ÉLETTAPASZTALAT

Il y a une pente des catholiques á croire et á vouloir faire croire que les incroyants sont malheureux. Montherlant - CARNETS
(A katolikusok hajlamosak arra, hogy azt higgyék és másokkal elhitessék: a nem-hivők boldogtalanok.)

Adjatok tíz percet és én összefoglalom írásban-olvasásban töltött életem tapasztalatát. Ahogyan Szent Ágoston mondotta [meg előtte, Halikarnasszoszi Heliodorosz mondotta (meg előtte a Rig Veda mondotta:)] mi csodás szakadék az ember!
Élhetünk békében a jó baráttal és barátunknak mondhatjuk-tudhatjuk, míglen egy szép napon, vaktában, egy addig szóba nem hozott beszédtéma úgy-de-úgy alánk robban, mint valami nem sejtett aknamező barátságunk alatt. Pedig mindig is, rejtve ott volt. Legyünk bár mégoly elővigyázatosak - készüljünk fel rá. De elővigyázatosnak kell lennünk, hiszen civilizációnk fenntartó támasza az előzékenység. A másképpgondolkozáshoz bátorság kell. Szélsőséges esete ennek az, amikor szembefordulunk tulajdon meggyőződéseinkkel, soi-disant "kinyilatkozatott" hitünkkel és bölcseleti felismeréseinkkel - ám ugyanakkor tartozunk másoknak, azzal, hogy tiszteletben tartjuk hitüket. Mindezt mindennaposan gyakorolnunk kell mindaddig, amíg ez a respektus kölcsönös. Megadó türelemmel kell elviselnünk mások abbeli buzgalmát, hogy hitükre térítsenek; de ne adjuk meg magunkat egykönnyen azoknak, akik kard által térítenek. Mihelyt rádöbbenünk, hogy ún. "argumentumaikkal" életünkre törnek, és tirádáikból kicseng a "mert ha nem!" halálos fenyegetése, ne sokat habozzunk, előzzük meg őket idejekorán egy pisztolylövéssel. Lőjük le őket figyelmeztetés nélkül, mihelyt mutatkoznak, ne várjunk magyarázkodásaikra, hogy a vastagnyakú sztálinizmus avagy a fundamentalista iszlám táborába akarnak beterelni: leteríteni a rondáját és napirendre térni a dolog fölött.

Ami a valláshiedelmeket illeti, ki-ki találja meg a maga üdvét/Üdvözítőjét, legyen az bár a Megváltó, az őselv, a Logosz, a Nousz, az Egyedül-Való, az Első Princípium avagy mások Trinitása/Trimurtija. Ki-ki döntse el magának, mibe veti reményét s hogy vár-e rá valahol, valamikor amaz Üdvösség - avagy az Ige amolyan "Szavak Játéka" csupán, tévely, délibáb; Bolond-Paradicsom avagy pokol-forma külvárosi gengszter-lebuj. A történelemből csupa utólag hozzábiggyesztett, krajcáros bölcsességet tanultam. Eszmények, Utópiák, Édenkertek: "ha-lett-volna, jó-lett-volna" alapon, mert az volt mindje: soha vissza nem térő alkalom!
Az iu. 4. században a pogányság hiedelemvilágát kíméletlenül kiirtották: káprázatos templomok, kegyhelyek, istenek palotái, mitraionok, szerapeionok, melyek masszív építményei akár három évezred vasfogával is dacoltak volna: mind-mind oda. A theodosziszi ármádia keresztény huligánjainak köszönhetjük, hogy ma csak romjaik között ődönghetünk s nem úgy maradtak fenn, majdhogynem épségben, mint megannyi Kolosszeum. Ahogy Arisztotelész az Örökkévaló Olümposzi Istenek árnyékában a "szubsztancia" való létét bizonygatta - érveit elcsáklyázták a zsidókeresztény Demiurgosz való létének alátámasztására - jóllehet ez argumentumok amúgy is, dekorációnál alig voltak egyebek a két nagyon-másmilyen hitvilág mondáin; érvek, amelyek per se eleve mit sem jelentő melléfogások voltak, lévén inherens hibás logikájuknál fogva érvnek égbekiáltóhamisak.

A történelmi kereszténység hatalmi egységgé nőtt s az lett belőle, rabszolgák és fejedelmek rettegett ura, kinek vezérelve a visszatorlás. A barbárság megújítója s erőhatalmát csakhamar eltöltötte, ami időtöltése, célja, eszköze és leglényege lett - az intolerancia. A türelmetlenség volt az az erőforrás, ami megtartotta, életerőssé, brutálissá, retrogáddá és könyörtelenné tette. De mára már erőforrása kimerült, a szellemen vett birodalma tűnőben, életideje lejáró félben - maholnap uralmának végére ér. A világi hatalommal kötött konkordátumai, meghunyászkodó rekriminációi a rég múlt távol időket idézik, mert mintha ezt már hallottuk volna: akkor, amikor a pogány hitvilág utolsó szószólói oltáraikat, flamenjeik állami fizetését, haruspexeik és áldozáraik papi jogait menteni próbálták. Tán másképp fogalmaznak, de hangvétel és mondanivaló tök ugyanaz. Hja, világi társadalomban, kereszténység utáni időket élünk. Senki sem akarja tönkrezúzni imaházaikat, mint ahogy ők tették a katedrálisok, dómok, bazilikák ókori megfelelőivel. Minden megváltozott, s ezt tudomásul kell venniük, ehhez alkalmazkodniuk kell. Történelmi szerepe a kereszténységnek megszűnt, többé nem tarthat igényt arra, hogy valaha is gyökeresen különbözött ókori vetélytársaitól, melyeket önkényesen pogánynak bélyegzett. Valójában a kereszténység sem volt más, csupán egyike a kor
sok-sok, vele egyívású megváltóvallásainak. Ideje lejáróban állítólagos "főhatalmának", európai provincializmusának, nagyralátó "szupremáciájának", talmi megváltásérvényének vége.
Más szóval, a civilizált világ nagy része úgy döntött, hogy kereszténység utáni feltételek mellett, kereszténység utáni időket él, s ezzel a végidők kereszténységének meg kell alkudnia. Hogy lelkipásztorai a zsenge korú kicsinyeken a maguk agymosását végezhessék - ezt a gyermekragadást, ezt az agymosást többé nem nevezhetik
"vallásszabadságnak"...

Hogy vajon a multiverzum mióta van avagy időtlen, keletkezett vagy alkottatott, mi a szerkezete és hogyan működik - hogy milyen tudományos, bölcseleti, numinózus avagy másmilyen válasz adható e kérdésekre, ha egyáltalán adható: ennek az aktái nincsenek lezárva. Mindazonáltal, jó félévszázados elmélődés után, valami átjárta véremet-véredényeimet-testnedveimet, elmémet s van is ennek egyfajta csapadéka. Minek következtében nekem is van hitem, meggyőződésem s ennek - más gondolkozók konklúzióival egybevetve, találgatásokká, találomosítássá csiszolódva-szelidülve is, még mindig van annyi átütő ereje, hogy meggyőződéseimben megkapaszkodva várjam be halálom óráját s az legyen patrimóniumom, amely fenntartja emlékezetemet.

Az ég üres. Onnan ugyan semmiféle rejtett tudatgyülem nem integet és nem kacsingat felénk, se barátságosan, sem ellenségesen. Tartalmazónk, a kozmosz ellenségessége határtalan. A multiverzum mogorva hadrendekben körbezárul s szorongat. Közönye a maga kozmikus léptékén látványos és határtalan: s ez a közöny - leglényege, embernyelven szólva. Özön közönye oly tömény, hogy már-már mintha valami vak szándékszerűség hordozója volna, hogy agyonzúzza roppant létraktárának azt az infitezimális kis töredékét, amely kiharcolta önészlelékenységét. Immár levethetjük a valláshiedelmek ábrándvilágát, elgórhatjuk a metafizikát és minden velejáró természetfölötti vágyolgást - nagykorúságunk ideje ez. Felnőtt módra kell szembeszállnunk azzal a képtelenül ellenséges multiverzummal, amely megújulástól-megújulásig tántorog, számára nincs sem ősrobbanás, sem teremtés; mert lényege szerint a lét lüktető-pulzáló tengerzése. Alig mondhatunk többet annál a nagyra fújt tautológiánál, ami a lét, a lenni ige főnévi alakja. Oly ige, mely mindenütt jelenvaló, mind más ige alatt megtapadó; a végső szolipszizmus s a jelek szerint minden bölcselet alapvetülete. A nemlét csupán Monsieur Sarte képzeletében él és a skolasztika öröksége; a lélekelmélet (pszükhé, pneuma) az ókori Egyiptom hagyatéka, görög közvetítéssel szivárgott át a gnoszticizmusba s onnan a kereszténységbe, amely hogy a gnózisok egyike, isten az atyám. Az ÚrBuddha sughatta David Hume fülébe, hogy az én: az érzéklések nyalábja; ha egyszer az én-szindróma szertehull, úgy eltűnik, hogy önazonosságunknak semmi nyomát nem hagyja hátra. Mit is tagadnám, pesszimista vagyok, de olyan, aki meglelte a maga vigaszát, lelki egyensúlyát és derűjét, mert mivel szenvedélyesen hisz (1) abban, hogy episztemikus imperatívuszunk leküzdhetetlen (ami a "megismerés" ösztökélő ősingere); továbbá (2) hogy minden filozófia, amely valamely elv vagy elmélet igazát hasznával bizonyítja avagy azzal, hogy az emberiség jólétéhez és boldogságához hozzájárul - hamis. A haszonelvűség bölcseletének útszéliségei
érvénytelenek a filozófiában.
*
A harmadik évezred minden valószínűség szerint a blaszfémia jegyében áll. Korai szakaszában a blaszfémiának küzdenie kell majd jogai elismertetéséért; középső szakaszában győzedelmesen végigsöpör a világon; majd utána második természetünkké válik, olyannyira, hogy magától beugrik, ha valamire rákerítjük a szót; végezetre közhellyé terebélyesedik s a nyelv szerves része lesz, míglen fogalma is feledésbe merül. Bármi elképesztően hangzik, a blaszfémia ezzel pályájának végére ér, innentova a múlté: egy mozzanat az emberi értelem őstörténetében.
A szentségtörés joga, a megkérdőjelezése mindannak, ami hétszerszent - ez szabadságjogaink egyik legfontosabb pontja. A gondolatszabadság öreghorgonya. Elvitathatatlan és elidegeníthetetlen joga az emberi elmének - és minden elmének, amely ép és egészséges; s lévén emberi, szűnös-szünhetetlen az emberi szabadságjogok kiszélesítésére tör és miért? Mert egyfelől belső törvényei következtében se másra, se annál kevesebbre nem törekedhet; és másfelől mert megnyilvánulása ott észlelhető a törzsfejlődés léptékén - amely az embertörténelem léptékének fölérendelve működik s épp ezért élettani imperatívuszai mindenkor kényszerítő erővel hatnak.
Persze megkérdőjelezni azt, ami " kinyilatkoztatás", ami hétszerszent vagy tabu, hogy ennek hogy még a puszta gondolata is bűn - ezt csupán a "sértett fél" értelmezi így, az, amelyik a blaszfémiát kitalálta. Ami valójában történik, az semmi egyéb, mint hogy az elme, a szabad lengés bölcseleti állapotában kétségbe vonja fizikai/matematikai/intellektuális tartalma s lényege érvényét ama tételes tanításnak, amely hieratikus jellegű s oly igen hétszerszent, hogy hozzá kétség nem fér. Az elme rátámad és megkísérli, hogy lerombolja állítólagos tévedhetetlenségét/vitathatatlanságát és "magasabb rendű okkult kvalitását", melynek feltündöklésekor minden egyéb puszta értelmi kontárkodássá, szócsűréssé, szőrszálhasogatássá, locsogássá fakul: a hüllő kígyósziszegése; neve - racionalizmus. Mintha valamennyi hitágazat, dogma, stb., az abszolút üzembiztos hírközlés rangjára emelkednék, melyre kinyilatkoztatás avagy önkívületes állapot révén voltunk oly szerencsések hogy szert tegyünk, és a világi kibernetika adatbázisával ellentétben e "Szent Posztulátumokat" legalábbis elébe borulás, imádat és a hódolat minden jele megilletné.
A blaszfémiának ez a felfogása jottányival sem különbözik az Areiopagosz aszebeia-döntésétől, a szultánok jirmanjától, az ajatollák fatwájától, a pápák anathematájától. Meghatározását miért is kísérelnék meg, lévén zsigeri reakció s mint ilyen, szükségképp részrehajló. Érzelmi töltése amilyen lobbanékony, olyan robbanékony, lévén ez a hívek végső argumentuma: mindmáig közvetíti elásott századokon, messzeségbe vesző időkön át különféle hiedelmek papi fejedelmeinek vadállati kegyetlenségét. Ami üzenetnek alapvető és pofonegyszerű: aki arra vetemedik, hogy az istenség/lélek/teremtés, stb. elméleteinek, s ezzel a vallásos Credo teljes egészének hátat fordít, azt meg kell ölni. Fizikailag likvidálni.

A fanatikus hívő - lévén a maga zsigeri reakciójának a megszállottja - teljességgel képtelen felfogni, hogy
(1) a sevallásút nem foglalkoztatják unos-untalan a vallás problémái; hanem éli a maga életét, miben a "vallás" fenomenonjának semmi nyoma
(2) a sevallásút akarata és minden tiltakozása ellenére, bele-belerángatják a vallási ellentétek álproblémáiba, valahányszor vallásos környezete már oly elviselhetetlenül irritáló, kihívó, hogy létében fenyegeti - félő, hogy otthona, megélhetése rámegy s ami rá vár, az a gáncsvetés, a deportálás, a kínzókamra, a halál
(3) a sevallásunál senkit jobban, mélyebben nem érdekel a vallástörténet (Baudelaire szerint a vallástörténetnél az égvilágon semmi izgalmasabb nincsen). Széles ismeretkörével, amire ezáltal szert tesz és épp abban, amit a hívő a maga kizárólagos szakterületének tekint, a vallástörténetben járatos sevallású kivált felbőszíti a fanatikust, annál is inkább, mivel a hívőnek rendszerint halvány fogalma sincs arról, hogy hitvilága honnan-miből ered, mit vett át a pogányok kultuszaiból, egyházszakadásait, eretnek¬mozgalmait nem tartja számon és vagy készpénznek veszi az egyháztörténet leginfantilisabb változatát, vagy boldog tudatlanságban él
(4) a sevallású csupán akkor arrogálja magának a blaszfémiához való jogot, ha erre rákényszerül. Meg akkor sem az az első dolga, hogy ócsárolja avagy gyalázza, ami szent avagy vallásos jellegű: csak épp kétségbe vonja hiteles érvényét. Hinni annyi, mint szabadjára engedni mindazt, ami az elmében negatív és atavisztikus; annyi, mint azokra az ős-ösztönökre hagyatkozni, amelyek a hipotalamuszban és a plexus solariszban székelnek. Kételkedni annyi, mint működtetni az elme minden pozitív funkcióját - szürkeállományunk reflexintegráljának teljes gátlásmechanizmusát. A kefalizáció csúcsán a kételkedés az érző szerv aretéje, a civilizációk építőköve, az emberi termitárium hajtóereje és vezérlő principiuma
(5) a sevallásúnak is megvan a maga mélyen átérzett (bölcseleti) meggyőződése. Neki is jogában és szabadságában áll, hogy felfedezze, mi az esélyes
valószerű, megkockáztassa következtetéseit, feltételezze és megközelítse az igaz valót, megsejtéseire támaszkodjék, és hogy meglegyen a maga meggyőződése, akár hogy (a) meghirdessen bárkinek bármit, ta exoterika jelleggel; akár hogy (b) magának tartsa meg ta esoterika jelleggel és becses titkából a hoi polloi-t kirekessze - hívőt és nem-hívőt egyaránt. Úgyszintén joga, hogy (c) az ítélet felfüggesztésévei éljen és halogassa "végleges" meggyőződését - úgy, ahogyan a Sztoa ephektikusai tették. Annak, aki ott él a vallás gyepűin túlnantúl, a sevallásúnak a maga meggyőződése éppoly átérzett, megszenvedett, becses, kivételes és "hétszerszent", mint a hivőnek a maga hite, azé, aki a vallás gyepűin innen él. De minthogy egyenlőségjelet tenni a két meggyőződés közé a hívőnek már maga blaszfémia, a jámborita képtelen belátni, hogy mindannyiszor szentségtörést követ el, valahányszor a sevallásút agnosztikusnak, ateistának, hitetlennek stb. bélyegzi.
(Valamennyi nem csupán mint szóalkotás melléfogás, de a görög fosztóképzővel visszaélve, becsmérlő kifejezés is. Meghatározni a sevallásút a vallások szóhasználatával: abszurd és lehetetlen.) Törvénytisztelő polgártársát becsmérli a hívő, ha e gyalázó epitetónnal illeti és ugyanazt a szentségtörést követi el, mint ami ellen oly dühödten tiltakozik, hahogy a sevallású kétségbe vonja legőszintébb hitét
(6) ha a hívő rákeríti a sort és definiálni próbálja, miben áll a sevallásúság, a történelmi elsöprő többség nagyképűségévei, a maga szabott feltételei alapján teszi, a maga terminológiai korlátain belül. Elfogultsága vakká teszi, előítéleteiből indul ki. Elképzelése szerint a sevallású elme ellenséges beállítású s olyan szörnyeteg, amelynek a blaszfémia a tápláléka. Igazában a kiegyensúlyozott, filozofikus, sevallású elme, ha kedélyét eltölti az ataraxia derűje, nemigen törődik a vallással s feltéve, hogy nem provokálják, érdeklődése hívők és vallások iránt nullára csökken és az ontológia e hamis visztáit szemügyre venni többé eszébe se jut
(7) a hívő nehezen nyugszik bele, hogy a hit többségének történelmi dölyfét mindinkább kikezdi/felmorzsolja az idő. Alkalmasint a kefalizáció törzsfejlődési túlsúlyánál (az értelmesedés által átkondicionált reflexintegrálunknál) fogva, a harmadik ezredév végére a szervezett vallások és híveik oly kisebbséget képviselnek majd, mely mindegyre csökken. A hívő képtelen elfogadni a fair play játékszabályait, a sevallásúak felajánlotta fair play szerint lefolytatni a vetélkedést; teljességgel képtelen arra, hogy elismerje a sevallásúság jogát a blaszfémiához (mely amúgy is kancsal szóalkotás); míg ő maga, a jámborita, a sevallású pszeudó-meghatározásaival, a fosztóképzővel való visszaélésen alapuló kancsal szóalkotásaival, szünet nélkül gyalázza mások legbensőségesebb meggyőződéseit s bántásait még halmozza is azzal, hogy a sevallású állampolgári becsületébe, emberi méltóságába gázol.
(8) A hívő számára "minden népek megtérítése" - akár Krisztusra, akár a Prófétára apellálva - kötelmi parancs. A sevallású ilyen felhívást, térítő parancsot nem ismer és nem ismer el. A sevallásút mi sem készteti arra, hogy megossza meggyőződéseit, sem arra, hogy szaporítsa a vallás-utániak számát, még kevésbé arra, hogy holmi "ellen-egyházat" szervezzen. Célzatosság vagy rosszindulat nélkül - az ezotéria féltő ösztöne dolgozik benne.
Valahol csak, térítő hadjáratai során, a zsidókereszténység és az iszlám farkasszemet néz egymással, a helyzet humoros volta nem téveszti el rajta hatását, ám a sevallású nem tartja érdemesnek, hogy törődjék vele. Amiben élünk, a Theatrum Mundi színpadának mindig jellemzője volt, hogy a "gyaurok" vagy a "hitetlenek" megtérítésére indított hadmenetek megütközzenek, ám a hátrahagyott hullahegyek után a szent szándék hamvába hull s a feledés nyomtalanul elnyeli. A sevallásút csupán az tölti el riadalommal, ha a vallásos türelmetlenség Térítő Kardja ellene fordul. A Térítő Parancs találta fel a hittérítőt; a vakhitet sohasem az Értelem imperatívuszai vetették be. Igaz, mai napság az erőszak eszköze, mint ultima ratio, kevésbé áll a vakhitűek rendelkezésére; s így aztán a missziós atyának/mullah-nak/moonshee-nak/ evangelizálónak be kell érnie a meggyőzés békés eszközeivel, amilyen az ékesszóló igehirdetés, az Imám, a Próféta, a Megváltó megígérte túlvilági javadalmak; a mennyei finomfalatok felvonultatása, hol is, alvás helyett az Istenközel Örök Boldogága vár a hívőre a szakadatlan ébrenlét állapotában. A Paradicsomban a hurik folyvást megszűzülnek és az orgiázás örömét nem rontja meg az AIDS¬fertőzés veszedelme, a kotonmentes közösülés jutalma tizenötezer évig tartó magömlés. Mely boldogságra hogy belelovallják a tömegembert - ez amaz igazi intellektuális vetélkedésnek a bohózati változata csupán.
Az evangelizáció per derfinitionem nem fogadhatja el, hogy falba ütközik; hogy vereséget szenved; hogy kelepcébe került; hogy leleplezték; hogy érveit halomra cáfolták. A sevallású megtérítésének a visszája az volna, ha a missziós atya elvesztené hitét. Am a messze küldött prézsmitá¬lók mást el sem fogadhatnak, mint a sevallásút amint boldogan elébük veti magát és azt, hogy a hit kerítőhálója telemenjen gazdag halzsákmánnyal
(9) De hányadán állunk a sevallásúval, tiszteletben tartja-e a se-szeri-se-száma kultuszok és valláshiedelmek jámboritáinak hitét? De még mennyire! Szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy ki-ki szabadon gyakorolhassa vallását; mindenki hitbéli szabadsága mellett tör lándzsát. Igazában maga a gondolat is, hogy bárkit kiragadjanak egyháza kebeléből, ellenszenves a számára.
Bizonyos értelemben a "Három Imposztorok Legendája" (Mózes, Jézus, Mohamed) elhírhedt koraközépkori szerzője, Al-Rhazes folytatói vagyunk, csak épp a fejezeteinkben - a legenda folytatása rémületes és elszörnyesztő. Tudatalattink mélyére temetve oly titkokat hordozunk, amelyek nem volna szabad hogy valaha is kitudódjanak. A vallások találták fel az olyan tömegbűntényt, amilyen pl. a népirtás. A fasizmus: vásári derivátuma annak a nekivadult antiszemitizmusnak, amely a középkor évszázadaiban napirenden volt (e nélkül ugyan, de első változata az iszlám volt, amilyen sikeres fasizmus csak lehet) s voltaképp a német fasizmus a zsidókereszténység világi eretnekségeinek egyike. A másik a kommunizmus, amely a millenarianizmus első szektáiból eredt s a montanisták, a Szentelő Lélek Testvérülése, az anabaptisták, a Fraticelli, a katárok, a táboriták, a plebs pauperum, a pastoriaux, a petrobruziánusok, a Szabad Szellem Adeptusai stb., stb., töretlen vonalán át Marx/Engels/Leninig elvezet. A szovjet kommunizmus a hit világi eretneksége, s mint a zsidókereszténység fattyúhajtása, kétezer éves múltra tekinthet vissza. Hogy ezért felelősek volnának avagy töredelmesen vállalnák vallásuk e két katasztrofális világi eretnekségének ódiumát - ennek a puszta gondolata is a hívő számára bőszítő képtelenség. Csupán a sevallásúnak adatott meg a kiváltság, hogy mintegy kívülről szemlélje a fanatizmusnak e történelmünkben sorjázó katasztrófáit. A benne elmélyedő szemlélőnek mindezekben a vallások végső felelőssége napnál világosabb és nincs is annál semmi megvetésre méltóbb, mint amikor a zsidókereszténység úgy tünteti fel, mintha "legyőzte" volna tulajdon szekuláris eretnekségeit és politikai tőkét kovácsol talmi "diadalaiból".

Ha Theodosius 4. századi rendelettörvényét tekintjük indulásának, amely a zsidókereszténységet államvallássá tette, és figyelembe véve, hogy a világvallások átlagos élettartama kétezer év, akkor Szent Vallásunk további életesélye még 4-500 esztendő - feltéve hogy nem lépnek színre (történelmi) katalizátorok. Persze a sokkal nagyobb veszély a látóhatáron nem a kereszténység, amely megújhodásditól megújhodásdiig tántorog, hanem az iszlám; éspedig primitív jellegű fanatizmusánál és hasonlíthatatlan intoleranciájánál fogva; ráadásul az iszlám engesztelhetetlen ellensége minden kompromisszumnak. Az iszlám teokrácia, ha megkaparintja az atomfegyverek arzenálját, ez oly kombináció, hogy valamennyiünk végveszedelmét jelentheti.
Vallásban-élőknek és sevallásúaknak egyaránt közös érdeke, hogy átvészeljük az elkövetkezendő évszázadok történelmi földrengéseit. Ahhoz, hogy elkerüljük, ill. hogy a minimumra szorítsuk le a súrlódást, fölöttébb kívánatos volna, hogy kigyomláljuk a mindennapos szóhasználatból a blaszfémiával kapcsolatos nyelvi idiotizmusainkat. Hogy gyökerestül kiirtsuk a vakhit ama nyelvi idiotizmusait, amellyel a sevallásúakat a szószékről, a szótárakban és minden médiában a gyalázkodás zárótüze alatt tartják. Továbbá, last but not least, a sevallású gondolkozás szempontjából célirányos volna, ha a jogalkotás törvényerőre emelné a blaszfémiához való jogát minden állampolgárnak, hívőnek és sevallásunak egyaránt, lévén ez elidegeníthetetlen szabadságjoga minden embernek, aki szabadnak született.
*
Két veszedelemmel kell szembenéznünk nekünk földieknek, az egyik már küszöbünkre ért, a másik későbbre várható (ki-ki eldöntheti, melyiket szeretné előbbre venni, hogya nyakába szakadjon). Az ember narkotikumfogyasztó állat, mindig is az volt. Hogy mivel kábszerezi magát, az a (történelmi) kortól, az éghajlattól és az égövtől függ. Ám eleped érte, vegyi és szellemi narkotikumának napi adagját változatlanul igényli, csak hogy kielégítse veleszületett eszképizmusát, ami az agyállomány-növekedés, a kefalizáció egyik mellékhatása. Az ember eszképista állat, iparkodik mítoszokba menekülni és (személyes vagy kollektív jellegű) hitregék révén "birodalmat venni a halálon", szeretné a bódulatban elérni a "Mennyei Boldogság állapotát még itt a Földön", de legalábbis azt a félig-meddig zsongított létállapotot, ami lehetővé teszi, hogy továbbvigye létének terhét és tűrhetőnek találja életét. A föld lakossága immáron 6 milliárd, számuk épp meghaladta ezt; de túlnyomó többségében a zöme - hogy finoman szóljak - így vagy amúgy: zanzamálé. Amolyan zombi. A civilizáció, ott is, ahol van, véknyacska hártyaréteg az elmén: váltig nagy a kísértés, hogy visszaessünk lényünk mélyére horgonyzott indulatokba, őrjöngésbe, ábrándozásba, téveszmékbe, monomániákba. A zombiologiának a kötetekre menő teljes regisztere ott kísért a Zanza Elmében. Elég, ha csupán két veszedelmére mutatunk rá az emberiség szertelen zanzaságának. Melléfogás volna, ha odáig egyszerűsítenénk, hogy az egyik spirituális, a másik politikai, mert eggyé fonódnak. Először is, itt senki nem sejti, hogy a szibarita Nyugat mennyire messze sodródott a demokráciától, ill. hogy milyen veszedelmesen közel sodródik a diktatúrához, minek oka a nemtörődömség, a libertinizmus és egyfajta megrészegült forrongás, amely az anarchiával határos. Még kevésbé sejti, hogy az elmének abban az egyre zsugorodó szektorában, amelyben a zombiizmus az ókor hordalékait görgeti - nevezzük bár vallásos jellegű, félős áhítatnak, sensus numinisznek avagy a természetfölöttiség, a csodák utáni vágynak - még mindig van és létezik, nagyon is él és virul az istenség és vele az egyistenhit. Mely ősrégi istennek az epifániája - a Labda. Megszentelt kegyhelye - a stadion. A Labda az egyetlen istenség, amely látható, kézzelfogható. Megjelenésre, formára ahány annyiféle, és ugyanannyi a misztériuma. Beavatottjai, adeptusai sok százmillióra rúgnak, Játékoknak nevezett szertartásai alatt hívei önkívületbe esnek; a Misztériumban résztvevők robajló ordítása fülsiketítő, Van, aki földre verve vonaglik-vergődik s ez a Morbus Sacer a legbiztosabb jele annak, hogy az istenség beléköltözött. Más vérszomjasok bosszúállást követelnek, hogy megtorolják istenük rituális Feláldozását, miáltal kieszközöljék Megváltójuk Csudálatos Feltámadását. Bizony a legújabb időkben is volt példa arra, hogy tömegével életüket áldozták a hívők Epifánia-ünnepén az Istenségnek, ami a Labda; és ha valaki az igazi hitbuzgalom, a mindvalóságos sensus numinis, a szakrális hisztéria, vad őrjöngés jeleit keresi, hogy tanúja legyen emez ölnikész prozeliták vak tombolásának, hát elég ha a Játékok lelátóin végigtekint - bármilyen Játékok tribünjén, hol halhatatlan Üdvözítőnk és istenünk örök időkre fennen ragyog. S most, hogy ismerjük iker-veszélyeinket, mitévők legyünk? Először is, távolról se higgyük, hogy egyhamar hamvába hull a sensus numinis - ama vallásos monománia, amely proteuszi természeténél fogva mindig talál magának új, korszerű álarcot; új, korszerű edényt, amelybe beleöntheti lélektani indulattartaimát. Az Örökkévaló Labdaisten Egyetemes Nagyegyházának megléte és felhaladása bőségesen bizonyítja, hogy a zanzaság lelki szüksége Ő, meg is lelte és égre rúgta istenét, ki ott trónol fennen Magos Dicsőségében - Azkibe vetett hite rendíthetetlen.
Mint a motor az üresjáratban, a kereszténység még mindig "jár" és üzemel. Gyakori eset ez világszervezeteknél. Megléte "közérdek", rengetegen függnek tőle: létérdekük; motorja még jó ötszáz évig eljárogat; ám az iszlám méltóságteljes, lassúdad elhervadása sokkalta távolabbi; és, már amilyen a Nyugati Világ zanza mentalitása, öngyilkos vigyázatlanság a és ahogy minden figyelmét leköti a Játékok hitbuzgalma, addigra meglehet, hogy eltompult, legyengült és vérszegény állapotában harcképtelen lesz és nem tud ellenállni a fundamentalizmus lerohanásának. Ha egyszer az iszlám harcos triumfalizmusa összeforr a mullahok szocializmusával (úgy, hogy benne az iszlám a domináns, a szocializmus a recesszív elem) - úgy újabb ezredév is beletelhet, amíg a
vallás-monomániától szabadulunk, lévén az elme atavisztikus visszaütés az ókor észjárására. A zanzamálé megismerszik nemtörődömségéről; épp azért, a Nyugat parancsnoki hídján kétszeres éberséggel kell ügyelnünk arra, hogy a kormánykerék mögött ne zanza álljon. A demokrácia az a rendszer, amely neveli, táplálja, tolerálja és kényezteti ellenségeit, és ha el akarjuk kerülni, hogy olyan, egyszer és mindenkorra szóló parancs uralom szakadjon a nyakunkba, minek lerázhatatlan voltáról még maga Hegel sem álmodott, akkor közülünk azoknak, akik nem hisznek a történelmi determinizmusban, éberen kell őrködniük, nehogy rajtuk is erőt vegyen a zombi álomkór. Mire felriadnánk belőle, nagyot néznénk rajta, hogy íme - fogolytáborban ébredünk.

Összefoglalásul. Törjünk lándzsát a tolerancia mellett? Természetesen.
De csak azok számára, akik ugyanolyan toleranciával viseltetnek szekuláris társadalmunk iránt, és nem zavarják lelki nyugalmát azoknak, akik valláson túl és kívül élnek. "Ingatlanügynökségek", amelyek a tömeghisztéria felkorbácsolására biztatják a tévé-prédikátorokat, mivel rajtuk búsás hasznuk van; "újrakeresztelt" bankárok, akik ügyeskedőket pénzelnek, hogy amerikai módra, térítő-hadjáratukkal tömeges megtérést produkáljanak a tévé képernyőjén, fölöttébb sötéten értelmezik a "vallásszabadságot". Tevékenységükkel lábbal tiporják szabadságunkat, jogunkat az épelméjűséghez, intellektusunk szabadságát egy olyan társadalomban, amely jön idő és még arról is megfeledkezik, hogy valaha világinak nevezték. (Ez az egyházi szóhasználat, e papi rétegnyelv, ez az argot is el fog tűnni.)
Maguk-tehetetlen csecsemőket keresztelnek, az iszlámban (a szünnet szertartásában) kiskorú fiúkat metélnek körül; mindezt a "vallásszabadság" ürügyén: nem egyéb ez gyermekragadásnál, valaha ezekből nevelték a janicsárokat. Akik bennünket, felnőtteket akarnak hitükre téríteni, "kard által, ha kell", hogy utána megrendszabályozva/meghamisodva éljük le kísértet-életünket - az olyanoktól ne sajnáljuk a golyót.

Kultuszok, vallások, a sensus numinis az intellektusnak épp nem a "legmagasztosabb" összetevői. Épp ellenkezőleg, ez az ingernyaláb lényünk állati rezidúuma: őstörténetünk üledéke - lefelé a filogenetikai sorban. Minél mélyebbre hatolunk ebben a járatban, ez az animális ingernyaláb annál inkább dominál. Az előember primordiális reflexeinek/ösztöneinek tetőzésén minden "vallás" - az intellektuális eltájékozódás alig jut szóhoz. A "természetfölöttiből" ránk háramló etikai/esztétikai princípiumok igazában távollétükkel tüntetnek s nincsenek sehol. Az ég üres. Az élettelen világ ellenséges volta kozmikus méretű; bioszféránkon kívül a Kelvin-skála abszolút nulla pontja oly ölő hideg, hogy ez is mutatja, létünk mennyire ellenséges közegben lebeg. A magam értelmezése szerint ez a közeg a multiverzum özön közönye. Ebbe térünk vissza, magunk is azzá: ellenséggé leszünk, mihelyt az Élőszférából kihullunk. Eldöglésünkben - amennyire eleven testünkben mintegy benne voltunk és ennenmagunkra ismertünk - hullánk már több-mint-idegen. A halálban megszűnünk. Ez minden, amit erről mondhatunk.

Határ Győző: Haza a magasföldszinten, 296-307. old.