Gazdag István: Az új vallás

Az AIDS által leginkább fenyegetett afrikai kontinensre történő látogatása előtt XVI. Benedek azt találta mondani, hogy az óvszer osztogatása nem segít, hanem éppenséggel elmélyíti a bajt, mert – mint azt az elementáris erejű és szinte mindenfelől érkező tiltakozások hatására a pápa magyarázta – kockázatos viselkedésformákhoz vezethet. A katolicizmus, amely egy olyan parancsoló és totalitárius vallásból ered, mint a judaizmus, egyszerűen nem tehette meg, hogy ne foglaljon állást egy olyan érzékeny témában, mint az óvszer használata. A látszólag materialista külső alatt egy nagyon is szimbolikus vita folyik, amely jóval több, mint vihar egy pohár vízben.

Miért ez a hisztérikus rosszallás, ez az egyszólamú gyűlölet, ez az ökumenikus düh – ugyanazon zsigeri reakció látszólag antagonisztikus szereplők, jobboldal és baloldal, médiumok, elit és nép, hívők és hitetlenek, társadalmi szervezetek és állami intézmények részéről? Mindegy, hogy a protestánsok, a mozlimok vagy az izraeliták milyen szavakkal ítélik el például a homoszexualitást, ez sohasem vált ki ekkora felhördülést. Nem ismerem ugyan a fogamzásgátlással vagy az abortusszal kapcsolatos álláspontjukat, de jellemző, hogy sokkal kevesebbet tudunk róla, mint a katolikus egyházéról, és nyilván okkal. Mert úgy tűnik, hogy a katolikus hit egész kvintesszenciája erre a problémára koncentrál, amely a dogmák által szétszakított társadalmunk egyik központi problémája.
Szinte már kedvünk támad megvédeni, akár fogadatlan prókátorként is, egy ennyire támadott pápát. Erre késztetne bennünket a lincselők identitása, ha csak nem vezet bennünket is ugyanaz az intolerancia, amely az egyházat jellemezte oly hosszú időn át: a másik elítélése, ez a magabiztos és önelégült fanatizmus, amely máglyára küldi azokat, akik szerencsétlenségükre
másként gondolkodnak. Igaz, hogy ha van igazság, akkor a Vatikán már ezen a világon megfizet történelmi tévelygéseiért. Az „igaz hit” nevében kiirtott "boszorkányok", katharok, bennszülöttek szellemei, nem beszélve az inkvizíció áldozatainak szellemeiről, most aztán dörzsölhetik ektoplazmikus kezeiket. Az is biztos, hogy az egyház álláspontjának, még ha rosszul is fogalmazta meg azt a pápa, vagy ha félre is értelmezték az elfogult újságírók, megvan a maga logikája, hiszen az Ótestamentum expressis verbis kötelezővé teszi a „sokasodást” (a héberek számára) – annak minden következményével a földi élet „elviselhetőségére”.
A pápa szavaira érkező reakció mértéke mindenesetre világossá teszi, hogy a társadalom egyáltalán nem érti a vallásos és szakrális másságot. Még egyszer tehát: azzal, hogy a szakrálist a történelmi anyagiságra egyengette és a világot kiábrándította, a katolicizmus a vallásosságot egy néha nevetségesen durva (vö. a hitvesi ágy gyónásai) kazuisztikára redukálta. Általánosságban a monoteizmus nem szándékozik függésben tartani az erkölcsi kérdést, ahogyan azt a „pogányság” tette, amely számára az erkölcsök és ízlések inkább a szokásoktól és a természettől függenek, mint a Sínai meredek lejtőin leereszkedő abszolút parancsolatoktól.
Miért tehát annyi gyűlölet, hiszen XVI. Benedek végül is nem tett sem többet, sem kevesebbet, mint ami tőle posztjából következően elvárható volt. Miért felhánytorgatni egy transzcendens vallásnak, hogy az, ami, és miért megdorgálni amiatt, hogy kinyilvánítja az álláspontját, amelyet nem kellene kétségbe vonni, ha toleránsak lennénk. Miért kérni tőle szüntelenül azt, hogy modernizálódjon, ha az örökkévalóságra törekszik, és ha a királysága nem evilági?
A válasz kettős. Először is azt támadják, amit akarva akaratlanul a katolikus egyház még képvisel, vagyis egy oly közeli és oly távoli, olyannyira jelenlévő és olyan furcsán másik idő nyomait, egy császári civilizáció maradványait, egy antik kor mintáját, amelyben az autoritást, az ünnepélyességet, a vallásosságot, a hatalmat tiszteletreméltó és szent dolgoknak tartották. Még ha a katolikus egyház a „Babilon” elleni apokaliptikus gyűlölet, a gazdagok és a hatalmasok héberektől örökölt gyűlölete által vezéreltetve meg is akart szabadulni Róma ezen jellegzetességeitől, valaha az utódának számított, és annak számít még ma is egy olyan társadalom szemében, amelyet nagyban befolyásoltak a protestáns és judaikus nézetek, még ateista változatukban is. Egyébként eléggé komikus azt látni, hogy az egyházi felső vezetés mennyire zavarban van, és hogyan lavírozik egy félénk (és gyorsan visszavont) önaffirmáció és a média véleményétől való zsigeri félelem között.
Valójában – és ez a második válasz – egy új vallás megtelepüléséhez asszisztálhatunk a szívekben és az agyakban anélkül, hogy a társadalom igazából a tudatában lenne ennek. (De vajon nem így volt-e ez mindig is?). Ez az új szakralitás, amelynek jelképe akár az AIDS-ellenes akció vörös szalagja lehetne, a társadalmi szövetben burjánzik, beépülve a fizikai és kapcsolati magatartásokba, erősen összekeverve higiénista technikát és inkvizitórikus erkölcsöt, papjai pedig a médiumok skriblerei és a különböző (kisebbségi) lobbik hangadói. A legrútabb, legdurvább, legperverzebb szokások egy újkeresztény, szánakozó, testvéries és helyesen-gondolkodó diskurzussal cicomázzák magukat, ily módon egy olyan etikai ortodoxiát teremtve, amelynek megvannak az eretnekei, a kiátkozottai és a páriái. Nem szabad dohányozni, inni, gyorsan vezetni. Kénytelenek vagyunk kezet mosni, és egyúttal megtisztítani a szavainkat, kilúgozni az agyunkat, kiüríteni a rossz gondolatokat.
Arra köteleznek bennünket, hogy szeressük felebarátainkat, még ha nem is értékeljük teszem azt a kövéreket, a csúnyákat, a hülyéket vagy a tévé fogyatékosait. Manapság természetesnek és normálisnak, sőt ajánlatosnak kell tekintenünk olyan praktikákat, amelyeket sohasem tekintettek annak. De minthogy most, mint általában a totalitárius társadalmakban, semmi sem maradhat titokban, és ahogyan az exhibíció kényezteti egy olyan társadalom voyeurizmusát, amely hitbéli közösséget és összeolvadást keres kézzelfogható jelek körül, az ember kitárja a szívét. És minthogy nem elég, hogy a hitét kimutassa, „filó”-nak kell lennie, hogy bebizonyítsa, nem „anti”, kultikus tisztelet tanúsítva az új szentek, a Wallenbergek, Anna Frankok, Teréz anyák és hasonszőrűek iránt, áldozatot kell bemutatnia a nagy televíziós misék során, meg kell nyitnia szívét és pénztárcáját a nyomorékok, az értelmi fogyatékosok, az „élet hajótöröttei” előtt, el kell mennie auschwitzi zarándoklatra, jobban kell szeretnie az idegen civilizációt az európainál, legfőképpen pedig azokat az erőket kell hozsannáznia, amelyek tönkreteszik, bűnösként kell ostoroznia önmagát, egyformán kell gondolkodnia, és a „haladás” társadalmát dicsérnie, amely abban a nagy kegyben részesíti, hogy fogyasztóként élhet.
És a homo sapiens helyébe így lép a homo consumans…