Gazdag István: A lumpendemokrácia indiszkrét… baja

Az amerikaiaknak szinte mindenre vannak felméréseik. Nem véletlenül, hiszen a liberálisnak hazudott totalitárius lumpendemokráciában az állampolgári vélemények állandó szondázása révén időben megelőzhetők azok az esetleges népi megmozdulások, amelyek a demokrácia nevében fellépő (és eszméjével visszaélő) Új Osztály egyeduralmi pozícióit veszélyeztethetnék.
Nemrég azt is kimutatták, hogy az USA lakóinak negyven százaléka képtelen a háromnál több szót tartalmazó mondatok értelmezésére. A többszörösen összetett mondatok esetében ez az arány a duplájára nő. Valószínűleg nálunk sem sokkal jobb a helyzet, elvégre mi is rohamlétekkel amerikanizálódunk. Vannak, akik ezt a folyamatot „felzárkózásnak” mondják, és bizonyos szempontból igazuk is van. Minél sötétebb ugyanis a tömeg (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), annál jobban irányítható. Márpedig manapság, amikor a nép jobbára csak a szavazógépezet szerepére van kárhoztatva, ez az irányadó trend, amelyhez illik felzárkózni.
1995 szeptemberében a San Franciscó-i Fairmont Hotel konferenciatermében Zbigniew Brzezinski, a Trilaterális Bizottság befolyásos tagjaként szigorúan szelektált közönség előtt fejtegette az általa csak "tittytainment"-nek (kb. vihorásztatás) nevezett társadalomvezetési módszer előnyeit, amelyet a „Föld csalódott népességének jó kedvét fenntartó elbutító szórakoztatás és elégséges táplálkozás koktéljaként” definiált. Előadásával az eredetiségnek kijáró szép sikert aratott a jelenlévők körében, pedig lényegében nem tett mást, mint hogy reaktualizálta az ősrégi és jól bevált "panem et circenses"-receptet, amely a csőcselék minimáligényeinek empirikus ismeretén alapult.
Már az antik görög bölcsek is szinte kivétel nélkül csupán megvetést éreztek és lenézést tanúsítottak a „vulgáris sokadalom” iránt, ami nem csoda, hiszen akkortájt még a demokráciát a legjobbak ügyének tartották. Krisztus ugyan elsősorban a „lelki szegényeknek” szánta tanítását, ám hatalmi tényezővé válva az egyház utóbb mégis bizonyos leereszkedéssel kezelte az „istenadta népet”, és hosszú időn át nemigen törődött pallérozásával. „A nép számára megváltás, hogy képtelen vizsgálni a dolgokat”, nyilatkoztatta ki Nazianszi Gergely egyházatya, imigyen adva hangot a korabeli hivatalos felfogásnak, amely a hívők nyáját jobb szerette a sancta simplicitas állapotában tudni. Nyilván biztos, ami biztos alapon… Még nagyobb paradoxon, hogy az időközben divatba jött „népfelség” elvének hangoztatása ellenére a felvilágosodás nagyjai sem voltak éppen meggyőződve kedvenc reflexiós „alapanyaguk” szellemi kapacitásáról. „Amikor a plebs okoskodni kezd, minden elveszett”, mondta például Voltaire egyik cinikus pillanatában. A német romantikusok témába vágó véleményét Goethe fogalmazta meg a legfrappánsabban: „Nincs undokabb a többségnél, mert ezekből áll: kevés erélyes vezérből, simuló gyengékből s a nagy tömegből, amely utánuk cammog anélkül, hogy csak sejtelme is volna arról, amit akar.” Hogy Nietzsche, az „übermensch” filozófusa mit gondolt minderről, az magától értetődik. „A tömegek szerintem csak három szempontból érdemelnek egy szempillantást: először, mint nagy emberek elmosódó, rossz papíron, kopott lemezekkel készült másolatai; azután, mint a nagyok ellen gyakorolt ellenállás s végre, mint a nagyok eszközei. Egyébként vigye őket az ördög és a statisztika.” (Ez utóbbi javaslatára még visszatérünk.)
Otto Weininger, a XIX. század végén élt kiváló zsidó gondolkodó úgy vélte, hogy kora a legnőiesebb (és legzsidósabb) korok egyike. A helyzet azóta csak „fokozódott”… Mindezzel tökéletesen tisztában vannak az amerikai vezetők is, akik már jó ideje a mesterségesen kiváltott és rendszeresen adagolt pátoszra és emócióra, vagyis az elnőiesedetett lelkületű közvélemény legfőbb szellemi táplálékára alapozzák uralmi stratégiájukat. „A Sámsonon úrrá lett Delila kiszívja korunk történelméből a potenciát”, diagnosztizálta a kortünetet Szabó Dezső.
Az emóció valójában felindulást, meghatódottságot, izgatottságot jelent, amelyet a lélektan a szervezet fiziológiai állapotából fakadó, alacsonyabb rendű érzelemként határoz meg. Az erre való apellálás klasszikus technika az ésszerű elemzés, tehát a kritikai érzék rövidre zárására. Ráadásul az emocionális regiszter használata tágra nyitja a tudattalan kapuját, ahová így könnyedén telepíthetők be eszmék, vágyak, félelmek, késztetések vagy magatartások. A döntések tekintetében az emóció szembeszáll a rációval, és bár az emberi természet állati oldalához tartozik, mégis szinte egyhangú dicséretet vált ki a modern társadalmakban, mint „természetes” stresszoldó tényező, szemben az ésszel, amelyet hidegnek, számítónak és machiavellistának, tehát antipatikusnak tartanak. A médiumok gyakran mutatnak be olyan jeleneteket, amelyek nem a gondolkodásra, hanem az érzelmekre apellálnak, olyan irracionális magatartásokat váltva ki, amelyek sokkal inkább a reflexívtől, mintsem az intelligenciától függenek.
„Az amerikai építmény egyre kevésbé egy valódi civilizáció és egyre inkább egy gépies és érzelmileg éretlen luxusbarbarizmus”, írta annó H.P. Lovecraft, és az amerikaiahoz hasonló szoft-totalitárius rendszerek vezetői éppen erre az „érzelmi éretlenségre” alapozva próbálják összhangba hozni a valóságot a politikai propagandával, mégpedig oly módon, hogy a lakájmédia révén manipulálják az információt és átír(at)ják a történelmet. A két jelenség összefügg, mert a jelen a múltból ered. Meg kell tehát változtatni mindkettőt, hogy megakadályozzák a rendszerkritika bármilyen megnyilvánulását. A politikai korrektség követelménye immáron maga után vonta a retroaktív történelmi korrektség megjelenését.
„A múltat a jelen nevében ítélve meg, a történelmi korrektség a rasszizmust és az intoleranciát hajszolja a középkorban, a szexizmust és a kapitalizmust az ancien régime alatt, a fasizmust a XIX. században. Hogy ezek a fogalmak semmit sem jelentenek a kontextusukon kívül, keveset számít: a médiában kifizetődik az anakronizmus. Ez nem a tudomány (science), hanem a lelkiismeret (conscience) világa; nem a pontosság és a kritika, hanem a harsányság és a dialektika uralma, és különösen a manicheizmusé, … amely mindent a Jó és a Rossz összecsapására redukál. Ezt a Jót és ezt a Rosszat azonban a mai erkölcs szerint interpretálják, … ily módon személyeket, sőt egész társadalmakat diabolizálnak, akik azonban csupán csalétekként szolgálnak. Nem ők a célpont, hanem áttételesen mi magunk”, írja Jean Sévillia (Historiquement correct, Perrin, 2003). Az egyengondolat szükségszerűen állandó hazugsághoz vezet, a műveletlen és ezért a valót a valótlantól megkülönböztetni képtelen „tömegember” (az hombre masa, ahogyan Ortega y Gasset nevezte ezt a sajátos képződményt) azonban mindent bevesz, amit szakszerűen és megfelelő dózisokban adagolnak be neki.
Még nem jutottunk el ugyan az Aldous Huxley által vizionált világok legjobbikába, vagyis a hipnopédia korába, amikor az egyén befolyásolása kémiai-genetikai manipuláció és hipnotikus indoktrináció révén már a születéskor elkezdődik, de bizonyosak lehetünk benne, hogy valahol már javában folynak az ez irányú tudományos kutatások. Kormányzóinknak addig is meg kell elégedniük a hagyományos dezinformációs és agymosási technikákkal, valamint a gondolati disszidensek megrendszabályozását célzó represszív módszerek széles skálájával. Ezek a szankciók az állásvesztéstől a (pénzbírságok formájában megvalósuló) vagyonelkobzáson át a börtönbüntetésig terjedhetnek. A nyugati „demokráciákban” bármelyik egyetemi tanár, tudományos kutató, újságíró vagy heterodox szellem célponttá válhat, ha bizonyos tabu témákhoz nyúl. Minden tabu téma anatéma alá esik, és kiváltja az egyengondolat torquemadáinak azonnali fellépését, legyen szó a történelmi revizionizmusról, a második világháború objektív szellemben történő vizsgálatáról, a fasizmus és nácizmus kommunizmussal való összehasonlításáról, a demokrácia mint egyedül üdvözítő társadalmi forma bírálatáról stb. Huxley szerint egyébként egy totalitárius társadalomban az egyeduralkodó gondolati ortodoxiától való eltérés nagyobb bűn, mint egy vérbűntett: „Az ortodoxia nem respektálása sokkal többet fenyeget, mint az egyszerű egyén életét; magát a társadalmat sújtja.” Épen ezért nem meglepő, hogy napjainkban a médiumok teljes erővel elítélik a társadalmi konszenzus által kötelezőnek tartott normától eltérő véleményeket, miközben többé-kevésbé nyíltan mentegetik a különböző bűnözőket.
Most térünk vissza a Nietzsche által fentebb némiképp más összefüggésben említett ördög figurájához, aki kettős minőségében, vagyis jelenségként és személyként is igazán szép karriert futott be az idők folyamán, és a dolgok jelen állása szerint a jövője miatt sem kell aggódnia. Jelenségként a heterodox vélemény mindenkori tipikus megtestesítőjének számított, „valós” személyként pedig az egyházi dogmatika egyik tartópilléreként szolgált. Talán mondani sem kell, hogy mint a legtöbb jó ötlet, ez is a zsidóktól származott, akik babiloni tartózkodásuk idején fedezték fel létét a helyi vallásokban, hogy aztán majd a kereszténység és az iszlám közvetítésével elindítsák világhódító útjára, főszerepet adva neki a jövő ideológiai-politikai harcaiban az ellenség lehető legsötétebb színben való feltüntetése végett. A kései korok ugyanis közvetlenül a monoteista mentalitásból örökölték azt a gyakorlatot, amelyet az az állítás határozott meg, hogy egyesek (a hívők) birtokolják az egyedüli igazságot, a többiek viszont (a hitetlenek) tévedésben leledzenek, mégpedig bűnös és halálosan veszélyes, tehát minden eszközzel megszüntetendő tévedésben.
Eme „zsigerileg fanatikus” mentális mechanizmus kutatásában Georges Minois francia egyetemi tanár remekelt, aki a témának szentelt több művében kimutatja, hogy az ördög a monoteista vallások elengedhetetlen alakja, mert ezek világképükben alapelvként tételezik fel az abszolút Jó és az abszolút Rossz közötti szembenállást a világ kezdete óta. Ebben a leegyszerűsítő és dualista látomásban az ördög ennélfogva nélkülözhetetlen mint a Rossz erőinek a vezére. (Nietzsche egyébként a saját korában és főleg később, a nácizmus által kompromittálva, maga is ördögi figurának számított, amit persze Hamvas nyomán úgy is lehet mondani, hogy „az elzsírosodás és elkorcsosulás korában ő a kard vakmerősége”.)
Az ördög fogalmát azután majd Carl Schmitt aktualizálja az abszolút ellenség fogalmában, amikor a Partizán teóriája című 1963-as írásában kimutatja, hogy minden politikai dinamika jellemzője az olyan embercsoportok közötti potenciális vagy deklarált ellenségesség, amelyek készek a szervezett egységkénti túlélésükről döntő erőpróbára. Ennél fogva a tulajdonképpeni politikai döntés az ellenség kijelölése. A liberális állam dekadenciája miatt a politikai döntést – az ellenség kijelölését – olyan ideológiai mozgalmak sajátítják ki, amelyek fel akarják számolni a társadalmi struktúrákat, hogy saját szervezetükkel helyettesítsék azokat. A lényegi funkciójáról lemondó és ezért felbomló állam paradox módon az abszolút háború formája alatt nyilvánul meg, és mivel elmosódik a megkülönböztetés magán- és közügy, háború és béke, civil és katona között, az egyén totális elkötelezettsége megteremti a partizán alakját, annak minden következményével együtt.
Itt lép be a képbe az ellenség diabolizálásának problémája, és immáron egy elsődleges fontosságú ideológiai jelenség közepén vagyunk. Ez pedig nem más, mint a monoteista hagyomány politikai síkra történő áthelyeződése, és ennek következtében az egykori eretnek, istenkáromló, elkárhozott politikailag inkorrektté, horribile dictu „fasisztává” válása. Jellemző módon a kifejezést a lehető legtágabb értelemben, igazi gumifogalomként használják, lehetővé téve mindazoknak az általa való megbélyegzését, akik nem felelnek meg azoknak a normáknak, amelyeket a hatalom, minden hatalom birtokosai határoznak meg, saját ideológiájukhoz igazítva a Jó és a Rossz értelmét. Nyilvánvaló tehát, hogy az ördög fogalma „világiasult” az idők folyamán, amikor a keresztény látomás is szekularizálódott a felvilágosodás filozófiai keretében. A köztük levő láncolat azonban tagadhatatlan. Ahogyan a kizárólagos vallási igazság uralma idején sem volt hely az ellentmondók számára, ugyanúgy manapság sincs hely a politikai korrektség és az egyengondolat opponensei számára. Ahogyan egykor, úgy napjainkban sem válogatnak a velük szemben alkalmazott módszerekben.
Ez a totalitárius koncepció, amely ma hipokrita módon az „emberi jogok”, az „erkölcs”, vagy éppen a „jó ízlés” álruháját ölti magára, nyilvánvalóan szöges ellentétben áll az antik európai hagyomány értékrendszerével, amely a legszentebb egyéni szabadságjogokon: a lelkiismeret, a gondolat és a véleménynyilvánítás szabadságán alapul. Azok számára legalábbis ezek a legszentebbek, akiknek még egyáltalán vannak eszméik, és azokat minden áron meg is akarják védeni. Akár ördögökként, akár partizánokként, mert mint azt Ezra Pound mondta: „Ha az ember nem kockáztat a saját eszméiért, vagy ő nem ér semmit, vagy az eszméi nem érnek semmit.”
Pusztán az anekdota kedvéért említjük meg, hogy az ördög nemcsak „virtuális elrettentőként” létezik, hanem II. János Pál pápa szerint hús-vér valójában is, és az sem titok, hogy maga a szentatya is számos esetben szembeszállt már vele. „Róma mint a kereszténység központja, Olaszország ’legsátánibb’ városa”. Ezt viszont már Gabriele Amorth atya, az Örök Város első számú ördögűzője állítja (Le Nouvel Observateur, 2004. szeptember 16.), aki több mint 60 ezer ördögűzéssel a háta mögött szintén meg van róla győződve, hogy a Sötétség Fejedelme nemcsak egy elv, hanem valóságos lény. Elmondása szerint ő maga gyakran társalgott is a démonnal, noha ez utóbbi inkább hallgatni szeret: „Ha nyaggatom, végül elárulja a nevét: Lucifer, Sátán, Asmodeus, Lilith, Berian…, vagy pedig Harag, Vérbosszú, Betegség…” Amikor aztán az eljárás végeztével távozik a megszállt ember testéből, ezt általában szögek, műanyag babák vagy üvegdarabok alakjában teszi, avat be bennünket az ördögűzés rejtelmeibe a 80 éves „szakember”.
Más kérdés, hogy a kedvező római táptalajon „tenyésző” sátánisták és az egyház közötti kapcsolat gondolkodóba ejti a nyomozókat. Közük Marco Strano, informatikai bűnözésre és on-line szektákra szakosodott rendőrtisztet, aki szerint a Gonosz imádói éppúgy nem lehetnek meg az egyház nélkül, mint ahogy ez utóbbinak is szüksége van az ördögre. És hogy miért hangsúlyozza ennyire az ördög fontosságát a Vatikán? „Ha visszafogná magát és hangfogót tenne fel, a Jó és a Gonosz közötti hírhedt ellentét, amely annyi hívet vonz, egy csapásra összeomlana”, hangzik Strano válasza, és nem mulasztja el megemlíteni az egyházi buzgólkodás talán sokkal inkább anyagi, mintsem szellemi motívumait. A papok ugyanis súlyos ezrekben mérik az ördögűzés árát. Természetesen euróban. Így aztán mindenképpen kibújik a szög a zsákból…

MD 2004. X. 14.