Gazdag István: Isten (keresztény) őrültjei. A vallási fanatizmus szerepe az amerikai/mozlim stratégiai játszmában

A szélsőségek vonzzák egymást, hangzik a mondás, és nem kell különösebben éles szemű megfigyelőnek lennünk ahhoz, hogy az Amerikát és az iszlám világot egymásnak feszítő konfliktusban a látszólag antagonisztikus ellenfelek közt valójában megdöbbentő hasonlóságokat fedezhessünk fel. Sokan és sokszor megírták már, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni és ismételni, hogy a harcban álló két tábor – egyfelől a haszonlesés, másfelől az irigységen alapuló neheztelés (a nietzschei „ressentiment”) mellett – lényegében vallási indíttatásból tör egymás ellen.

Az egyik oldalon félnótás televíziós prédikátorok, önjelölt messiások és hibbant szektaguruk, a másikon ásatag ajatollák, mollák és ulémák uszítják „szent” háborúra a hiszékeny és mentálisan retardált tömegeket. A lelkileg és gyakran testileg is rokkant „szent” emberek a számukra a Másikban megtestesülő démon ellen tüzelik híveiket, miközben pszicho-patológiailag egyre reménytelenebb küzdelmet vívnak saját belső démonaik ellen. Az egyik oldal a Biblia szó szerinti, a másik pedig a Korán ugyancsak szó szerinti olvasatából merít erőt és ihletet az összecsapáshoz. Ez aztán mindent elárul nézeteltérésük természetéről. George W. Bush és Oszama bin Laden valójában ugyanis szellemi ikertestvérek. Egyikük a Bibliára esküszik, másikuk a Koránt tartja magasba, ám mindketten Isten nevében indulnak harcba. A különbség csak annyi, hogy előbbi a God, utóbbi az Allah nevű fantázialényhez fohászkodik. Mindez kétszáz évvel az állítólagos „felvilágosodás” után, a tudomány győzedelmes (?) menetelése idején… És még mondja azt valaki, hogy a modernkor emberisége különb, mint egykor a Bourbonok voltak (akik a közvélekedés szerint mindent elfelejtettek, de semmit sem tanultak).
Amerika a saját alapító mítoszaiba betegedett bele. Egyszerűen agyára ment a biblikus küldetéstudat és kiválasztottságérzés. Az anyagi haszon, a „szentséges” profit utáni kétszáz éves kimerítő hajsza közben most aztán igyekszik magának önazonosság-tudatot kreálni, ami egy magafajta hagyomány nélküli látványtársadalom esetében nem is olyan egyszerű feladat. Ám éppen mert látványtársadalomról van szó, a látványnak folytatódnia kell: the show must go on! És mi lehetne alkalmasabb az amerikai identitás fix pontjának a meghatározásához, mint az utóbbi évtizedek leginkább „látványosított” eseménye: a Soá (más néven holokauszt). A mai „Amerika azonosult a Soával”, írja Jean-Marc Dreyfus (Le Débat, 2004. május-augusztus), és hosszasan boncolgatva a folyamat miértjét és hogyanját, többek között arra a magától értetődőnek tűnő, merthogy a tények által tökéletesen alátámasztott megállapításra jut, hogy „a Soá emlékébe való eme politikai beruházás nem maradhat következmények nélkül az amerikai külpolitikára”. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum egészen különleges helyzetéből kiindulva, ahol „az a benyomásunk, hogy egész Amerikát látjuk elvonulni, mint Disneylandben vagy majdnem”, Dreyfus a zsidókérdés „túlzott jelenlétéről” meditál egy olyan amerikai nemzet kebelén belül, amely ugyanakkor „nagyon megosztott közösségek és társadalmi osztályok tekintetében”. Kétségbe vonva Norman Finkelstein elemzését a holokauszt-iparról, miszerint „az amerikai zsidó lobbik nemcsak Izrael létének az igazolására használták és használják a Soá emlékét …, hanem különösen azért, hogy pénzt csikarjanak ki az európai kormányoktól és vállalatoktól”, elemzésében inkább Alain Finkielkraut-hoz csatlakozik, aki úgy véli, hogy Amerika „önmaga idealizált elképzelését alapította a Soára”, amelyből ily módon ki tudta iktatni a vén Európa által elkövetett rémtetteket. Ez egyébként nem más, mint a történelmi (ön)revízió és a politikailag korrekt szerecsenmosdatás tipikus esete, mert hiszen éppen az amerikaiak azok, akik könnyedén hajlamosak megfeledkezni honfoglaló elődeik, a kegyes zarándok atyák és a dicső pionírok által végrehajtott indiángenocídiumról, amelyről nemrég Noam Chomsky is megemlékezett a Népszabadságban, kijelentve: „Amerikában például sokan hiszik azt, hogy annak idején csak pár százezer indiánt öltek meg, holott milliók voltak.” Ezeknek a halottaknak az emlékét viszont még nem őrzi múzeum Amerikában…
Ami J.-M. Dreyfus szerint Peter Novick tanulmányát illeti, ha ez utóbbi ki is fejti azt a módot, ahogyan a holokauszt emléke a hetvenes évek közepétől az amerikai élet középpontjába helyeződött, mégsem magyarázza meg „a rendkívüli találkozást azzal a mértéktelen igénnyel, amely az amerikai zsidó közösségek körein túl az egész társadalomban jelen volt”. A szerző szerint az amerikai közélet eme alapvető aspektusa inkább „az erkölcsi pszichológia vagy a kollektív mitológia mezején gyökerezik, amelynek erős a vallásos ősrétege”. Röviden, az Amerikát uraló „eszkatologikus (vagyis a biblikus világvéget felidéző – G. I.) légkör” munkálkodik ebben, másképpen mondva, „a cselekvő rossz, a katasztrófa bűvölete”. Az amerikai néplélek eme jellegzetes vonását kiválóan illusztrálja a katasztrófafilmek iránti csaknem általános igény, azt bizonyítva, hogy Amerikát egész egyszerűen megigézi „önmaga lerombolásának, egy mindig a feje fölött lebegő apokalipszisnek a lehetősége”. Ugyanezt jelzi a rémesebbnél rémesebb bűntényekre és embervadászatokra szakosodott tévécsatornák elszaporodása is. Michael Moore filmrendező (a Bush-kormányzatot vitriolos kritikával illető, cannes-i díjnyertes Fahrenheit 9/11 alkotója) ebben a morbid bűvöletben látja az amerikaiak egyéni felfegyverkezésének legfőbb okát is, hiszen ne feledjük, hogy a világon éppen az Egyesült Államokban a legmagasabb a lőfegyverrel rendelkező lakosok aránya. (Az USA-ban száz főre 86 lőfegyver jut, miközben az EU-országokban átlagosan 17, Magyarországon pedig kettő.) J.-M. Dreyfus azt is megállapítja, hogy „mintegy harminc év óta az amerikai mozi egyre inkább a végső csapás témája körül forog”, amit a több-kevésbé azonos kaptafára gyártott katasztrófafilmek sikere is bizonyít. Ebből arra következtet, hogy „napjaink amerikai tudatában benne kell lennie a totális pusztulás lehetőségére vonatkozó megszállottságnak, amely egy eszkatologikus légkörben fürdeti Amerikát. Nemcsak a háborútól, a terrorizmustól, a városi erőszaktól, a társadalom felbomlásától való félelem, hanem a legvégső vég észlelése is mindig közeli”. A szerző mindezt azzal magyarázza, hogy a protestáns Amerika – ellentétben a katolikus hagyományú országokkal – mindig is falta az Apokalipszist bemutató Jelenések Könyvét, és továbbra is a lázas prédikációk ritmusában él: az önkívületbe eső hívek megtöltik a stadionokat, az elnök állítása szerint a Mindenhatótól kap parancsokat, és gomba módra szaporodnak a non-stop prédikációkat sugárzó tévécsatornák. Ennélfogva „a holokauszt beépül ezekbe a nagyon begyökeresedett képzelgésekbe és olyan történelmi valóságot nyújt, amely tökéletesen megfelel ennek a sémának”. Az európai zsidóirtás egész egyszerűen „ezeknek az amerikai félelmeknek a demonstrációja, az a valóságtényező, amely megerősíti a hihetetlen és abszolút veszély azonnali látomását”.
Mentálisan teljesen azonos hullámhosszon lévén, az al-Kaida terroristái azután, úgy tűnik, mindenki másnál jobban megértették ezt az eszkatologikus félelmet. Ellentétben ugyanis azzal, amit Európában mondtak és írtak, az amerikaiak, látva a World Trade Center tornyait összeomlani, „nem az elképzelhetetlent látták bekövetkezni a szemük előtt, hanem éppen annak megvalósulását, amitől a leginkább rettegtek”. Szeptember 11. ily módon csupán két, végeredményben azonos világkép találkozása volt, hiszen mind az amerikaiak, mind a mozlimok biztosak benne, hogy a Földön kizárólagosan birtokolják a jót és az erkölcsöt, és víziójukat rá kell erőltetniük az egész világra.
Visszatérve a mozira, amely bizonyos mértékig mindenhol a néplélek tükre, filmjeik alapján jól látható, hogy az amerikaiak imádnak rettegni. És minthogy az Egyesült Államokban minden túlméretezett, a félelmeik is azok. A havi rendszerességgel, futószalagon gyártott katasztrófafilmjeikben csaknem mindig feltűnik az elnök, aki természetesen egy rendes fickó (good guy), és arról lehet felismerni, hogy dzsekit és baseballsapkát visel, rágógumit rág, emellett pedig szereti a feleségét és a kutyáját. Rendszerint feltűnik még az alelnök is, aki viszont öltönyt hord, és nyakkendőt, amely itt a lelki perverzitás jele, iskoláit a keleti part elitegyetemein végezte, nincs szíve, és szükségképpen rossz döntéseket hoz, amelyek a nemzet vesztét okoznák, ha nem őrködne posztján az elnök. Ez utóbbi, egyértelműen krisztusi alakként, miután megsimogatja kutyáját és telefonál hitvesének, hogy megmondja neki: „szeretlek, drágám”, amire azt a választ kapja, hogy „én is szeretlek, imádkozom érted”, felpattan az Air Force One-ra (vagyis a cowboy lovát helyettesítő elnöki külön gépre) és elindul megmenteni az emberiséget. Néha, amikor az amerikai csúcstechnológia alkalmatlannak bizonyul az elszabadult elemekkel szemben, az elnök meghal, és akárcsak Krisztus, feláldozza magát az emberiség üdvéért, hogy aztán feltámadjon az – időközben hibáit megbánó – alelnök személyében, és a világgal szembefordulva kijelentse, mint a pilótának álcázott W. Bush a USS Cole fedélzetén: „Győztünk! Dicsérjük az Urat, és imádkozzunk!” Ebben a mitológiában, amelyben minden kép szimbolikus jelentésű, a ruhaváltás egyben a megváltás jele is. Ahogyan Krisztus is leveti halotti leplét, mielőtt feltámadna, a katasztrófafilmek alelnöke ugyanilyen jelképesen válik meg öltönyétől és nyakkendőjétől. Elnökké válva a megválasztott elnök önfeláldozása után, most rajta a sor, hogy magára öltse a dzsekit és a baseballsapkát, a nagylelkűség és a nemes érzelmek aranyfonalából szőtt „fényöltözetet”. Végül kutyájával a sarkában visszatér a nejéhez, aki azt mondja neki: „Szeretlek, drágám, imádkozzunk az Úrhoz!”, és minden kezdődhet elölről, béke honolván a Földön.
Ez a parúzia (Jézus világ végi, második eljövetelének) ideje. Mert így kell nézni az amerikai katasztrófamozit, amely nem más, mint az Apokalipszis modern változata. Azé az Apokalipszisé, amely az evangelisták által alapított és fanatikusok által megdolgozott Amerikát kísérti nap mint nap, immáron kétszáz éve. A gond csak az, hogy manapság az amerikai államhatalmi szerveket is ezek a vallásmániákusok uralják, akik igyekeznek rákényszeríteni a világra a Biblia apokaliptikusan „technikusi” látomását. És ez bizony már nem mozi, hanem a rémes (és egyre inkább véres) valóság.
Egy olyan valóság, amely alapjaiban határozza meg a mai Amerika mindennapjait, és amelynek a vadhajtásai egyre nagyobb nyugtalanságot váltanak ki világszerte, áthágva és felülírva a hagyományos ideológiai megosztottságokat. Meglepő, de ugyanakkor a probléma általánosan aggasztó mivoltát is jelzi, hogy az európai fősodratú (tehát elvileg politikailag korrekt) sajtó is egyre nagyobb teret szentel a témának, kórusban leplezve le és ítélve el az ún. keresztény cionista vallási klikk elképesztő befolyását a Bush-kormányzatra, jóval kevésbé ostorozva ugyanakkor a legalább ennyire veszélyes, sőt bizonyos szempontból jóval veszélyesebb iszlám integrizmust.
Hovatovább még egy Soros György is károsnak tartja, hogy Amerika kormányzása jelenleg egy határtalan küldetéstudattal rendelkező szélsőséges csoport kezében van, és egy olyan elnök vezeti, aki „úgy érzi, hogy szeptember 11-én maga Isten kente fel”. Alain Touraine neves francia szociológus – mintegy gondolatmenetünk vezérmotívumát igazolva – megerősíti, hogy az Egyesült Államok egy olyan világrend kiépítését tervezi, amely úgymond Istent szolgálja, és ezáltal lényegében maga is azokhoz a fundamentalista rendszerekhez hasonlít, amelyek ellen harcba szállt. Az ismert brit publicista, George Monbiot szerint Bush valójában vallásháborúba küldte csapatait Irakba, ahol az amerikai katonák az elnök felfogásában a „remény üzenetét” hivatottak a helyieknek tolmácsolni, megszabadítva őket a „sötétségtől”.
Az utóbbi időben se szeri, se száma a jelenlegi republikánus kormányzat vezető tisztségviselőinek vagy a hozzá kötődő fundamentalista egyházi körök prominenseinek szájából elhangzó biblikusan sugalmazott „beköpéseknek”. Tom DeLay, az amerikai kongresszus többségi vezetője például egyértelművé tette, hogy pozíciója betöltéséhez „bibliai világnézetet” kapott Istentől útikönyv gyanánt. John Ashcroft igazságügy-miniszter szerint „Jézuson kívül nincs más királyunk”. Don Evans kereskedelmi miniszter pedig egyenesen azt állította, hogy Busht a Mindenható bízta meg az Irak elleni háborúval. Kisebbfajta botrány és feletteseinek magyarázkodása kísérte viszont William G. Boykin vezérőrnagy, a Pentagon hírszerzési főcsoportfőnökének kijelentését arról, hogy a muzulmánok szerinte bálványt imádnak, és nem valódi istent. Némileg magyarázatul szolgálhat az amerikai hírszerző szolgálatok kapitális melléfogásaira is, hogy a terrorizmus elleni harcot a Sátánnal vívott küzdelemmel azonosította a jelek szerint súlyosan valláskárosult főtiszt, akit pedig nem akárki inspirált kijelentéseiben. Nevezetesen a jelenlegi hatalmi gépezet szürke eminenciása, Franklin Graham lelkipásztor, aki Bush 2001. januári elnöki beiktatásán a hivatalos könyörgő istentiszteletet tartotta a Fehér Ház kertjében (egyébként az ő apja, Billy Graham prédikátor vezette vissza Jézushoz az ifjú Busht 1986-ban, és változtatta ezáltal „born-again”, vagyis „újjászületett” kereszténnyé), és aki az iszlámot nemes egyszerűséggel „ördögi és bűnös” (evil and wicked) vallásnak minősítette. Kollégája, Jerry Vines, a legnagyobb protestáns felekezetnek számító Déli Baptista Konvenció volt elnöke, a jacksonville-i Első Baptista Egyház híres prédikátora viszont Allah pófétáját, Mohamedet titulálta „démon megszállta pedofilnak”.