Gazdag István: Izrael: az erőszak Eszter-lánca

Gyorsan! El kell költöznünk! A kutya lepisilte egy zsidó üzletét.Vajon az izraeliek csupán a palesztin „terrorizmus” vétlen áldozatai? Vajon diaszpóra-léte során a zsidóság mindenkor és mindenhol ártatlanul volt kitéve a környező többségi társadalom előítéletességének, gyanakvásának és ellenségességének? Vajon vallási-történelmi okokból „eleve” távol áll tőlük bármiféle erőszakosság?

Ezek a kétségtelenül „inszinuáló” kérdések már önmagukban is feszegetik a „politikai korrektség” kötelező gondolati sablonjait, a lehetséges válaszokról nem is beszélve. Nyilván egészen más a helyzet, ha ez utóbbiak egy minden gyanú fölött álló személyiségtől, jelesül Elliott Horowitztól származnak, aki zsidó történelmet tanít az izraeli Bar-Ilan Egyetemen és Reckless Rites: Purim and the Legacy of Jewish Violence (Oktalan rítusok: A purim és a zsidó erőszak öröksége, Princeton University Press, 2006) címmel jelent meg könyve.

„Azóta, hogy az 1994-es purim idején Baruch Goldstein a pátriárkák sírjánál imádkozó muzulmánokat mészárolt le, számomra és sokak számára a purimnak már sohasem volt ugyanaz az íze”, írja arról az eseményről, amely valójában arra késztette, hogy átfogó elemzést szenteljen a témának, a bibliai időktől egészen napjainkig vizsgálva a zsidó erőszak megnyilvánulásait, kezdve annak egyik legkorábbi és talán legtipikusabb manifesztumával, Eszter könyvével. Noha a benne előadott történet apokrif, önmagában az, hogy nem egy tényállapotot, hanem egy lelki állapotot (vágyálmot) rögzít, pszichológiai szempontból még ijesztőbbé teszi, hiszen a gojok (elképzelt) lemészárlását örömteli és példamutató eseményként ünnepli. Ráadásul a bibliai történet szerzője szerint egyáltalán nem egy önvédelmi reakcióról, hanem egy megfélemlítő terrorakcióról volt szó (vö. „senki sem állhatott nekik ellen, mert a tőlük való félelem mindenkire hatott”, Eszter 9, 2).
Nem csoda, hogy a XIX. század második felétől, különösen a viktoriánus Angliában, egyes közösségi vezetők igyekeztek „civilizálni” a purim legvérszomjasabban revansista aspektusait. 1888-ban komoly visszhangot keltett Claude Goldsmid-Montefiore Jewish Chronicle-beli cikke, amelyben keményen bírálta az ünnep által hordozott üzenetet, kijelentve, hogy „egyáltalán nem sajnálná, ha fokozatosan elvesztené azt a helyet, amelyet ma foglal el vallási naptárunkban”. Kétségtelenül ő volt az első zsidó, aki „a gojok lemészárlásának” minősítette az Eszter könyvének utolsó passzusaiban leírt eseményeket, és úgy vélte, hogy „ha a Biblia nem tartalmazta volna Eszter könyvét, ez távolról sem szegényítette volna el, hanem csak nyert volna vele vallási és erkölcsi értékben”.
Egyes egyházi, főleg protestáns körök persze már jóval előbb „kicenzúrázták” (volna) a Szentírásból Eszter könyvét, amelyet Luther például „túlságosan zsidónak” minősített, azt kívánva, hogy „bárcsak sohasem létezett volna”, hívei pedig a nemzedékek során az Ószövetség legvérszomjasabb, tehát leginkább „keresztényellenes” könyvének tartottak.
Mindazonáltal a zsidók körében Eszter könyvének a bírálata mindig csak egy marginális kisebbség véleményét tükrözte, és éppen a többségi megközelítés alkotja Horowitz központi és ikonoklaszta tézisének tárgyát a nem zsidók elleni zsidó erőszakról, amely leggyakrabban a purim ünnepéhez kapcsolódott. Határozottan cáfolva a zsidóságot gyönge és passzív áldozatként bemutató antiszemita sztereotípiát, a szerző azt állítja, hogy az évszázadok során bizony maguk a zsidók is alaposan kivették részüket az erőszakból, rendszerint a purim környékén. Még ha Eszter könyve történelmileg nem is hiteles, azon egyszerű tény, hogy a benne leírt cselekedeteket évenként újra és újra dicsőítették az idők folyamán, megteremtette a bosszú és az erőszak hagyományát és alkalmat adott az effajta érzelmek nyílt kifejezésére. Igaz, hogy a cionizmus, különösen az arab területek 1967-es megszállása után lehetővé tette az „amalekita” arabok elleni zsidó erőszak burjánzását, Horowitz szerint azonban az ilyen magatartás magvait már sokkal korábban elhintették. Eszter könyvében Hámánt a zsidók archetípusos ősellenségének számító Amalek sarjaként mutatják be, az „amalekita” jelzőt pedig az évek során a rómaiakra, az örményekre, a keresztényekre, a nácikra alkalmazták, manapság pedig – legalábbis sok rabbi interpretálásában – az arabokra. Márpedig köztudott, hogy Amaleket likvidálni kell.
Jézus és a kereszt kigúnyolásának szokása már az V. századtól elterjedt a purim megünneplésekor, úgyhogy a zsidók isteni üdvössége és az ellenségeiken kitöltött bosszúvágyuk narratívája, valamint a purim alkoholmámoros légköre végül olyan magatartásokat generált, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a „rettegő diaszpóra-zsidó” sztereotípiájával. Könyvében tucat számra idézi a jelenkori zsidó történetírás által többnyire elhallgatott
„szimbolikus zsidó erőszak” vagy inkább – a feszület felgyújtásától és leköpésétől annak nyilvános levizeléséig terjedő – „szimbólumok elleni zsidó erőszak” főleg középkori eseteit, amelyek gyakran az elkövető „mártíromságával”, vagyis halálával és az érintett zsidó közösség egésze elleni atrocitásokkal végződtek. Ezek azok az „oktalan” rítusok, amelyek a könyv címét adták, és amelyek genezisükben az Eszter könyvében szereplő Márdokeus megátalkodottságához köthetők, aki teljesen öncélúan provokálta Hámánt azzal, hogy nem volt hajlandó meghajolni előtte.
Persze a keresztény jelképek elleni erőszak mellett a könyvben szó esik maguk a keresztények elleni erőszakról is, és a szerző által legalaposabban tárgyalt vád a zsidók részvételére vonatkozik keresztény foglyok tízezreinek a lemészárlásában, Jeruzsálemben, 614-ben, azt követően, hogy a perzsák elfoglalták a várost. Horowitz nagyon is tisztában van vele, hogy ennek és más hasonló jellegű vérengzéseknek az elemzését csak az tette számára lehetővé, hogy egy maréknyi keresztény történész igyekezett dokumentálni a zsidó erőszakot, miközben egyes kortárs zsidó kollégáik inkább a történtek elhallgatására vagy lekicsinylésére törekedtek.
Szakmai és erkölcsi indíttatásból Horowitz kötelességének érezte, hogy leleplezze a zsidó erőszak történelmi öröksége és a zsidók által az aktuális „amalekitáknak” tekintett arabok ellen alkalmazott erőszak közötti kapcsolatot, amelynek a purim alkalmával történő tüntető demonstrálását a maga részéről a zsidóság „mélységes felbomlásának” (deep decay) tekinti. Ha ő mondja…

MD 2009. I. 20.