Bognár József: Hollywood és a halottgyalázók

Kedvenc filmrendezőm, Kevin Smith, akinek DOGMA c. filmjében hangzik el egy párbeszéd a főangyal, a Matatron (Alan Rickman) és az ún. utolsó sarj, egy Jézus-leszármazott (Linda Fiorentino) között. Az előbbi ugyanis a film elején kiselőadást tart az angyalok világáról, melyről e jó pedigréjű sarj semmit se tud. Majd mikor egy Charlton Heston film címe kerül szóba, akkor éled fel tudálékosan Bethany, s válik nagyképűen hite szerint egyből szinte teológia professzorrá. Azt gondolván, ha lát egy hollywoodi filmet egy vélt történelmi eseményről, akkor már mindent tud arról a témáról.

Ez jutott eszembe Bayer Zsoltnak a Magyar Hírlap február 28-i számában megjelent írása (Commodus és Nyakigláb) kapcsán, amelyben a szerző a Gladiátor c. filmmel próbálja lejáratni Gyurcsányt. A filmben történő eseményeket ugyanis mint valós történelmi tényeket készpénznek veszi. Azokkal példálozik, mintha azok bármire is minták lehetnének. Ez körülbelül olyan, mintha a Jancsi és Juliskában szereplő vasorrú bábával vetném össze Gyurcsány jellemét. Az is egyesek számára hihetetlenül érvényes lenne. Persze meg lehet csinálni az ilyet. Csak minek?
Mert amiről Bayer láthatóan nem tud, az az, hogy a Gladiátor c. film egész története elejétől végig kitaláció. Mindössze annyi az igazságtartalma, hogy néhány filmbeli szereplő egykor valóban létezett történelmi személy nevén szerepel. De filmbeli tetteiknek semmi közük valódi tetteikhez. Arról nem beszélve, hogy a film annyira hiteltelen, hogy még a helyszínekkel is baj van. Ezeknek alapján pedig nem túl meggyőző ítélkezni valós személyről. A filmet talán mindenki ismeri. Ezért kezdjük mindjárt azzal, hogy Marcus Aurelius császár nem „Germániában” halt meg, mint a film állítja, hanem Pannóniában, valószínűleg a mai Bécs környékén. Továbbá nem fia, Commodus gyilkolta meg, hanem végelgyengülésben istenült meg. Trónviszály sem volt halála (18O) után, ugyanis Commodus már 177-től társcsászárként vele uralkodott. Amit annál könnyebben is megtehetett, mivel filmbeli konkurense, a Maximus nevű hadvezér sohasem létezett. Tehát mindent, amit a filmben a „hispán” csinált, nyugodtan tekintsük csak a forgatókönyvíró fantáziájának. Egyébként azért, mert a filmben a „hispán” megtagadja a hűségesküt és ezért kivégeznék, kár háborogni. Abban a korban ugyanis járhatott ilyenért kivégzés. (Különben ma is, csak más módon.) Tehát tudatlanság ezt felhánytorgatni. Lucilla nevű testvére viszont valóban volt Commodusnak (de a valóságban volt akkor -180 körül - még egy másik lány is, eredetileg pedig öten voltak testvérek). De e szép hölgy (Connie Nielsen) nem a császári önkény miatt lázadt fel testvére ellen, hanem hiúságból, tekintélyféltésből. Mivel ő akkor már „csak” az előző társcsászár (Lucius Verus) özvegyeként rangban hátrább került a protokollban az akkor nősülő, ténylegesen uralkodó császár, Commodus feleségével (Crispina) szemben. Ebből következően az is csak kitaláció, hogy Commodus testvérébe volt szerelmes, mert a film végig sejtet valami vérfertőzős vonzalmat legalábbis Commodus részéről. Ráadásul a Commodus-ellenes összeesküvés lelepleződése után Lucillát szeretőjével és egyéb árulókkal együtt a császár simán kivégeztette. A római nép pedig nem siratta őket. Egy valóságos Lucilla szerepében talán szegény Connie Nielsen is jobban csillogtathatta volna színészi képességeit, nem úgy, mint e meglehetősen papiros ízű szerepben. Az egész gladiátori párviadal pedig csak egy hülye hollywoodi agyban születhetett meg, egy olyanban, amelynek semmi történelmi érzéke nincs. Egy császár, aki egy rabszolgával kiáll megvívni életre-halálra! Marhaság és ócska giccs! Még annyi valóságtartalma sincs, mint a Mágnás Miskában a grófként debütáló Miskának. Ilyen tartalmú filmet csak a hollywoodi agymosáson átmentek kezelnek tényként, hoznak fel elrettentő példaként, még akár Gyurcsánnyal szemben is. A filmnek talán egyetlen értéke a harci jelenetek, a csatatériek éppen úgy, mint a Colosseumbeliek. Azok legalább látványosak, ha nem is mindenben hitelesek.

A másik filmről, a Nyakigláb Edwárdról szólót, sajnos nem láttam, de ismerve a hollywoodi filmgyártást, azt hiszem, nem tévedek, ha látatlanban is csak annyira tartom hitelesnek, mint a Gladiátort. De itt nem is ez a lényeg, hanem Bayer Zsolt történelmi ismeretei, melyek alapján mond erkölcsi ítéleteket mások felett.
Hősünk ugyanis a Commodus cikk megjelenése után egy héttel később (március 7.) ismét villogtatta felkészültségét. Ezúttal A halottgyalázó c. írásában feketített be egy egykori császári hivatalnokot. A cikkben Bayer Zsolt Mohácsi Viktóriának a cigányok által meggyilkolt román kézilabdázóval kapcsolatos kijelentése nyomán értekezik a halottgyalázásról, és ebbe a cikkbe került bele, mint szegény Pilatus a keresztény krédóba, az állítólag Balassi Bálintot egykor gyalázó császári „tiszttartó”, Gabelmann írásos megjegyzése, elrettentő példaként.
„Meghalt: Valentinus Balassi, istentelen magyar.” Majd jött erre Bayer álszent, szentimentális kommentárja, ami persze leginkább csak tudatlan: „A mi Balassink. A kor legcsodálatosabb istenes verseinek szerzője.” Szörnyű! Nincs, aki szóljon ilyenkor egy napilapnál annyi filosz közül, hogy Zsoltikám, ez így butaság? Persze miért mondanák, hiszen Zsolt is sejtésem szerint csak a „tanár úr” (Nemeskürty István) egyik szintén szentimentális, tudálékoskodó könyvéből idézett, aki pedig a Rákosi és a Kádár-rendszerben egyaránt a spiccen levő tudós marxista, Klaniczay Tibor irodalomtörténészt szajkózta. De jellemző, hogy ő is csak ennyire értett hozzá: „Gabelmann akaratlanul is amellett tanúskodott, hogy Balassi azt jelentett, amit halála évében a kor már gonosznak, istentelennek tartott a magyar reneszánsz erőszakban, hősiességben, vérben és magasztos eszményekben, szépségben és szerelemben tobzódó világát, egy fénnyel és árnnyal teli élet és egy szerelembe álmodott világ halhatatlan költőjét”. Vagyis itt már nem Bayerről van szó, hanem a nála e kérdésben elvileg felkészültebb irodalmárok tudatlanságáról. Mert honnan veszik e tudósok, hogy Gabelmann Balassának jogos rossz hírén kívül tudott, pontosabban tudnia kellett volna annak verseiről, amelyekről egyébként akkoriban leginkább csak Balassa egy-két volt szeretője vagy barátja tudott. Ráadásul azokat meg is kellene tudnia ítélni egy talán magyarul sem tudó hivatalnoknak? Csacsiság! E gabelmanni megjegyzésben semmi halottgyalázás nincs. Ő arról a lesüllyedt magyar báróról írt, akiről akár tudhatta is, hogy tényleges bűnei a vérfertőzéstől (Dobó Krisztinával) az erőszakos nemi közösülésen (egy zólyomi polgárasszonnyal), a felségáruláson (Sárospatak megtámadása) keresztül az útszéli tolvajlásokig terjedtek, nem beszélve a vallás cseréléséről, na nem meggyőződésből, hanem pusztán a felelősségre vonás megúszása miatt. Egyes bűneiért (vérfertőző házasság, felségárulás) ugyanis fej és jószágvesztés járt volna Bálint úrnak. Vagyis ennyit láthatott belőle akkor egy hivatalnok. Viszont ennek ellenére és „istentelensége” miatt, igen, ő emellett nagyon nagy költő volt, s egyben óriási reneszánsz egyéniség mindjárt a Cellinik, Michelangelók, Villonok mellett. Kár, hogy ennyi „szakember” egy ilyen érdektelen hivatalnoki megjegyzésben mindjárt „turáni átok” után kutat, és növeli némely olvasók, de leginkább saját nemzeti alapozottságú depresszióját.

Egyébként ajánlom Bayer Zsoltnak, ha már halottgyalázás után kutat történelmünkben, nézze meg, hány huszadik századi magyar politikus vagy katona nincs még mindig tisztességesen eltemetve, legfeljebb névtelen sírban (pl. 298-as parcella), titokban elásva, persze tisztán humanizmusból és nyilván rossz lelkiismeretből eredő politikai okok miatt. Ez valóban halottgyalázás.
És talán érdekükben és a mi lelki higiéniánk tisztába tétele miatt ez ügyben kampányolhatna bátor publicistánk.

2OO9. március 11.

A Magyar Hírlap a cikk megjelentetését megtagadta.
-