Gazdag István: Jövő nyáron "hőguta" vár az amerikai gazdaságra

A szeptemberi pénzügyi válság megfékezésére az amerikaiak által alkalmazott módszerek csupán ideig-óráig késleltethetik az elkerülhetetlen, tudniillik a rendszer logikájába előre „beprogramozott” végkifejletet, amely az USA számára nem lehet más, mint a totális államcsőd.

Heterodox közgazdászok pesszimistának tűnő, de az elmúlt hetek történései alapján immáron egyáltalán nem elképzelhetetlen prognózisa szerint az amerikai kormány a jövő év nyarára fizetésképtelenné válik, vagyis nem fog tudni törleszteni hitelezőinek (az amerikai kincstárjegyek birtokosainak, a Fanny Mae és Freddy Mac jelzáloghitel-intézetek részvényeseinek stb.).
Ennek a helyzetnek nyilvánvalóan nagyon súlyos következményei lesznek az amerikai dollárban számon tartott kötelezvények birtokosai számára, az így megnyíló időszak tehát kétségtelenül kedvező alkalmat fog teremteni az amerikai fizetésképtelenség és az USA-ból való tőkekiáramlás problémájának orvoslására hivatott „új dollár” bevezetéséhez. Ezt a folyamatot az alábbi tényezők valószínűsítik: 1) a dollár legutóbbi erősödése csupán a világ tőzsdéin bekövetkezett áresés közvetlen és ideiglenes következménye 2) az eurónak a válságkezelés során bekövetkezett „politikai keresztelője” a dollárral szembeni igazi alternatíva helyzetébe hozta az európai pénznemet mint hiteles „menekülési értéket” 3) az amerikai köztartozás immáron ellenőrizhetetlenül duzzad 4) az Egyesült Államok reálgazdaságának folyamatban lévő összeomlása megakadályozza a fizetésképtelenség megoldását 5) az amerikaiak jövőre csak magas infláció vagy hiperinfláció között választhatnak.
Arról, hogy mi vár Amerikára és Angliára, Izland példája alapján alkothatunk maguknak elképzelést. Ahogyan egyébként ma már maguk az izlandiak is jobbára elismerik, országuk pénzügyi rendszere azért omlott össze, mert gazdaságuk nagyságához képest jócskán túl volt méretezve. Pénzügyi téren Izland Nagy-Britanniának képzelte magát, ahogyan Nagy-Britannia az Egyesült Államoknak, az Egyesült Államok pedig az egész világnak képzelte önmagát. Izland tíz év óta elfogadta az USA-ban és Nagy-Britanniában érvényesülő összes gazdasági deregularizációs és financiális elvet. Reykjavík London és Washington pénzügyi „előszobájává” vált, és a három ország pénzügyi szempontból úgy viselkedett, mint a La Fontaine-mese „felfújt békája”, amely számára az erőlködés végeredményben csakis fatális lehetett. Így az izlandi tőzsde 76 százalékos zuhanás után összeomlott, hiába tartották néhány napig zárva a pánik elkerülése végett. Az izlandi precedens mindenesetre segíthet a Londonra és Washingtonra a közeli jövőben váró események megértésében.
Ezen a címen nem árt néhány szót vesztegetni a London által bejelentett 640 milliárd eurós „pénzügyi csomagra”, amelyből 64 milliárdot a szigetországi bankok tőkeveszteségeinek pótlására, 320 milliárdot pedig ugyanezen bankok középtávú adósságainak fedezésére szánnak (Financial Times, 2008. október 9.). Az ingatlanpiachoz hasonlóan szabadesésben lévő gazdasággal, vágtató inflációval, részvényekbe fektetett és gyorsan olvadó nyugdíjakkal, valamint a történelmi mélypontjára zuhanó nemzeti fizetőeszközzel nehezen képzelhető el, hogy mindez – a köztartozások növekedésén és a font további gyengülésén kívül – hogyan mentheti meg a már így is éppen elég nagy bajban lévő brit bankokat. És Gordon Brown hiába is igyekszik egy személyben Churchillt és Rooseveltet játszani (The Telegraph, 2008. október 14.), ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismeri a történelmet. Elfelejti ugyanis, hogy sem Churchill, sem Roosevelt nem állt az országuk élén tíz éve, amikor szembesülniük kellett a saját „nagy krízisükkel”, a Blair-Brown páros és a Bush-adminisztráció viszont – Paulsont és Bernanket is beleértve – magának a krízisnek az okozói, nem pedig a megoldói. Legszebb az egészben, hogy míg egykor Churchill és Roosevelt olyan csúcstalálkozókat szervezett Jaltában vagy Teheránban, amelyekről a franciákat és a németeket kihagyták, manapság – a történelem fintoraként – Brownnak kellett az euró-zóna által megtartott csúcstalálkozó ajtajában maradnia. Hagyományos különcködésükért (a font euróval való helyettesítésének elutasításáért) a briteknek minden valószínűség szerint drágán kell megfizetniük.
Jelenleg ugyanis egy kettős történelmi jelenséggel állunk szemben. Egyrészt szeptember óta immáron az egész világ tudatában van annak, hogy a globális rendszerbeli válságot az amerikai pénzügyi rendszer összeomlása okozta, másrészt egyre több világtényező kezd önállóan cselekedni azon intézkedések hatástalansága láttán, amelyeket az Egyesült Államok javasolt, amely pedig évtizedek óta a globális pénzügyi rendszer központja. Példa erre az euró-zóna október 12-i csúcstalálkozója, amelynek döntései nagyságuknál és természetüknél fogva lehetővé tették a bizalom visszatérését az egész földgolyó pénzpiacaira (L’Express, 2008. október 13.).
Mert igenis az euró-zónának volt köszönhető, hogy a globális pánik spirálját sikerült megakasztani, miután a hetek óta egymást követő amerikai és brit kezdeményezések hatástalanoknak bizonyultak. Egy új kollektív világgazdasági, sőt – merjük kimondani – világhatalmi tényező, az euró-zóna energikus és átfogó lépései alkották a döntő bizalomerősítő
„löketet” az egész világ számára – és mentették meg Magyarországot is a teljes és azonnali államcsődtől. Tegyük hozzá, hogy egy olyan tényezőről van szó, amelynek a felemelkedését Washington – az EU-ba telepített „trójai falova”, London segítségével – szisztematikusan igyekezett megakadályozni az euró bevezetése óta. Annál szórakoztatóbb azt látni, hogy most aztán a diplomáciai manőverek egész kelléktárára (előzetes tanácskozás, csúcs előtti csoportkép stb.) volt szükség ahhoz, hogy az önmagát pária-szerepre kárhoztató brit miniszterelnök ne érezze magát még inkább marginalizálva ebben a folyamatban, noha ténylegesen nem hivatalos vendég (sőt bizonyos szempontból egyenesen persona non grata) az euró-zóna csúcstalálkozóin.
2008 szeptembere a globális rendszerbeli válság (GRV) pénzügyi robbanótöltetének eddigi legnagyobb robbanását jelzi, az év második fele ugyanis az a pillanat volt, amikor a világ belemerült a GRV becsapódási fázisának szívébe, év végére pedig eljutunk addig a fázisig, amikor a sokk következményei
kibontakoznak. Ez lesz a krízis ténylegesen leghosszabb (országoktól függően 3-10 éves) szakasza, amely közvetlenül fogja érinteni a legtöbb embert és országot, ugyanakkor pedig teret enged az új globális egyensúlyi tényezők felemelkedésének.
A mostani válság hatását és következményeit tekintve sokkal pusztítóbb lesz, mint az 1929-es nagy gazdasági világválság volt. Történelmileg egyszerre leszünk a főszereplői, a tanúi és/vagy az áldozatai egy olyan válságnak, amely az egész földgolyót fogja érinteni, az utóbbi két évtized globalizációjából következően az országok és emberek kölcsönös függésének eddig sohasem tapasztalt szintjével (az urbanizáció szintje, tehát az alapszükségletekkel – víz, élelmiszer, energia – szembeni függőség példátlan a történelemben). A harmincas évek és romboló következményeinek emléke azonban eléggé jelen van még a kollektív emlékezetben ahhoz, hogy ha az állampolgárok éberek, a vezetők pedig tisztánlátók lesznek, lehetővé váljon a korábbi katasztrófa elkerülése.
Európa és Oroszország (a „Párizs-Berlin-Moszkva tengely”), Japán, Kína és India kétségtelenül azon kollektív tényezők, amelyek biztosíthatják, hogy az utóbbi évtizedek domináns hatalmának számító Egyesült Államok folyamatban lévő összeomlása ne vezesse az egész földgolyót katasztrófába. Gorbacsov Szovjetunióját kivéve ugyanis a birodalmak hiába is próbálkoztak azzal, hogy megváltoztassák a történelem menetét, amikor érezték hatalmukat összeomlani. Ilyen esetekben a folyamat – lehetőség szerint békés – kanalizálása mindig a társhatalmakra hárul.
A nemzetközi pénzügyi csatornák „sürgősségi szanálásának”, amely mindenekelőtt az euró-zóna országainak köszönhető, nem kell elkendőznie három lényeges tényt. Ad 1) Ez az intézkedés-sorozat, amelyre azért volt szükség, hogy elkerüljék a néhány héten belül a (Wall Street/City által vezérelt) teljes pénzügyi világrendszer összeomlásával fenyegető pánikot, nem több egy átmeneti tüneti kezelésnél. Csupán arra jó, hogy időt nyerjenek: legfeljebb két-három hónapot, mert a globális recesszió és az amerikai gazdaság kollapszusa új gazdasági, társadalmi és politikai feszültségeket fog teremteni, amelyeket mihamarabb kezelni kell. Ad 2) Ha mindenképpen szükséges is volt a hitelrendszer újraindítása, hiú ábránd azt képzelni, hogy a globális pénzügyi rendszer „sürgősségi szanálása” céljából az egész Földön feláldozott gigantikus pénzeszközöket az elkövetkező hónapokban a reálgazdaság rendelkezésére lehet bocsátani a globális recesszióval való „mérkőzéshez”. Ad 3) A „sürgősségi szanálás” az Egyesült Államok további marginalizálódását és gyengülését jelenti, mivel olyan folyamatokat indukál, amelyek ellentétesek azokkal az intézkedésekkel, amelyeket Washington ajánlott Hank Paulson és Ben Bernanke 700 milliárd dolláros mentőcsomagjának a felhasználására, vagyis a bankok kormányok általi feltőkésítésével (Paulson most kénytelen ezt a döntést követni) és a bankközi kölcsönök garantálásával (ténylegesen az euró-zóna kormányai átveszik a hitelbiztosítás kulcsfontosságú és évtizedek óta lényegében amerikai „biznisznek” számító területét).
Ezek a fejlemények egyre több döntési jelfogót és pénzáramlást fognak eltéríteni az amerikai (kényszer)pályáról, és éppen egy olyan pillanatban, amikor az USA gazdaságának a köz- és magántartozások robbanásszerű növekedése miatt (az amerikai pénzügyi mentőcsomag már eddig is 17 ezer dollárral növelte minden egyes amerikai adósságát) nagyobb szüksége lenne rájuk, mint valaha, nem beszélve a füstbe ment nyugdíjakról. Mértéktartó becslések szerint az utóbbi hetekben 2000 milliárd dollárnyi „tőkésített” nyugdíj vált füstté az Egyesült Államokban (USA Today, 2008. október 8.).
Mindez azt illusztrálja, hogy a következő hónapokban egyre inkább különbözni fognak egymástól a válság és különböző (pénzügyi, gazdasági, társadalmi és politikai) következményeinek megoldására hivatott metódusok, vagyis ami jó a világ maradékának (ROW), az nem lesz jó az Egyesült Államoknak. Márpedig ettől kezdve a világ, élén az euró-zónával, elszántnak tűnik arra, hogy a saját választását kövesse, még ha ez adott esetben nem is fog tetszeni az amerikai
„nagy testvérnek”. Az a brutális sokk, amelyet az Egyesült Államok jövő nyárra esedékes fizetésképtelensége fog kiváltani, részben a világ nagy gazdaságai és Amerika között óhatatlanul is bekövetkező döntési „szétkapcsolódásnak” lesz az egyik következménye. Csak remélni lehet, hogy a 2008. szeptemberi „hideg zuhanyból” tanultak a világ politikai, gazdasági és pénzügyi vezetői, és időben felkészülnek az amerikai államcsőd eshetőségére, és így nem egy hosszú hétvége vagy az amerikai bankok és tőzsdék adminisztratív bezárása után fognak hirtelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy amerikai kincstárjegyeik és dollárjaik már csak az eredeti értékük tizedét érik, mert időközben bevezették az „új dollárt”.
Akár beismeri ugyanis, akár nem, az USA ma történelmének egy fatális fordulópontjához érkezett azzal, hogy egy többdimenziós óriásválsággal szembesült. Az első krízis magát a gazdasági modelljét sújtja, mert bátran kimondható, hogy a kapitalizmus protestáns etikája, ahogyan azt Max Weber elemezte, immáron kimúlt. A másodlagos jelzálogpiaci csőd toxikus folyamata által felszínre hozott GRV felfedte a mindeddig a demokratikus rendszerek megingathatatlan talapzataként
„reklámozott” angolszász közgazdasági modell szervült inkoherenciáját, helyrehozhatatlanul megrongálva az amerikai kulturális befolyás és agitprop-hálózat e kulcsfontosságú transzmissziós szíját. A második krízis geopolitikai természetű, miután mára az is bebizonyosodott, hogy hosszú távú katonai intervenciókra való képtelensége miatt az USA-nak nem sikerült tartósan megteremtenie szupremáciáját a fosszilis energiahordozókban bővelkedő területek fölött. Ezzel összefüggésben jelentkezik egy geo-ökonómiai krízistényező is, hiszen ellentétben a ’90-es évek elején történtekkel, amikor Észak-Amerika és Nyugat-Európa ad hoc gazdasági védőblokkja meg tudta állítani a japán kereskedelmi terjeszkedést, a multipolárissá vált világban ma ugyanerre már nem képesek Kínával szemben, sőt ez utóbbin kívül Oroszország, Irán, Brazília, Japán és a feltörekvő gazdaságok is hasznot akarnak húzni az amerikaiak nehézségeiből. Ráadásul az USA kolosszális eladósodása és a többiek nyakán való „élősködése” már nem számít tabutémának a nemzetközi politikai életben. A negyedik krízis magában az Egyesült Államokban gyökerezik, amelynek egysége a csillagos-sávos lobogó alatt lassan, de biztosan tovább töredezik, az egyre élesebb faji, nyelvi, demográfiai és vallási megosztottságok pedig aláaknázzák az ország szövetségi kohézióját. E tekintetben nem árt arra emlékeztetni, hogy egy birodalmi politika körüli népi konszenzus sohasem ad vitam eternam szól. A brit birodalom más fehérek, adott esetben a búrok elleni indított harcban vesztette el ezt a konszenzust. Tengerentúli zabigyereke a világ (csaknem teljes) maradéka elleni hadakozásban fogja azt elveszíteni.

MD 2008. XI. 25. - XII. 2.