Gazdag István: Isten (mohamedán) őrültjei. A vallási fanatizmus szerepe az amerikai/mozlim stratégiai játszmában

Az Egyesült Államokban mostanra elhatalmasodó vallási fanatizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli éledésével mintegy szinkronban, a Föld másik archaizáló civilizációs blokkjában, az iszlám világban is „elszabadult a pokol”, éspedig az amerikainál sokkal látványosabb módon.
A Fülöp-szigeteki moro szeparatizmus és terrorizmus, a kelet-timori és Moluccu-szigeteki keresztények körében végrehajtott indonéz népirtás, az atomháborúval fenyegető kasmíri válsággóc, az afganisztáni polgárháború és szovjetellenes gerillaharc, az iráni iszlám forradalom, a szaúd-arábiai vahabitizmus világexportja, a libanoni fegyveres felekezeti összecsapások, a koptok, külföldi turisták és Szadat elnök életét követelő egyiptomi iszlám terror, a több mint kétmillió keresztény és animista áldozattal járó dél-szudáni etnikai tisztogatás, a valóságos vérfürdővé fajuló algériai al-fauda (káosz) – többé-kevésbé mind az iszlám ébredésének sajátos megnyilvánulási formái. Korábban már idéztük, de most ismét ide kívánkozik Jules Monnerot neves francia szociológus 1969-es (tehát a tézis feltalálójának tekintett Huntingtont jóval megelőző) megállapítása, miszerint „jéghideg szektások és fanatikusok létezése … az élet vagy a halál kérdésének felvetését indokolja egy olyan társadalom számára, amely már nem a vallásháború, hanem ezen történelmi csapás következő formája, a civilizációs háború küszöbére érkezett”. Próféciája napjainkban beteljesedni látszik, még ha ezt egyesek nem is akarják tudomásul venni.
Katolikus főpap muzulmán bevándorlók lábát mossa a köztéren, miközben jobboldali párt aktivistái baloldali írónő iszlámellenes könyvéből tartanak nyílt színi felolvasást. Mindez nem egy megbomlott agy szüleménye, netán az abszurditásra hajlamos írói fantázia terméke, és még csak nem is egy szürrealista amerikai film szirupos nagyjelenete, hanem korunk európai valósága. Ez év húsvét napján Milánóban, a katedrális előtti téren, a város érseke végezte el az épületes tisztálkodási rítust 12 muzulmán bevándorlón, úgymond a keresztényi alázat jeleként. Sokkal inkább az európai megalázkodás jelét látva benne, az identitárius (de a helyi identitások védelme mellett az európaiság megőrzését is zászlajára tűző) Északi Liga hívei Oriana Fallaci legújabb könyvének a hangos népszerűsítésével fejezték ki undorukat a gyomorforgató jelenet láttán.
A világhírű olasz írónő már visszaesőnek számít az iszlámellenesség „bűnében”, hiszen A harag és a büszkeség (Focus Kiadó, 2003) című könyvével is megszegte a korábban az európai politikai spektrum csaknem teljességére jellemző opportunista omertát, amely abból állt, hogy az iszlám vallás veszélyességéről nem volt ildomos beszélni a szélsőségesként, gyűlölködőként, rasszistaként való megbélyegzés ódiuma nélkül. A pszeudojobboldal a „keresztényi szeretet”, a reálbaloldal az emberi-jogizmus nevében tette le a fegyvert a zöld totalitarizmus előtt. Az ominózus szeptember 11-ét megelőzően csak a Le Pen, Haider, Bossi-féle politikai gladiátorok mertek kritikus hangot megütni vele szemben, és az olyan nonkonformista gondolkodók, mint Guillaume Faye meg az olyan szabad szellemek, mint Brigitte Bardot és Határ Győző. A New Yorkot sújtó terrortámadás rettenete azután bizonyos fokig feloldotta az addigi gátlásokat, többek között Oriana Fallaciét is, aki nagy nekibuzdulásában boldog boldogtalanról leszedi a keresztvizet az iszlámmal szembeni erélytelenségük miatt – az exkommunisták, a politikai korretség „kabócái”, Blair és Berlusconi mellett –, még magáról a pápáról is. A kommunizmussal szemben tanúsított otthoni érdemeit elismerve, a szó szoros értelmében szeretné „észre téríteni” a szentatyát, felróva neki az iszlámmal mint vallással való felelőtlen kokettálást éppúgy, mint az olasz műemlékvárosokat vandál módon pusztító bevándorlók felkarolását. „Az egy Isten nevében kérdezem, miért nem szállásolja el ezeket a testvéreit mindjárt a tágas Vatikán falain belül? Feltéve persze, hogy ürülékükkel nem mocskolják be a Sixtusi Kápolnát is, nem vizelik le Michelangelo szobrait, és nem szennyezik be Raffaello képeit sem. (…) Ez zajlik egész Európában”, írja (id. mű, 147. o.), az „iszlámpárti katolikus egyházat” pedig azért ostorozza, mert a vallási ökumenizmus kimérájától elvakítva behódol erőszakosan térítő monoteista testvérének, gyáván szemet huny anakronisztikus nő-, haladás- és tudományellenessége fölött, miközben utópikus békevágyától vezéreltetve aláírja saját halálos ítéletét. „Egy zsinat alkalmával, amit 1999 októberében tartott a Vatikán a keresztények és muzulmánok közötti kapcsolatok megvitatására, egy neves iszlám tudós a következőkkel fordult meglepett hallgatóságához arcátlanul higgadtan: ’Az önök demokráciájának a segítségével megszállhatjuk önöket, a magunk vallása révén uralkodhatunk önök fölött.’ E riasztó beszámoló az egyik résztvevőtől származik: Giuseppe Bernardini eminenciás úrtól, a szmirnai Török Egyházmegye érsekétől” (uo. 105. o.). Az írónő a mozlimok szent könyvét, a Koránt sem kíméli, amely szerinte „ezernégyszáz éve kínozza az emberiséget” – majd hogy ne lehessen felekezeti elfogultsággal vádolni, még azt is hozzáteszi: „jobban, mint a Biblia vagy az evangéliumok meg a Tóra együttesen” (uo. 100. o.). A jámbor II. János Pál azért is megkapja tőle a magáét, mert nagy jámborságában a mozlimok bocsánatáért esedezett a Szent Sír visszaszerzésére elődei által (!) indított keresztes háborúk miatt. „De vajon Allah fiai bocsánatot kértek-e valaha amiatt, hogy elfoglalták a Szent Sírt?” (uo. 86. o.), nem is beszélve rabszolgaszerző razziáikról, amelyek miatt évszázadokon keresztül szenvedtek az európai keresztény nemzetek.
Mintha csak Oriana Fallaci érvelésének alátámasztására született volna Robert Davis amerikai történész Christian Slaves, Muslims Masters: White Slavery in the Mediterranean, the Barbary Coast and Italy, 1500-1800 (Keresztény rabszolgák, muzulmán urak: Fehér rabszolgaság a Mediterráneumban, Berberiában és Itáliában, 1500-1800) című könyve, amely nemrég jelent meg a Palgrave Macmillan kiadónál. Davis legalább egymillió kétszázötvenezer főre becsüli azt az (akkoriban óriásinak számító) emberveszteséget, amelyet az érintett európai államok, főleg Itália voltak kénytelenek elszenvedni a mozlim hordák rabszolgaszerző portyái következtében. A szerző szerint a muzulmánok szemében áldozataik keresztény vallása volt az, amely mintegy legitimálta „hitetlenekként” történő rabszolgaságba vetésüket, ahogy az animista afrikaiakét is. Az arabok által folytatott rabszolgavadászat történelmi tényét sokáig elhallgatták, mert mint Davis írja, „az uralkodó ideológia kizárólag az európaiakat akarja ördögi rabszolgatartóként és gyarmatosítóként bemutatni”. Szerencsétlen bocsánatkérésével, akarva-akaratlanul, a pápa is ezt a téveszmét erősíti, pedig legutóbbi írásművében maga Sael al-Fawzan sejk, Szaúd-Arábia legfőbb vallási méltósága veszi védelmébe a rabszolgaság intézményét, imigyen: „A rabszolgaság az iszlám része. A rabszolgaság a dzsihád része, és a dzsihád addig fog fennmaradni, ameddig az iszlám fennmarad” (in National Hebdo, 2004. január 8.).
Tény, hogy a Vatikán – miként a modernitás egyéb kihívásaihoz – az iszlámhoz is következetlen és felemás módon viszonyul: egyrészt ugyanis meghajol előtte és elősegíti térhódítását, másrészt viszont erős fenntartásokat fogalmaz meg iránta. A katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat óta elhatalmasodó mazochista és flagelláns attitűd tipikus példájaként az egyházvezetés például ahhoz is hozzájárult, hogy a cordobai katedrális, a mórok ellen folytatott több évszázados spanyol reconquista szimbolikus helyszíne megnyissa kapuit a muzulmán hívők előtt, úgymond a „megbékélés jelképes gesztusaként” (amely gesztust egyébként a muzulmánok sokkal inkább a megalázkodás jeleként értékelik). Ugyanakkor viszont egy május 13-án közzétett egyházi dokumentumban a Szentszék a muszlimokkal kötött vegyesházasságok ellen foglal állást. A Bevándorlók Pasztorációs Tanácsa nevű vatikáni testület által szerkesztett és a pápa kézjegyével is ellátott Erga Migrantes Caritas Christi a keresztény nők és mohamedán férfiak közötti házasságokban a gyermekek nevelésével és a hitvesek jogaival kapcsolatos keserű tapasztalatok miatt jutott az előbbi döntésre, amely az olaszországi mozlim vezetők szerint „egy szégyenletes és súlyos diszkrimináció kifejeződése és a vallási rasszizmus jele”. Pedig a szöveg, a szerzőinek fejében uralkodó teljes zűrzavart illusztrálva, egyúttal azt is kijelenti, hogy „minden muzulmánnak joga van (sic!) bevándorolnia Európába”. (Ámen.)
Ezek után talán nem meglepő, hogy Oriana Fallaci legújabb, La Forza della Ragione (Az ész ereje) című könyvében, amely a legtekintélyesebb olasz kiadónak számító Rizzolinál jelent meg, egyenesen iszlámbarát kollaborációval vádolja meg a katolikus egyházat, „papjaival együtt, akik Isten nevében tartózkodási engedélyeket osztogatnak az illegális bevándorlóknak”, akik „megtelepednek nálunk, és egyáltalán nem tisztelve törvényeinket, ránk erőltetik eszméiket, szokásaikat, Istenüket”, miközben „szaporodnak, mint a patkányok”. Így lesz Európából egyre inkább „Eurábia”. Fallaci védelmébe veszi Brigitte Bardot-t is, akit rasszizmus és iszlámgyűlölet miatt nemrég pénzbüntetésre ítéltek. „Szegény Brigitte-et azért ítélték el, mert leírta, hogy a muzulmánok ellopták a hazáját, és még a legeldugottabb francia falvakban is mecsetek helyettesítik a francia templomokat”.
A klérus azonban mindezt nem látja, vagy nem akarja látni. Ahogyan a francia állami iskolákban a provokatív vallási jelképek viselését tiltó rendelkezéssel kapcsolatos egyházi reakcióról Claude Imbert, a vezető francia hírmagazin, az egyébként jobbközép irányultságú Le Point vezércikkírója írja: „A törvény nem fegyverzi le a harcos bigottéria kötekedőit sem. Ráadásul megcsipkedi azt a keresztény klérus is, amelyet jobban nyugtalanít ez a védekező laicizmus, mint az az iszlám, amely annyi mecsetet nyit, ahány templomot bezárnak” (2004. április 29.). Szeptember 11.-nek egyébként abból a szempontból is üdvös hatása volt, hogy kiszabadította a szellemet a palackból. Nevezetesen a kritikus szellemet, amelyet a gyávaság, a konformizmus és a „helyesen-gondolkodás” közös erővel kényszerített hallgatásra, lehetetlenné téve számára a médiatikus köztér „szent tehenévé” nyilvánított iszlám akárcsak legszolidabb bírálatát is. Manapság azonban időnként már a tudományos és tömegtájékoztatási establishment
„rendszerhű” képviselői is megkockáztatnak egy-egy merészebb gondolatot a Próféta vallása kapcsán. Legutóbb például Yves-Charles Zarka és Cynthia Fleury, a CNRS tudományos kutatóközpont munkatársai vetemedtek arra a Le Figaróban, hogy az iszlámról írt könyvük kapcsán azt a – számukra bizonyára trouvaille-nak számító, ám a témáról csupán elemi ismeretekkel rendelkezők számára is teljesen nyilvánvaló – megállapítást tették, miszerint „az iszlám már a kezdeteitől fogva egy hódító vallás, és ez a szellem nem tűnt el. Ma az iszlamizmus formáját ölti magára. (…) Minden franciaországi és európai hódítás az iszlamizmus megerősítésének egyik módja a világban. Sőt, az integristák által Franciaországban és Európában megvalósított politikai, társadalmi és intellektuális hódítások következtében egyenesen a muzulmán államok reiszlamizációjáról beszélhetünk.”
Jó reggelt, üdvözlet a fedélzeten! Ez ugyanis megint csak Oriana Fallacit igazolja, aki szerint „Európa egyre inkább az iszlám tartományává, az iszlám gyarmatává válik. Azt képzelni, hogy van egy jó iszlám és egy rossz iszlám, ellenkezik az ésszel” (Corriere della Sera, 2004. április 13.). Huntington tézisét védelmezve Hubert Védrine volt francia külügyminiszter maga is felteszi a szónoki kérdést: „Hogyan is tagadható az iszlám és a Nyugat közötti összecsapás, amikor ezerféleképpen megnyilvánul, amikor mélyen gyökerezik a történelemben, amikor szélsőségesek építenek rá, és amelyet az iraki háború, a palesztinok teljes reményvesztése, az iszlámista terrorizmus és az amerikai hübrisz még inkább megvadíthat?” (Le Monde, 2003. február 28.), majd önmagának válaszolva azt állítja, hogy lényegében az emberek három kategóriája fogott össze e szembeszökő valóság tagadására. „Először is az univerzalizmus hívei, akik úgy vélik, hogy minden ember egyforma és csupán egyetlen, az emberi jogokon és a demokrácián alapuló civilizációs modell létezik. Azután a Kelet nyugati szakértői, akik szerelmesek az iszlámba és fáradhatatlanul Averroesről fecsegnek. Végül pedig a modern muzulmánok, akik attól félnek, hogy ha súlyosbodik az összecsapás, az üllő és a kalapács közé kerülve összezúzzák őket” (Le Point, 2004. április 22.).
Néha viszont éppen ennek a modern iszlámnak a képviselői hívják fel a figyelmet saját vallásuk veszélyeire. Moamer el-Kadhafi egyenesen az iszlám trójai falovához hasonlítja az EU-tagságra ácsingózó Törökországot. „Európa elsőre nem is fogja elhinni, de szembesülnie kell egy új európai iszlám front nyomásával, amely mögött ott áll majd az egész iszlám világ”, hangzik a líbiai vezető vészjósló figyelmeztetése (Népszabadság, 2003. január 9.). Az önmagát világi államként meghatározó Törökország jelenleg a reiszlamizáció útján halad, ahol a kemálista laicizmus legfőbb őrének és
letéteményesének számító hadsereg folyamatosan veszít befolyásából, és ahol az iszlamista Erdogan miniszterelnök nyíltan a világ tudomására hozta, hogy „a minaretek a bajonettjeink, a kupolák a sisakjaink, a mecsetek a kaszárnyáink”. A szíriai születésű, de német állampolgárságú Bassam Tibi egyetemi tanár nem is táplál vérmes illúziókat az európai őshonos lakosság és a muzulmán bevándorlók harmónikus együttélésének lehetősége tekintetében:
„Az olyan önpusztító (vagy ahogyan G. Faye mondaná: etnomazochista – G. I.) divatok korszakában, mint amilyen a politikai korrektség, illetlennek számít kimondani azt, hogy a bevándorlók magukkal hozzák származási országuk problémáit (például a szekuláris berendezkedés és az isteni rend eszméje közötti konfliktust) a befogadó országba. A demokrácia iránti elkötelezettségből őszintén, vagyis bármiféle tabu nélkül kell ilyenkor konfliktusról beszélni” (Der wahre Imam, 378. o.). Márpedig ennek, a muzulmán bevándorlóknak az európai szekularizált társadalmakba való beilleszkedését eleve lehetetlenné tévő konfliktusnak az állandóságát és feloldhatatlanságát egyiptomi kollégája, Walid al-Khachab is megerősíti, kategórikusan kijelentve, hogy „valódi szekularizáció az iszlámban lehetetlen”.
„A buddhizmus egyetemes jóindulatával, a párbeszéd keresztény óhajával szemben a muzulmán türelmetlenség egy öntudatlan formát ölt azoknál, akik bűnösek benne, mert ők nem mindig brutális módon próbálják a másikat saját igazságuk elfogadására késztetni, mégis képtelenek (és ez a súlyosabb) elviselni a másik ember másikként való létezését”, írja a világhírű etnológus, Claude Lévy-Strauss a Szomorú trópusokban. Éppen ez, vagyis a másik másikként való elfogadása, és ennek korolláriumaként a másként gondolkodáshoz, és egyáltalán a másként létezéshez való jog elismerése jelenti minden valódi demokrácia axiómáját és ugyanakkor minden vallási dogmatizmus antitézisét. Az amerikaiak messianisztikus protestantizmusa, és szellemi ikertestvéreik, a muzulmánok nem kevésbé messianisztikus iszlámizmusa egyfajta morbid „utánzási versengést” (René Girard) folytat a lelkek fölötti világuralomért, miközben ugyanolyan zsigeri ellenérzést táplál az előbbi, mindkettőjük által kiátkozott és a szekularizált világgal azonosított demokrácia-felfogással szemben. Martin Riesebrodt szociológus- professzor, a Fundamentalismus als patriarchalische Protestbewegung (A fundamentalizmus mint patriarchális tiltakozó mozgalom, Mohr/Siebeck, Tübingen 1990) című alapmű szerzője szerint lényegében mindkét archaizáló tábor a társadalmak elnőiesedésére reagál, a családapa alakja köré szerveződött hagyományos társadalmi formákhoz való visszatérést erőltetve. A gond csak az, hogy ez esetben az önmagában egyébként dicséretes cél sem szentesíti az eszközt (az ideológiai fundamentumról nem is beszélve). Annak idején már Camus is megírta, hogy a szervezett társadalom gyógyíthatatlan betegségének számító „kapzsiságnak és cinizmusnak csak egyetlen gonosz riválisa van: a keresztes lovagok vagy Mohamed zászlaja alatt vonuló, tomboló fanatizmus. Mert ez is a kisemmizett test-lélek kerítője…” Azt azonban ő sem sejthette, hogy egyszer még majd az említett riválisok együttesen fognak „keríteni”. Márpedig most éppen ez történik.