Gazdag István: A Wall Streeten hosszú lesz a tél

Alig egy éve még a világ összes ortodox közgazdásza az angolszász kapitalizmus robusztusságát, határtalan növekedési dinamikáját és az önszabályozó piac örök érdemeit magasztalta. Aztán láthattuk, hogy mi történt az amerikai modell eminens tanulójával, amelynek állítólag Izland, „az észak-atlanti kis tigris” számított. Egy tréfás kedvű internetező árverésre bocsátotta az egyik közösségi portálon, 99 centes kikiáltási áron. Izland azonban, amely immáron az EU ölelő karjaiba ácsingózik, csupán egy kis folt a globális adósságóceánban. Vajon magának a rendszernek az elárverezése meddig várat még magára, miután egy-két hónap alatt huszonötezer milliárd dollárnyi tőke vált füstté?

A jövő történészei nyilván vitatkozni fognak majd azon, hogy a harmadik évezred ténylegesen 2001. szeptember 11-én kezdődött-e vagy inkább 2008. szeptember 15-én, azon a napon, amikor a kozmopolita finánctőke és a börzekapitalizmus templomának tekintett Lehman Brothers befektetési bank csődöt jelentett. Azóta a rendszer a szakadék felé rohan, és úgy tűnik, hogy semmi nem állíthatja meg, mintha elérte volna a kritikus tömeg szintjét, ahonnan beindulhat egy nukleáris láncreakció. A „gonosz” keleti birodalma 1989-ben omlott össze a berlini fallal együtt. Nyugati hasonmása alig két évtizeddel húzta csak tovább? Mert a pénzügyi krach mögött a horizonton immáron felsejlik a világ első gazdaságának az összeomlása is, belesüppedve abba, amit az amerikaiak „kapitulációs helyzetnek” neveznek. Az amerikai pénzrendszer ugyanis virtuálisan fizetésképtelenné vált, még ha ezt nem is nagyon akarja tudomásul venni, és akárcsak a fuldokoló, egyre gyengébben ugyan, de még igyekszik kapálózni, mielőtt beadja a kulcsot.
Tévedés lenne a sorozatos és többé-kevésbé rendszeresen ismétlődő válságokat valamiféle irracionális jelenségekként interpretálni. Éppen fordítva van. Valójában azért következnek be, hogy korrigálják a spekulatív buborékok nagyon is irracionális jelenségeit, amelyeket a rágógumi őshazája mondhatni nemzeti hagyományként fújt fel és eregetett a magasba szinte egész történelme folyamán. Végső soron azonban a buborékok buboréka maga Amerika, amely most éppen kipukkad a világra. A gazdaságban ugyanúgy, mint máshol, a korrekciók mindig azokkal a túlzásokkal arányosak, amelyek megelőzték őket, és a túlzások itt nem ismertek határt.
A krach először a bankszektort, a rendszer szívét érintette. Ma már senki nem képes felbecsülni a bankok „berohadt” kinnlevőségeinek arányát, ahogyan a globális „fertőzöttségi szintet” sem, és ez a különböző kormányok által elfogadott refinanszírozási terveket egyfajta biankó csekkhez teszi hasonlatossá, amelynek a kedvezményezettje a bankrendszer, a végösszeg nagysága azonban egyelőre megjósolhatatlan. Úgy tűnik, hogy az államok vissza akarják ugyan állítani a rendszer fizetőképességét, kérdés azonban, hogy ők maguk egyáltalán fizetőképesek-e még? Egyesek esetében legalábbis alapos ok van a szkepticizmusra…
Az Egyesült Államok nyomására a piacok az utóbbi harminc évben szinte teljes büntetlenséget élveztek, a reagano-thacheriánus katekizmus trinitárius varázsformulájának (szabályozatlanság – be nem avatkozás – önellátás-ellenesség) szellemében egymás után törve szét azokat a szabályozásokat, amelyek az 1929-es Nagy Pangás és a Bretton Woods-i egyezmények óta igyekeztek a finánctőkét kordában tartani és mindenhatóságát korlátozni. Ugyanezzel a lendülettel az angolszász pénzügymérnökség high-tech kötéltáncos iparággá alakult. Az amennyire jövedelmező, ugyanannyira kockázatos „kreatív finanszírozást” művelte a Wall Street-i bróker, a miami ingatlanügynök, a Los Angeles-i biztosítási trader: gyakran fogalmuk sem volt, hogy mit vesznek vagy mit adnak el, és mégis frenetikus hévvel űzték a kereskedést, ha haszon ígérkezett rajta. Beszédes tény, hogy a reálgazdaságnak szentelt tranzakciók a napi adásvételek volumenének alig 2-5 százalékát képviselték, a maradék csak kaszinókapitalizmus, tőzsdei lutri, pénzügyi orosz rulett volt, megszállott játékosokkal, hivatásos csalókkal és hiszékeny palimadarakkal.
Ebben a pénzügyi alkimista-műveletben az adósság ólmát csillogó finánctermékké alakították, legalábbis papíron. Szinte minden spekulációs alkalommá vált: az árfolyamváltozások, az esési vagy emelkedési tendenciák, a búza, az olaj, a banánrezsimek, az orkánok, Alan Greenspan nyakkendőjének színe stb. A berohadt kinnlevőségeket vonzó kötvényekké alakították, amelyekkel aztán úgy kereskedtek, mintha drágakövekről lett volna szó. Ezzel párhuzamosan lefizették a brókerügynökségeket, hogy e fiktív értékpapírokat túlértékelve jegyezzék a tőzsdén, felügyelet nélkül hagyták a bankok egyre szaporodó „mérlegen kívüli” tevékenységeit, egyre több tranzakciót bonyolítottak a nem szabályozott és így egyre homályosabb piacokon stb. Röviden, felhagytak csaknem minden óvatossági rendszabállyal. Olyan ez, mintha elkezdenénk száguldozni, figyelmen kívül hagyva a KRESZ-szabályokat és a sebességkorlátozást, azzal az ürüggyel, hogy a közlekedés legjobb irányítója az önszabályozás, a jelzőtáblák viszont a közlekedési szabadság tűrhetetlen akadályai.
Maga a rendszer vesztette el a pedált és vált irányíthatatlanná. A másodlagos (subprime) jelzáloghitelek csak a jéghegy csúcsát képviselték, és távolról sem a legveszélyesebb részét, hiszen a rendszer részeg tengerészek által vezetett Titanicja azon kaphat léket, ami momentán még a víz alatt rejtőzik. A kockázatvállalás szabályozatlanságát kihasználva a krach felelősei a finánckapitalizmus kőbe vésett törvénye nevében (privatizálni a profitot, szocializálni a veszteséget!) a piacon szabadultak meg a rossz kártyáiktól, vagyis behajthatatlan követeléseik kockázatát egy harmadik félre hárították át – adott esetben az államokra, tehát végeredményben az adófizetőkre. Márpedig ez a kockázat, ezt nem lehet elégszer elismételni, ugyanolyan mértéktelen volt, mint amilyen a remélt haszon. Ily módon a világpiacot egy óriási aknamezővé változtatták, majdnem mindenhol késleltetett hatású repeszbombákkal hintve tele.
A közgazdászokról, a rendszer apostolairól ugyanakkor kiderült, hogy csak kókler illúziókereskedők, akik jó ideje egy „neoliberalizmus” nevű toxikus termékkel házaltak, elhitetve velünk, hogy ez majd minden problémára megoldást jelent. Ennek érdekében a fináncoligarchiát szolgálva levezényelték minden idők egyik legnagyobb dezinformációs műveletét, addig hozsannázva az örökké prosperáló önszabályozó piac érdemeit, míg végül az emberek bedőltek nekik. Az egész rendszer tartóoszlopa a hitel volt, ez a mágikus eszköz, amely által az ember úgy tehet szert javakra, hogy elhiteti magával, hogy egy napon majd megszabadulhat tőle. Ha a hitel a drog, akkor a bankrendszer a díler, az amerikai Fed pedig a „keresztapa”.
Ezt a kolosszális mértékű eladósodást ugyanis az amerikai jegybank által gyakorolt kamatszint-politika tette lehetővé, az intézményt csaknem két évtizeden keresztül irányító Alan Greenspan ösztönzésére, akit némi joggal a XIX. századi utópista szocialisták egyik kedvenc vesszőparipájának számító „ingyen hitel” megvalósítójának lehet tekinteni. Szeptember 11. után a Fed csillagászati mennyiségű készpénzt ömlesztett a gazdaságba, felpörgetve ezzel a tőzsdei és ingatlanspekuláció spirálját. Mondani sem kell, hogy a fennen hangoztatott elvekkel ellentétben az ilyen politika igencsak intervencionista, a piaci önszabályozás „láthatatlan kezét” ugyanis a Fed vezeti, a piacok valódi karmestereként megszabva a kamatszintet, vagyis a hitelpolitikát.
Greenspan kalkulációja szerint a gyakorlatban az adósság korlátlan, tehát elég azt folyamatosan újrafinanszírozni, mindig többet kölcsönözve és a háztartások esetében az ingatlanárakhoz kötve, amelyek olyan magasra kúsztak fel, mint a New York-i Ikertornyok – mielőtt összeomlottak volna. Mindez az eladósodottság exponenciális növekedését okozta, de ha a hitelrendszer sajnálatos módon megakad, akkor ez a teljes adósságpiramis összeomlásával fenyeget, aminek az elkerüléséhez tehát még inkább el kell adósodni.
Az új évszázad első évei a Fed elképzeléseit igazolták. 2001 januárja és 2005 januárja között Amerikában a házárak 40 (az ingatlan-boom által leginkább érintett Kalifornia, Florida és Washington D. C. államokban 60) százalékkal emelkedtek. A bankok odáig jutottak, hogy – a halottakat kivéve – gyakorlatilag bárkinek adtak kölcsönt, olyannyira, hogy 2005-ben az amerikai hitelfelvevők negyedétől még jövedelemigazolást sem kértek. Semmi sem tart azonban örökké, pláne nem a buborékok, amelyekről már Keynes megmondta, hogy a fákra hasonlítanak, mert sohasem nőhetnek az égig, még ha néha ezt a látszatot is keltik.
A helyzet felfordulását vagy rendeződését (nézőpont kérdése az egész) mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy Eisenhower elnöksége alatt az USA még a világ legnagyobb hitelezője volt, napjainkban viszont már a legnagyobb adósa. Ha Egyesült Államok – Kína mérkőzés optikájában nézzük a dolgokat, akkor azt látjuk, hogy míg a Mennyei Birodalomban a megtakarítási szint 25 százalékhoz közelít, addig a jenki „papírtigris” esetében alig haladja meg a zérót. Az alatt a csaknem két évtized alatt (1987-2006), amíg Greenspan volt a benkszterek padrinója, az amerikai háztartások átlagos adóssága csaknem a négyszeresére növekedett, 2004-re az eladósodottságuk már az éves bruttó jövedelmük 120 százalékára rúgott, és bekövetkezett az, aminek be kellett következnie: eddig legalább 700 ezer amerikai család, vagyis több millió ember vesztette el az otthonát és került az utcára.
Az 50. 000 milliárd (!) dollárhoz közelítő amerikai kumulált adósságállomány egy fekete lyukra hasonlít, amely elnyeléssel fenyegeti a világ gazdaságait is. Ennek minimum egytizede az amerikai államot terheli, amihez hozzá kell adni a kvázi-állami Fannie Mae és Freddie Mac jelzáloghitel-ügynökségek által kibocsátott 5000 milliárdnyi jelzálogkötvény egy részét is, amelyekért utóbb – kénytelen-kelletlen – az államkincstár vállalt garanciát. A háztartásokat terhelő ingatlanhitel nagysága 11. 000 milliárd dollárra nőtt, az összeg több mint felét kitevő hírhedt „berohadt” kinnlevőségek a nemzetközi pénzrendszerben keringenek és a bankok egymásra próbálják őket rásózni, egyre reménytelenebbül. A fogyasztási hitel 2600 milliárdra kúszott fel, a vállalati hitelek pedig elérik a 11. 000 milliárdot.
Márpedig ezt a feneketlen pénzügyi szakadékot előbb-utóbb be kell tömni. Hogyan? A birodalmi adóval. Régi birodalmi szokás, hogy az alávetett nemzeteknek sarcot kell fizetniük. A különbség csak annyi, hogy ma az USA nem rabolja el közvetlenül a pénzünket, csupán kölcsön veszi, ami persze egyre megy, mert sohasem fogja visszaadni. Ez a helyzet addig tarthat, ameddig az idegen tőke továbbra is áramlik a tengerentúlra, folyamatosan a felszínen tartva egy olyan országot, amely máskülönben elsüllyedne. 1971. augusztus 15. óta, amikor Nixon elvágta a dollár és az arany közötti köldökzsinórt, az amerikaiak beléptek a mágikus gondolkodás világába. Ettől a naptól kezdve nem kell rendezniük az adósságaikat, ehelyett dollárban kiállított kincstárjegyekkel szúrják ki hitelezőik szemét, akik furcsa módon el is fogadják ezt a „hallatlan privilégiumot” (De Gaulle).
Amerika ma egy olyan beteg, akit ázsiai vérátömlesztéssel tartanak életben, két legnagyobb hitelezője Japán és Kína lévén. Az előbbi majdnem 600 milliárd, az utóbbi jóval több mint 500 milliárd dollárnyi kincstárjegy birtokosa, ráadásul Peking az amerikai ingatlanpiac majd’ 400 milliárd dollárnyi hosszú távú adósságkötelezvényét is magáénak tudhatja. Az ázsiai országok azonban, akárcsak az olajmonarchiák, addig játszanak a tűzzel, amíg mindent elveszíthetnek. A dollár értékének mesterséges garantálása ugyan momentán még elsőrendű kereskedelmi érdekük, de a végtelenségig nyilván ők sem lesznek képesek számolatlanul ömleszteni a pénzt az amerikai gazdaság feneketlen hordójába. Az amerikai fizetőeszköz egyre inkább a hanyatló római birodalom pénzére hasonlít. Életvitelének fenntartása végett Róma folyamatosan csökkentette az általa veretett pénzérmékben lévő nemesfém mennyiségét. 476-ban, amikor az utolsó császárt megbuktatták, a római pénzérmék már csak 0,2 százalék ezüstöt tartalmaztak. Összehasonlításként: alig egy évszázad alatt a dollár elveszítette értékének több mint 90 százalékát!
Az amerikai gazdaság két mozgatóerejének egyike, az ingatlanágazat immáron összeomlott, magával rántva a tőzsdéket és rövidesen a reálgazdaságot is. Utolsó mentsváraként már csak az ázsiai megtakarításban reménykedhet. Kérdés, hogy meddig. Harminc év óta az USA megrontotta a bolygót a „junk food”-jaival, az elbutító tévésorozataival, a hisztérikus neokonjaival és végül a toxikus pénzpiaci termékeivel. Végül azonban mindenért fizetnie kell majd. Még azokért az adósságokért is, amelyeket nem tud visszafizetni.

MD 2009. II. 10-17.