Kritobulidész: A faj bölcsője

Korunkban, mikor az európai és a fehér ember ellen intézett többfrontos támadásnak vagyunk áldozatai, érdemes a múltba révedve keresni fajunk fennmaradásának kulcsát, mert a történelemben meglelhetjük a választ. Egy komoly kritikával illethető, de a nyugati társadalom számára igen hasznos filmprodukciónak köszönhetően egyre több emberhez jut el egy város létének a híre, melyre a múltban oly sok gondolkodó meg politikus tekintett példaként. Ez a város Spárta.

A dór szellemhez talán leghűségesebb polis. E város alkotmánya, mely a szinte mitikus alakként tisztelt Lykurgoshoz köthető, tökéletesen gondoskodott a faj fennmaradásáról, sőt a boldog és igaz élet éléséről is. Kár volna azt hinnünk, hogy az itt leírtak mai megvalósítása lehetséges volna jelen körülményeink között, de mindenképp adhat remek támpontokat a megfelelő „életstílushoz”. Szeretném kiemelni a család spártai intézményét mint kvázi nemzetiszocialista családmodellt. Spárta a görög poliszok között egyedülálló utakon járt, így jelentős különbségek mutatkoznak életében az antik görög városok életéhez képest. A kortársak szemében az egyik legfeltűnőbb különbség az volt, hogy a nők kifejezetten szabad életet élhettek. Részesültek az oktatásban, edzéseken vettek részt, ahol gerelyt hajítottak, birkóztak, futottak; hasonló tevékenységek voltak számukra előírva, annak érdekében, hogy minél erősebb utódot hozzanak a világra, és ne gyötörje meg őket a szülés terhe. (Ma senki nem rökönyödik meg azon, ha egy fiatal nő dohányzik, férfiakat zavarba ejtően iszik, testét megannyi módon rombolja.) A gyermeknemzés mindenek felett állt, ezt a férfiak is nagyon jól tudták, ezért ha egy férfitól nem esett teherbe egy nő, akkor a férj egy számára szimpatikus, szép és nemeslelkű férfit vezethetett hozzá, hogy ő nemzzen utódot. Ha egy férfinek megtetszett más felesége, aki esetleg már több derék gyermeket szült, kérhette, hogy együtt háljanak, hogy még egy újabb taggal bővüljön a város. Amikor gyermek született, egy erre kinevezett testület elé vitték, amely megvizsgálta az újszülöttet, és ha úgy találta, hogy hitvány, egészségtelen és életképtelen, akkor a Taigetosz-hegy egyik szakadékába vetették vagy sorsára hagyták, hogy a város körül élő helóták vagy farkasok találjanak rá. (Ma Magyarországon szellemi fogyatékosok részesülhetnek bármilyen fokú oktatásban.) Így az eugenika bölcsőjének is tekinthetjük Spártát. A gyermekek természetesen 7 éves koruktól nagyon kemény állami képzésben részesültek, mely során nemcsak testüket edzették, de az idősebbek által az igazságra és a nemes életre voltak vezetve. (Napjainkban nem a hét, de még a tizenhét éves fiatalok is anyjuk szoknyájától függenek, mentálisan teljesen instabilak, a minimális felelősségérzet és önbecsülés teljes hiánya mellett.) Az ifjak a gyakori városi ünnepélyeken meztelenül vonultak fel, így gyönyörködtetve az idősebbeket, és felhívva magukra kortársaik figyelmét. E szokás növelte a házasodási kedvet, bár ahogy a remek humorú Platón mondja: „nem a geometria, hanem a szerelem kényszerével töltötte el az ifjakat.” A házasság azonban nem jelentette azt a férfi számára, mint ma, a lassú leépülést, saját férfilétének megszűntét. Ők ugyanis tudták, hogy a férfi természetes közege saját férfitársai között van. Ezért éjjelente titokban jártak feleségükhöz, mely csak fokozta a nemi vágyat, így az utódok születését is elősegítette, valamint fejlesztette a rejtőzködés katonai képességét. A férfiak együtt laktak, együtt étkeztek, és együtt háltak, hovatovább együtt haltak, így növelték a „männerbund” mindent felülmúló és legyőző összetartását. Azonban nem kell azt hinni, hogy ez egy szürke komor militarista társadalom volt, mivel a spártaiak is énekeltek kardalokat, hallgattak és néztek énekes-táncos játékokat, élvezték a költészetet, és élték a maguk karcos, kemény, de boldog életét. Még azt is megengedték, hogy a nők női, a férfiak pedig férfiszeretőt tartsanak. Ennek védelme vagy támadása messzire vinne, de fontos megjegyezni, hogy mindez nem gátolta az államban élők egészséges fejlődését, és az utódok nemzését. Harci erények tekintetében elsők voltak a görög poliszok között, és mivel nem vágytak a vagyoni gyarapodásra – hiszen hivatalosan jogi és vagyoni egyenlőség volt a polgárok közt -, életük kiegyensúlyozottabb és boldogabb is lehetett, mint – a pszichológushoz fordulók nagy száma szerint - mai túlzottan anyagias, irigy, individualista kortársaink élete. Számukra a szabad emberhez méltó élet a harcot, a közös étkezéseken való részvételt, a közös éneket és vidám viccelődést, a tornacsarnokba járást, a szépségben gyönyörködést, az igazság kutatását jelentette, ezért a polgárok nem is foglalkoztak semmilyen kézműves mesterséggel, hogy testük és szellemük törés nélkül bontakozhasson ki a maga teljes gyönyörűségében. Végezetül álljon itt néhány sor Plutarkhosztól: "Hadjárat idején az ifjak testgyakorlatain is enyhítettek; egész életmódjuk sokkal szabadabbá lett, így a háború csak könnyebbséget jelentett nekik a háborúra edző és előkészítő, kemény harci gyakorlatokhoz képest. Amikor csatarendjük harcra készen várta az indulást, és szemtől szemben álltak az ellenséggel, a király nőstény kecskét áldozott; a harcosoknak megparancsolta, hogy tegyenek a fejükre koszorút, a fuvolásokkal megfúvatta Kasztór indulóját, majd ő maga is harci indulóba kezdett. Fenséges és rémítő látvány volt egyszerre, amint fuvolaszóra ütemesen meneteltek, zárt csatasorokban, és nem veszítették el lelki nyugalmukat, hanem könnyű szívvel és vidáman vonultak harcba a melosz dallamára. Az ilyen harcosok bizonyára nem éreztek sem félelmet, sem dühödt indulatot. Céltudatosan indultak a küzdelembe, telve reménységgel és bátorsággal, mint akiknek oldalán maga az isten áll."