Gazdag István: Ökumenikus vallásbékétlenség

A Vatikánba látogató Amerikai Zsidó Bizottság küldöttségét üdvözlő beszédében XVI. Benedek pápa arra emlékeztetett, hogy mivel „a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyetlen istenben, az ég és a föld teremtőjében hisz, ebből következően mindhárom monoteista vallás együttműködésre hivatott az emberiség közös érdekében, az igazság ügyét és a világbékét szolgálva” (Corriere della Sera, 2006. március 17.). A pápa jámbor óhajával csak az a gond, hogy a defenzív kereszténység hiába hajlik a megbékélésre, ha az offenzív iszlám hallani sem akar róla. Sajtóhírek az utóbbi hónapok terméséből, „ömlesztve” és kommentár nélkül.

Miután a pápától kezdve Bush amerikai elnökön és Merkel német kancelláron keresztül Fini olasz külügyminiszterig csaknem az egész világ megmozdult érte, Kabulban végül szabadon engedték azt a férfit, akit a muzulmán hitről a kereszténységre történő áttérése miatt halálbüntetés fenyegetett hazájában. A saját családja által feljelentett Ahmed Rahman csupán a nemzetközi figyelemnek köszönhette megmenekülését, és annak, hogy az iszlámbíróság bolondnak nyilvánította. Az ország parlamentje utóbb felelősségre vonta Karzai elnököt, amiért futni engedte Rahmant, a mecsetekben pedig az imámok gyújtó hangú beszédekben ítélték el Olaszországot, mert befogadta a hitehagyottat. Mások azonban nem úszták meg ennyivel. A Compass keresztény sajtóügynökség szerint a kereszténnyé lett afgánok folyamatos rendőrségi zaklatásnak és telefonos fenyegetésnek vannak kitéve, az utóbbi két évben legalább öt konvertitát ejtettek foglyul és öltek meg muzulmán fundamentalisták az iszlám vallás elhagyása miatt. A brit Sunday Telegraph mintegy tízezerre becsüli az utóbbi évek során titokban megkeresztelkedett és emiatt rejtőzködő életmódra kényszerített afgánok számát. Mint azt az eset kapcsán a különböző muszlim országokban élő keresztények helyzetét bemutató összeállításában az olasz Corriere della Sera írja (2006. március 27.), „Líbiában egyik vallási kisebbségnek sem könnyű az élete, Egyiptomban a keresztényeknek gyakran kell szembesülniük az integristák támadásaival, Algériában az iszlám szélsőségesek sok keresztény papot és apácát megöltek, Nigériában a keresztények gyakori támadásoknak vannak kitéve a muzulmánok részéről, akik a templomaikat is felgyújtják, Szudánban az iszlámon kívül minden más vallást erős diszkrimináció sújtja, Szaúd-Arábiában a Korán számít alkotmánynak és egyetlen más kultusz sem engedélyezett, még magánkörben sem, Pakisztánban az istenkáromlásról szóló törvényt a keresztények és a hinduk megbüntetésére használja a rezsim, Indonéziában heves ellentétek vannak a muzulmánok és a keresztények között, időnkénti erőszakos epizódokkal”. Az indiai főváros, Új Delhi két piaca és egy autóbusz elleni bombatámadások 61 halottat és 188 sebesültet követeltek. A merényletekért az Iszlamista Felkelés Frontja (Islamic Inquilab Mahaz) vállalta magára a felelősséget, amely egyetemes dzsihádot hirdet a muzulmánok védelmében. Thaiföld déli részén a muzulmán lázadók részéről rendszeressé váltak a buddhista templomok elleni támadások. Eddig 63 ilyen eset került napvilágra, a legutóbbiban, amelyet Takhanthong temploma ellen, éjnek idején, egy muzulmán hitoktató vezetésével hajtottak végre, egy idős bonc és két fiatal szerzetes vesztette életét. Az Indonéziához tartozó Sulawesi (a volt Celebesz) szigetén három keresztény lány holttestére bukkantak, akiket iszlamista aktivisták lefejeztek, fejüket pedig Poso járási székhely rendőrőrse és keresztény temploma elé dobták. Egy negyedik lány arcát bozótvágó késsel összeszabdalták. A szigeten a kilencvenes évek vége óta véres felekezeti összecsapások zajlanak. Mindezekről a francia Le Monde számolt be, ugyanabban a számában (2005. november 1.). Két hónappal később az MTI közzétette, hogy az év utolsó napján pokolgépes merényletet követtek el Celebesz-sziget Palu városának piacán, amelyben nyolcan meghaltak, negyvenöten pedig megsebesültek. Az áldozatok között feltehetőleg számos keresztény volt, mert a helyi rendőrfőnök tájékoztatása szerint a robbanás egy keresztény templomtól alig száz méterre történt. Pakisztán kulturális fővárosában, Lahoréban és a környékbeli falvakban emberek tucatjai halnak és sebesülnek meg az évente ismétlődő tavaszköszöntő ünnep, a Basant körüli felekezeti villongásokban. A hinduk által a muzulmán fundamentalisták obskurantizmusa elleni szabadságvágy szimbólumának tekintett és sárkányeregetéssel emlékezetessé tett ünnep rendszerint az iszlámista csoportok heves ellenállásába ütközik, mert szerintük a hinduk valójában egy társuk emlékét ünneplik, akit egykor a Mohamed prófétával szembeni blaszfémia miatt akasztottak fel. A szomszédos Afganisztánban a tálibok betiltották a sárkányeregetést, és a legutóbbi pakisztáni választásokon meglepetésszerű győzelmet arató ultravallásos pártszövetség is ugyanezt akarta elérni, Musarraf elnök pedig engedett a nyomásuknak (Corriere della Sera, 2006. március 14.). Ellenben mindeddig vitézül ellenállt mind a pakisztáni nők, mind a nemzetközi emberi jogvédők nyomásának, hiába is próbálták rávenni arra, hogy változtassa meg a Zia-ul-Hak tábornok rendszere alatt életbe léptetett hírhedt Hudood-törvényt, amely ellenzői szerint a nemi erőszakok elkövetőinek kedvez, olyannyira, hogy a muzulmán országban két óránként megerőszakolnak egy nőt és nyolc óránként csoportos erőszakot követnek el. Az erőszak áldozatának viszont – az iszlám jog előírása alapján – négy tanút kell találnia igaza bizonyításához, ráadásul pedig azt kockáztatja, hogy házasságon kívüli nemi kapcsolatért végül őt fogják perbe, amiért megkövezés jár. Talán mondani sem kell, hogy a radikális iszlamisták ellenzik a törvény megváltoztatását. A Corriere della Sera annak a 26 éves ápolónőnek az esete kapcsán számol be minderről (2006. február 28.), aki azért vált csoportos erőszak áldozatává, mert nem akart – Pakisztánban egyébként törvénytelennek számító – abortuszt elvégezni két nőn, és bosszúból a nők családtagjai megerőszakolták. Egy nemrég közzétett UNESCO-tanulmány szerint ugyanakkor a szubszaharai Afrikában és a Közel-Keleten hárommillió nőt csonkítanak meg évente. A 4-13 év közötti lányok „körülmetélése” évezredes gyakorlat bizonyos társadalmakban, ahol az a meggyőződés uralkodik, hogy a csonkítás szebbé, szűziesebbé és becsületesebbé teszi a nőt. A muzulmán dominanciájú 28 országban eddig 130 millió nő esett a csonkítás áldozatául, amely egyébként fertőzéshez, meddőséghez és halálhoz is vezethet, áll a Népszabadságban (2005. november 28.). A lap berlini tudósítója számolt be arról is (2005. december 9.), hogy „a muzulmán fiúk a német lányokat csak könnyű prédának tartják”. Ezt a politikailag nem éppen korrekt megállapítást a 15 éves libanoni származású Hussein nagy port felvert esete váltotta ki, aki miután megtudta, hogy német exbarátnője gyereket vár tőle és nem hajlandó elvetetni, hasonló korú török cimborájával agyba-főbe verte a lányt, és ráadásul a hasán ugráltak abban a reményben, hogy megölik a magzatot. A szakértők szerint a muzulmán fiúk szemében a német lányok „az olcsó, könnyen megszerezhető lányok kategóriájába tartoznak”, akikkel „együtt lehet járni, ki lehet rajtuk élni a hormonokat, de a keveredést lehetőleg el kell kerülni, feleséget csak a tiszta, iszlám közösségből” választva. A múlt év decemberben Ausztráliában kitört fehér-arab etnikai zavargásokat elemző cikkében (2006. január 14.) a Magyar Nemzet Janet Albrechtsen, az Australian újságírónőjének megdöbbentő észrevételét idézi, aki az utóbbi évek erőszakos nemi közösülésének aktáit átnézve arra a következtetésre jutott, hogy a csoportosan elkövetett erőszakot az arabok az iszlám szent háború fegyvereként alkalmazzák. „Jelszavuk: aki megerőszakol egy ausztrál nőt, újabb fényes győzelmet arat a mohamedánok szent háborújában”. (Ugyanerről a jelenségről a francia lányok vonatkozásában Guillaume Faye is beszámolt a La colonisation de L’Europe. Discours vrai sur l’immigration et l’islam, vagyis Európa gyarmatosítása. Őszinte beszéd a bevándorlásról és az iszlámról című könyvében, L’Aencre, 2000). Az arab bandák a fehér tinilányok megerőszakolását gyakran filmre veszik, hogy ily módon később is zsarolhassák áldozataikat. „A legkirívóbb esetben tizennégyen erőszakoltak meg egy 15 éves lányt. A szokásos durva szavak mellett olyan kijelentések is elhangzanak egy-egy aktus során, mint ’ausztrál vagy, megérdemled!’, ’fehér kutya’, ’mocskos keresztény’”. Az ausztrál tengerparti üdülőhelyeket az utóbbi időben elözönlötték az arab országokból érkező „turisták”, akik egyre inkább otthon érzik magukat és gyakran szóvá teszik, ha egy nő az ízlésükhöz képest „illetlenül” öltözködik. „Ezek erőszakkal fenyegetik a nőket csak azért, mert bikinit viselnek”, mondta az újságíróknak egy fiatal fiú az arabokról szólva. Nyilván volt kitől tanulniuk. Mint arról a Le Monde is beszámolt (2006. február 9.), a Londonban, pontosabban „Londonisztánban” ez év februárjában hét év börtönbüntetésre ítélt Abu Hamza, a Finsbury Park-i mecset kampókezű imámja a „szentbeszédeit” terjesztő kazetták tanúsága szerint a „hitetlenek”, a zsidók, a homoszexuálisok és az általa „majomhoz” hasonlított angol királynő mellett a bikinit viselő nőkre is tüzet okádott. „Egy kafirt (hitetlent) megölni, akár ok nélkül is, ez OK!”, prédikálta Abu Hamza, aki híveit az ellenség „kivéreztetésére” szólította fel, szükség esetén egy konyhakéssel, a nőket és a gyerekeket sem kímélve. Egy évvel „a próféta és az iszlám inzultálása” miatt egy muzulmán szélsőséges által megyilkolt holland filmrendező, Theo van Gogh halála után a hollandok bevándorlókkal szembeni viszonyulását boncolgató helyszíni tudósításában (2005. október 27.) a l’Express megállapítja, hogy „az uszodákban vagy a strandokon nem ritka, hogy tinilányok vagy fiatal nők fenekét sötét bőrű férfiak csipkedik meg, akik úgy tesznek, mintha azt hinnék, hogy a bikini viselése szezámkulcsa a szexuális zaklatáshoz”. A kisvárosokban az arab fiatalok rendszeresen verekedéseket provokálnak becsületbeli kérdések ürügyén, a nagyvárosi bevásárlóközpontok nyitvatartási idejét pedig le kellett rövidíteni a randalírozásaik miatt. A török származású fiatalok között a bűnözők aránya két- háromszorosa a született hollandokénak, a marokkói fiataloké viszont öt-hatszorosa. Reakcióképpen egyes holland fiatalok körében egyre nagyobb népszerűségnek örvend a Londsdale ruhamárka, amely nevében a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) betűit hordozza. Abram de Swaan, a társadalomtudományokat kutató amszterdami főiskola elnöke szerint a második világháború traumája után a holland társadalmat az erőszak minden formájának elutasításából kiindulva építették újjá, és ennek következtében „már nem tudunk válaszolni az erőszakra, márpedig olyan bevándorlók érkeznek hozzánk, akik készek a fizikai erőszakhoz folyamodni”. Gijs van de Westelaken, Van Gogh filmjeinek producere mondja: „Túlságosan hosszú ideig hagytuk, hogy a bevándorlók párhuzamosan éljék a saját életüket. A diszkriminációellenes törvények megakadályoztak minden világiasságot”. A francia típusú világi állam hívének számító szomáliai származású parlamenti képviselőnő, az önmagát „elévült muzulmánnak” tartó, a hagyományos iszlám értékszemléletet pedig hangosan bíráló (Mohamedet „perverz zsarnoknak”, a Koránt „nemi erőszakra buzdító írásműnek” nevező) Ayaan Hirsi Ali elhagyta a szociáldemokrata pártot és a liberálisokhoz csatlakozott, de a vallásos iskolák közfinanszírozásának megszüntetésére vonatkozó felhívásai náluk sem találnak visszhangra. És hogy mi magyarázza Hirsi Ali politikai pálfordulását? Sylvain Ephimenco, a Trouw című napilap vezércikkírója szerint „a baloldal egy része elutasítja az iszlám bírálatát, amelyet iszlámfóbiával, tehát rasszizmussal azonosít”. A keresztény progresszista lapban „Ellenállásra kényszerítve” címmel új rovatot szándékoznak indítani „az olyan, normális esetben baloldalinak számító értékek védelmében, mint a gondolat- és szólásszabadság, a férfi-női egyenjogúság, amelyeket az iszlám fundamentalizmus megpróbál lerombolni”. Ayaan Hirsi Ali, aki a Van Gogh meggyilkolásához indokot szolgáltató, a muzulmán nők alávetettségét bemutató film forgatókönyvét írta, fokozott rendőri védelem alatt áll a személye elleni fenyegetések miatt, csakúgy mint a liberális pártot elhagyó és a keményebb iszlámellenes fellépés érdekében új párt alapítására készülő Geert Wilders parlamenti képviselő, akinek biztonságát a holland hatóságok csak úgy tudták garantálni, hogy egy időre egy börtöncellába rejtették. „Azt akarom, hogy tudják, a hit vezetett…”, a Magyar Nemzet szerint (2005. július 14.) Van Gogh gyilkosa ezekkel a szavakkal ismerte be tettét, azt is hozzátéve: „Biztosíthatom önöket, ha valaha szabadon engednének, pontosan ugyanígy cselekednék”. A marokkói származású Mohammed Bouyeri a „hitetlenekkel” szemben igazságosnak tartja az erőszak alkalmazását, és kijelentette: „Azok, akik azt állítják, hogy Mohamed pacifista volt, hazugok és tudatlanok. (A próféta) alkalmazta is, és hirdette is az erőszakot” (Le Monde, 2006. február 4.). Ugyancsak a balliberális francia napilap számol be arról is (2005. október 8.), hogy a National Endowmnent for Democracy New York-i rendezvényén mondott beszédében George Bush elítélte azt a „világos és koherens” ideológiát, amelynek a célja „egész nemzetek rabszolgaságba vetése és a világ megfélemlítése”, és „iszlámfasizmusnak” nevezve több alkalommal is a kommunizmushoz hasonlította. (Jóval előtte, 1949-es Sociologie du communisme című alapművében Jules Monnerot francia szociológus megállapította, hogy a marxista kommunizmus ideológiailag és formailag valójában a teokratikus iszlám profán változata, totalitarizmusát tekintve pedig annak csupán halvány utánzata.) Bush szerint a muzulmán terroristák célja „egy Spanyolországtól Indonéziáig terjedő iszlám birodalom létrehozása”. (Előtte ugyanezt állította Guillaume Faye is az előbb említett művében.) Az al-Kaida nemzetközi hálózatához tartozó terroristák hosszú távú célja a világ meghódítása, a legyőzhetetlen iszlám kalifátus megteremtése. Tervüket hét lépcsőben, legkésőbb 2020-ig szándékoznak megvalósítani, állítja a Magyar Nemzet (2005. augusztus 27.) Fuad Huszein jordán újságíró információira hivatkozva, aki „arra tette el az életét, hogy kiismerje az iszlám radikálisok észjárását”. Ugyancsak a Magyar Nemzet számol be (2005. október 17.) a svájci Les Temps című újságra hivatkozva egy 1982-es keltezésű, 14 oldalas, a „Terv” címet viselő titkos dokumentum létezéséről, amely az iszlám világuralom megteremtéseinek alaptéziseit taglalja, és amelyet a szakértők szerint nem szabad lebecsülni, mert a benne szereplő forgatókönyv megvalósulása tíz év múlva az európai intézményeket is fenyegetheti. A kaukázusi iszlám frontról szóló Magyar Nemzetbeli cikkében (2005. október 17.) Stier Gábor ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy „a (csecsen) függetlenségi harc helyét egyre inkább átvette a kaukázusi iszlám kalifátus megteremtésének álma”, és a térséget egyre inkább megfertőző iszlám extremizmus Oroszország destabilizálódásán túl Európa biztonságát is fenyegeti, „így aztán Európa elemi érdeke is, hogy a civilizációk metszéspontjában Oroszország sikeresen birkózzon meg a keresztény végvár szerepével”.
Mindezek ellenére álmodozzunk csak tovább a keresztény-muzulmán ökumenéről.

MD 2006. IV. 13.