jóval többen lehetnek a rejtőzködő megtértek. Az idén csupán a katolikus egyházból mintegy 3600-an léptek ki Allah kedvéért (miközben az ellentétes irányt alig négyszázan választották, még ha a katolikusoknál sokkal agresszívebben térítő neoprotestáns szekták háromszor-négyszer ennyi muzulmánt késztettek is az umma elhagyására), ami megint csak nem meglepő, hiszen a hagyományos keresztény egyházak még az államhatalomnál is látványosabban „dezertáltak” ezekből a problémás lakónegyedekből. Szociológiai vizsgálatok szerint az áttérések legfőbb oka egyértelműen a mimetizmus, vagyis az utánzási kényszer: az a természetes emberi tulajdonság, amely a gyönge jellemeket (és a kiforratlan fiatalokat) a mindenkori többséghez, a győztesekhez való idomulásra készteti. Jellemző, hogy az idei futball-világbajnokság egyik felfedezettje, Franck Ribéry nemrég ugyancsak iszlamizált, ami a „francia” válogatott etnikai és vallási összetételének ismeretében akár méltányolható önvédelmi reflex is lehet, bár ő maga azzal magyarázta lépését, hogy „Zidane-nak a muzulmán hit adja az erőt a pályán és azon túl is”.
Bármely szociológiai értekezésnél többet mond azonban a bevándorlók által megszállt lakónegyedekben ragadt franciákra nehezedő alkalmazkodási kényszerről az a tragikus monológ, amelyben egy courneuve-i asszony beszél a „saját hazában kisebbségivé válás” létformájának mindennapi lidércnyomásáról (Le Monde, 2005. november 12.). Az önmagát katolikusnak valló, zsidó élettársával élő munkásnő öt gyermeket nevelt fel ebben a legrizikósabbak közé tartozó párizsi banlieue-ben, és bár szavazni már nem jár el, akár „természetesnek” is mondható módon a szélsőjobboldallal szimpatizál. Elege lett ugyanis abból, hogy lakókörnyezetében nem tud kivel szót váltani, hogy lépten-nyomon lefátyolozott nőkbe ütközik, akik nem állhatnak szóba senkivel, hogy a környéken hovatovább egyetlen olyan bolt sem maradt, ahol „normális” húst kapni, hogy szomszédjai naphosszat a Koránt üvöltetik a magnókból, és hogy furcsán néznek rá, ha cigarettára gyújt a rámádán alatt. „Sok kis dolog, amelyek megtörik az embert”, panaszolja. „Kimondottan elszigetelve érzem magam, egy egészen kicsi kisebbségi vagyok. Tudják, nehéz kisebbségivé válni otthon”. Még tragikusabbá vált az életük azóta, hogy 25 éves fia áttért a muzulmán hitre. „Szemrehányást tesz, mert nem vagyok lefátyolozva, erkölcsprédikációkat tart a fivéreinek, mert szeszesitalt fogyasztanak, azt mondja, hogy én vagyok az ördög. A fejébe vette, hogy megtérít, és nagyon erőszakos. (…) Szeptember 11. óta az az érzésem, hogy az iszlámba való megtérés úgy hat, mint a futótűz”. Mára a fiai gyakorlatilag teljesen elveszítették a francia identitás-tudatukat. „Számukra az, hogy francia, nem jelent semmit. Többé már nincs nemzetiségük, homályos módon azzal a vallással azonosulnak, amely többségi. Az iszlám gesztusait figyelik, a muzulmán élet- és beszédmódot, és büszkék rá, hogy a többséghez tartoznak. Nem akarnak franciák lenni, nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, feketék és arabok akarnak lenni, mint mindenki…” Menekülés vagy behódolás: mostanra a túlélésért nem maradt más alternatíva a saját hazájukban kisebbségbe került franciák számára, és ugyanez a sors fenyegeti az őshonosokat mindenhol Európában. Csupán idő kérdése az egész.
Újabban már a harmadik világbeli bevándorlástól mindeddig viszonylag megkímélt olaszok is egyre gyakrabban szembesülnek a fajok, kultúrák és vallások összevegyítését prédikáló multikulturalizmus illúzióromboló valóságával. „Gerillaháború a hit nevében”, ezzel a címmel tette közzé a Corriere della Sera (2006. július 28.) azt a drámai hangvételű beszámolót, miszerint Padova egyik negyedében a gyakorlatilag éjjel-nappal folyó utcai kábítószer-kereskedelem és mindenfajta más csencselés ellenőrzése végett szabályos utcai csatát vívtak egymással a bevándorlók, adott esetben keresztény nigériaiak és muzulmán arabok, miután korábban egyesült erővel üldözték ki a környékről az őshonosokat. „Nagyon kemény az élet az utolsó olaszok számára, akik az évek során túlélték lakótömbjük megszállását, amely a sikertelen beilleszkedés iskolapéldájaként vált gyászosan hírhedtté egész Olaszországban”, olvasható a politikailag egyébként ultrakorrekt napilapban. A cikkíró, Gian Antonio Stella felvázolja az egyre több nyugat-európai nagyvárost fenyegető etnikai gettósodás tipikus folyamatát is, amelynek során az egykor felkapottnak számító – főleg értelmiségiek és diákok által lakott – lakótömbben „elviselhetetlen feszültség” alakult ki „a higiéniára érzéketlen és erőszakos”, nagyrészt afrikai bevándorló tömeg beözönlése nyomán. „Időnként a rendőrség és a köztisztaságiak nagytakarítást végeznek, és elviszik a szeméthegyeket, a prostituáltakat, a drogot, a levágott kecskefejeket… Aztán minden ugyanúgy folytatódik tovább.” Az igazán hatékony fellépést azonban Olaszországban is gátolja a politikai korrektség. Ilyen körülmények között érthető, hogy az Int’l Herald Tribune szemleírója, John Vinocur számára az idei választási kampány „igazi újdonságát” Marcello Pera, a Szenátus akkori elnöke jelentette, mégpedig egy általa kibocsátott manifesztum okán, amelyben annak a meggyőződésének adott hangot, hogy egyáltalán nem rasszista, fasiszta vagy szégyenletes dolog riadót fújni az iszlám integrizmus fenyegetése láttán (vö. C. d. S., 2006. március 8.). Sőt, éppen hogy komolyan kell venni azt. A megtorlás kockázata miatt nemrég rendőri védő őrizetet kellett kirendelni például Daniela Santanché mellé is, miután a Nemzeti Szövetség (AN) parlamenti képviselőnője tévévitába keveredett az egyik milánói mecset imámjával a mozlim nők fátyolviselete miatt, és az illető „hitetlennek” nevezte őt, a fátyol nélküli nőktől pedig megtagadta a „muzulmán” minősítést (C. d. S., 2006. október 24.).
Az európai civilizációval szembeni iszlamista provokáció és az iszlám-propaganda (da’wa) egyik szimbolikus „fegyverévé” változtatott fátyol (hidzsáb) Franciaország után más európai országokban is a viták kereszttüzébe került. „A különválás és a különbözőség látható kinyilatkoztatása közösségeinken belül”, jelentette ki róla Jack Straw volt brit belügy-, majd külügyminiszter, nyilvánvalóan saját személyes tapasztalatai alapján, hiszen blackburni választókörzetének immáron minden negyedik választópolgára muzulmán. „Jobb lenne, ha a nők nem hordanák”, tette hozzá. Szavait a helyi mozlim szervezetek „sértőnek és kirekesztőnek”, az „iszlám démonizálására irányuló kísérletnek” minősítették (C. d. S., 2006. október 8.). Nagy-Britanniában 2004 júliusában gyülekezet alakult a „hidzsáb védelmére” Juszef Karadavi vezetésével. A szélsőséges prédikátor egyik fatvájában minden muzulmán nő számára kötelezővé nyilvánította a fátyol viselését, az öngyilkos mártírjelölteket kivéve. „A mártírműveletek az Isten ügyéért folytatott dzsihád legfelsőbb szintjének számítanak. Amikor a dzsihád egyéni kötelességgé válik, a nőnek joga van részt venni benne a férfi oldalán, és minthogy Isten ügyéért felkészült a halálra, megszabadulhat a fátyoltól, de nem a szépsége mutogatásáért”, áll a fatvában (C. d. S., 2006. október 24.). Martin Amis szerint ugyanakkor csupán néhány „nyomorult korcs” (miserable bastards) tör az egyébként jól működő brit multikulturalizmus vesztére. Konkrétan azokra az „öngyilkos gondolatokkal kevert öngyűlölő korszakukon átmenő” mozlim fiatalokra gondol, akikre rettenetes erővel hat az a gondolat, hogy „ez a szellemi állapotot világtörténelemmé alakítható.” „Az egyedüli elem, amelyik nem alkalmazkodik, az iszlám, ki más?”, írja a világhírű krimiíró „The Age of Horrorism” című esszéjében. Szerinte az iszlám radikalizmus igyekszik „a horrorizmus korszakába” süllyeszteni a világot, és ez „egy nagy ugrás hátra, az iszlám történetének tragikus fejlődéseként”. Nüansznyi eltérésekkel a végeredményt tekintve ugyanígy értékeli a kialakult helyzetet Chris Parry ellentengernagy, a hadügyminisztérium fejlesztési, tervezési és elméleti központjának vezetője, aki a brit fegyveres erők intézetében szervezett nyár eleji tudományos ankéton arra figyelmeztetett, hogy egész Európa hasonló jövőnek nézhet elébe, mint egykor a Nyugatrómai Birodalom a barbár betörések idején. Mostanra ugyanis világossá vált, hogy a tömeges bevándorlás nem egyéb „fordított gyarmatosításnál”, a bevándorló tömegek asszimilálása pedig teljességében túlhaladott elképzelés.
Dánia eközben ismét kihúzta a gyufát az iszlám világnál, azt követően, hogy az egyik helyi tévécsatornán részleteket mutattak be Martin Knudsen dokumentumfilmjéből, egyebek között a szélsőjobboldali (a jelenlegi kormányt ugyanakkor kívülről támogató) Dán Néppárt (PPD) ifjúsági szervezetének egyik nyári táborában készült videoklipet, amelyben önmagukat öngyilkos merénylőknek maszkírozó fiatalokat látni, míg mások egy sörrel megrakott teveként személyesítik meg a Prófétát. Rasmussen kormányfő hiába határolódott el az esettől, a világ muzulmánjai részéről záporoznak a tiltakozások az észak-európai ország címére (C. d. S., 2006. október 10.). Fokozza dühüket, hogy az aarhusi bíróság időközben felmentette a vádak alól a Jyllands-Posten napilap vezetőit, akik ellen hét dániai mozlim szervezet indított pert rágalmazás vádjával, az emlékezetes Mohamed-karikatúrák közzététele miatt. Az ezt követően kirobbant(ott) erőszakhullám során több mint száznegyvenen veszítették életüket világszerte (C. d. S., 2006. október 27.).
Az iszlámveszély ellen önégetéssel tiltakozó német lelkésznek egyébként a saját háza táján is akadt éppen elég oka az aggodalomra. Csupán ízelítőképpen: Schauble belügyminiszter szerint mozlim terroristák nukleáris anyag beszerzésén fáradoznak, hogy „piszkos bombával” mérjenek csapást Németországra; a berlini oparaház levette műsoráról Mozart Idomeneo c. darabját, mert iszlámellenes tartalma miatt az előadás megtartása biztonsági kockázatot jelentett volna; nem adta le a Terror a keresztények ellen, Betlehem fenyegetett kisebbsége c. riportfilmet a stuttgarti SWR televízió sem, mert a benne megszólaltatott riportalanyok életüket féltették a következményektől; belügyi források úgy tudják, hogy egyre több iszlám hitre áttért német nő készül öngyilkos merénylet elkövetésére, és így tovább…
„Az erőszak megnyilvánulásait nem lehet a vallásnak tulajdonítani, hanem a kulturális korlátoknak”, üzente XVI. Benedek pápa a huszadik assisi béke-imatalálkozó résztvevőinek, nem sokkal azelőtt, hogy az ominózus regensburgi beszédével ő is kivívta maga ellen a muzulmán szélsőségesek haragját. Vajon ma is ugyanígy gondolja?

MD 2006. XI. 23 - 30.