Bognár József: A győztesek oldalán

Az EU-ba és a NATO-ba népszavazásos manipulációval kikényszerített beléptetésünk körüli csonkanemzeti eufória mára nyomokban sincs meg. Az egykori lelkendezők közül azóta viszonylag kevesen nyitottak kávéházat Bécsben vagy cukrászdát Párizsban, de kétségtelenül megnőtt arrafelé a megélhetést kereső, bármilyen munkát elvállaló magyarok száma. „Végre a győztesek oldalán állunk”- sulykolta annak idején a beléptetést erőltetők csoportja. Ami főleg azért tetszett sokaknak, mert nálunk szinte közhely az alulképzett történészkedő újságírók, politikusok és egyéb nemzetmentők között, hogy állítólag már ötszáz éve nem nyertünk háborút. Tehát álljunk végre jó helyre, és ideje lenne tovább nem frusztrálódni.

Az azóta bekövetkezett kiábrándultságunk, csalódottságunk okának legnyilvánvalóbb jelei a megalázó amerikai vízumkényszer vagy a szabad munkavállalás korlátozása, a multik szabad garázdálkodása, amelyek pontosan mutatják mennyire másodosztályú módon kezelnek minket a győztesek. Az amerikaiakkal kapcsolatos illúzióvesztések további oka politikusaink gyáva viselkedése, meg a világszerte tapasztalható washingtoni arrogancia, amit az elmúlt években nagyon felerősített a neokonok küldetéstudata. Nem tudatosul bennünk, de nem árt észben tartani, hogy Amerika az elmúlt kétszáz, de különösen az utolsó száz évben ideológiai alapon háborúzik, másokra akarja kényszeríteni ideológiáját, társadalmi berendezkedését. Éppen úgy, mint évtizedeken keresztül a Szovjetunió. Az új szuperhatalom, Kína egész történelme viszont azt bizonyítja, hogy nem folytat hódító háborúkat. De akik őt meghódították a korábbi századokban, azokat szívósan asszimilálta, azzal is erősítve önmagát.
Az un. győztesek, mai kinevezett barátaink az elmúlt hatvan évben nem igazán hozták formájukat. Amerika például 1945 óta katonai téren vereséget-vereségre halmoz. Mert a koreai háborúra talán mondhatjuk, hogy azt Kínával szemben döntetlenre hozták ki. De azt követően Kubában majd Kambodzsában, Laoszban, Vietnámban igencsak megalázó vereségeket szenvedtek. Miként a veszteségeket és a kockázatot látva, ész nélkül menekültek el Libanonból és Szomáliából is. És persze Iránban is belesüppedtek a homokba terrorista akciójuk közben. Manapság pedig a nagy veszteségek miatt már Irak és Afganisztán presztízs- veszteség nélküli elhagyásának lehetőségeit kutatják. A dicsőségesen győztes Amerika csak a fegyvertelen Grenada húsz évvel ezelőtti sikeres lerohanásával dicsekedhet. De Anglia is elvesztette 1945 után Indiát, Ádent, Malájziát, Nigériát stb., nagyjából a világ egyharmadát. Nekik is csak az argentin Malvinas –szigetek lerohanása sikerült. Miként Franciaország is csúnyán elbukott Indokínában és Algériában.- vagyis ők azok a nagy győztesek, akik mellett végre mi is ott állhatunk, amely büszkeség ebből nekünk csak Irak és Afganisztán esetében évente mintegy harminc milliárd forintunkba kerül.
Tévesek azok a berögzültségek is, hogy e győztesek továbbra is a világ leggazdagabb, legnagyobb jövőjű államai és azok is maradnak. Mert igaz, hogy Amerika az 195O-es években még az akkori világ nemzeti össztermékének mintegy a felét adta, és még 199O-ben is a húsz százalékát. De ez ma már erősen közelit a tíz százalékhoz. S már csak néhány év és Amerika Kína illetve India mögé csúszik vissza. Nyugat-Európa pedig még hátrább. Néhány évtizedes távlatban Európa a világ elöregedett, fogyónépességű, szegény menekültek háza lesz Ázsiához képest. Ezt a már legalább húsz éve látható jövőt szánják nekünk tehát politikusaink. Akik nem hajlandók észrevenni, hogy mára véget ért az amerikai hegemónia és a világ gyors léptekkel válik több pólusúvá, melyek hasonlóan jelentősek lesznek Amerikával. Politikusaink abba az Amerikába kapaszkodnak még ma is, mely szemünk előtt értékelődik le. Abba az EU-ba csimpaszkodnak, amelynek egyre értéktelenebb ipara számára, csak mint felvevőpiac kellünk. Nem hajlandók látni, hogy például Kína nekünk milyen nagy lehetőségeket tudna biztosítani. Az a Kína, mely felesleges százmilliárdokkal rendelkezik és egyáltalán nem ideológiai alapon szemléli a világot. Annál ők sokkal pragmatistábbak és egyáltalán nem fűti őket missziós vágy. Hogy ehhez a dinamikus kelethez kapcsolódhassunk, ahhoz fel kellene ismerni nemzeti érdekeinket. Miként erre többször is kaptunk jelzéseket onnan húsz évvel ezelőtt. De mint tudjuk, akarata ellenére senkit se lehet boldogítani. Mi pedig még mindig a nyugat védőbástyája szerepében tetszelgünk, ahelyett, hogy a keleti termékek forgalmazói, leosztói lennénk nyugaton. Politikusaink Kína-politikája kimerül abban, hogy az elűzött dalai lámát szeretnék újra trónra juttatni emberjogi alapon, miközben a guantanamói koncentrációs tábor működtetése nem zavarja lelki higéniájukat. Az EU-hoz való idomításunkkal, a konvergencia program nevű kényszerzubbonyba kényszerítve megyünk tehát tönkre, ahelyett, hogy saját érdekeink tudatára ébrednénk. Az elmúlt években a nyilvánvalóan megbukott neoliberalizmus ádáz ellenségének számít Oroszország , mert ő az ügyeletes mumus még mindig. Azért propagálják ezt globalistáink, mert az orosz állam az egyik utolsó, de mindenképpen legjelentősebb európai állam, amely nemzeti politikát csinál. Ezért használják ki velük szemben az egykori szovjet rendszerrel kapcsolatban még mindig bennünk levő negatív hozzáállásunkat. Pedig a mai világban már más Oroszország szerepe. E mai új leosztásban ők sokkal pozitívabb szerepet játszanak, mint Amerika. Nekünk pedig túl kellene lépni a múlton. Nem elfelejteni, hanem csak felismerni a helyzet megváltozását. Miként a XIX: században elődeink tették azt a törökök esetében. Azokkal, akikkel háromszáz éven át vívtuk élethalálharcunkat. De miután a török birodalom a napóleoni időkre lenyugodott és a Balkánt stabilizáló déli szomszédunk lett, meg is barátkoztunk velük, hiszen érdekeink azonosak lettek.
Ady és követői szerint mi állítólag kompország vagyunk. Ha ez valóban igaz, akkor evezzünk már egyszer végre át a másik oldalra, ne mindig az egyik oldalon dangubáljunk, és a múlt győzteseinek oldalán merengjünk. Főleg akkor ne, ha a másik oldal a perspektivikusabb.

MD 2008. XI. 11.