Gazdag István: A Fehér Ház szellem(iség)e. Leo Strauss és a „Titkos Királyság” doktrínája

A liberális képviseleti demokrácia eszmei megalapozásában és gyakorlati megvalósításában történelmi szerepet játszó angolok és amerikaiak immáron a saját nemzeti termékükként kezelt demokráciaforma fegyveres exportjától sem riadnak vissza, azon infantilis elképzelésüktől vezéreltetve, hogy ami nekik megfelel, az nyilván jó a világ maradékának is.
Tocqueville-től és André Siegfriedtől Ezra Poundon és Knut Hamsunon keresztül Jean Baudrillard-ig és Ernst Noltéig sokan és sokszor leleplezték már az amerikaiaknak a demokrácia dílereiként tanúsított ostoba önhittségét és korlátolt rámenősségét, mostanra azonban már a kevésbé éleslátó megfigyelők számára is egyre nyilvánvalóbbá válnak e speciális jenki árucikk minőségi hibái. Ezen már a csomagolástechnika és a marketing sem segít.
Előbb-utóbb Uncle Sam és John Bull együttes erőfeszítései is hiábavalóak lesznek az időközben szavatosságát vesztett koproduktumuk további piacosításához, ahogyan azt Irak és Afganisztán kényszer-demokratizálásának valószínű eredménytelensége is előre vetíti. A két hivatásos demokráciaüzér és mitugrász alvállalkozóik (a szövetséges erők) próbálkozása eleve kudarcra ítéltetett. Erre a fajta „Made in USA-demokráciára” ugyanis a jelek szerint egyre kevésbé vevők a világ – és különösen a harmadik világ – népei, hiába is gondolják az angolszászok, hogy ami nem megy szépszerével, az majd menni fog erőszakkal.
Tagadhatatlan történelmi tény, hogy az angolszász mentalitás egyik alaptényezője mindig is az agresszivitás volt. Elég csak a hollywoodi filmeket nézni, amelyekből leplezetlenül árad a nyers fizikai erő kultusza, a csörtető militarizmus és a katonai szupremácia gátlástalan dicsőítése. Az angolszász tanintézetekben az elméleti tantárgyaknál majdhogynem nagyobb becsben álló erősportok révén tudatosan a brutalitásra, a minden áron és minden eszközzel való győzelemre, az ellenfél fizikai legyőzésére, sőt megsemmisítésére trenírozzák a fiatalokat. „Fejleszd az izmodat, sorvaszd az agyadat!” – a legtöbb amerikai kampuszon ez a jelszó dívik, hiszen az etalon maga az USA, ez a kolibriagyú izomkolosszus. Az sem véletlen, hogy éppen a brit futballhuligánok számítanak az európai stadionok legrettegettebb rémeinek. Az amerikai társadalom erőszak iránti fokozott hajlamát jelzi az is, hogy a nyugati országok közül az Egyesült Államokban a legmagasabb a börtönlakók aránya: 280 millió lakosra majdnem kétmillió elítélt jut (összehasonlításképpen Franciaországban 60 millió lakosra 62 ezer, Magyarországon 10 millió lakosra 16 ezer). Ugyanakkor a demokrácia „mintagazdaságában” példátlanul alacsony a választások iránt mutatkozó állampolgári érdeklődés, általában csak minden második amerikai vesz részt a négyévenkénti választási cirkuszban, a lakosság másik fele távolmaradásával mond lesújtó véleményt a politikai osztály és a „demokratikus” rendszer működéséről. Az Egyesült Államok az a nyugati ország, amely GDP-jének legkisebb hányadát fordítja szociális programokra, viszont legnagyobb hányadát hadi kiadásokra, és ahol (a nyugati államok között) a legrövidebb életre van kilátás és legmagasabb a gyermekhalandóság. Talán meglepő, de Nagy-Britanniában sem sokkal jobb a helyzet. Az Európai Unió 14 eddigi tagja közül az Egyesült Királyságban a legmagasabb a szegények aránya, és a CERC statisztikája szerint minden negyedik brit gyermek a szegénységi küszöb alatt él (Le Monde, 2004. február 18.). Ugyanakkor az angolszász országokban a legnagyobbak a vagyoni különbségek, vagyis legmélyebb a szakadék a leggazdagabbak és a legszegényebbek átlagjövedelme között.
A demokratikus értékeit fennen hangoztató és liberalizmusával hencegő Amerikában egyre gyakoribbá válik bizonyos, a többség által deviánsnak tartott társadalmi magatartásformák és szokások kriminalizálása (l. a dohányzás elleni kampány, az abortusz körüli hercehurca stb.), ami az ottani tömegek hallatlan konformizmusát, elképesztő tudatlanságát és önkéntes szolgaságra való (szinte már orwelli) hajlamát ismerve előkészíti a terepet egy totalitárius rendőrállam létrejöttéhez, különösen a szeptember 11-ét követő hisztérikus légkörben. Maga Tommy Franks tábornok utalt rá, hogy egy újabb terrortámadás esetén a Fehér Ház statáriummal váltaná fel az alkotmányt, amire adott esetben minden valószínűség szerint „össznépi igény” mutatkozna, hiszen a neves amerikai szatirikus író, H. L. Mencken már több mint félévszázada megírta honfitársairól, hogy „a legfélénkebb, legnyafogósabb, leggyávább, legaljasabb csőcselék, amelyet szolgákból és libasorban lépkedőkből valaha is egy zászló alá gyűjtöttek a kereszténységben”. A „melting pot” (etnikai olvasztótégely) utópiáját mára teljesen feladó Egyesült Államokban egyre erősödik a társadalmi anómia, miközben a virtuális nemzeti egység és a szentimentális patriotizmus paravánja mögött valóságos területen kívüli entitások jöttek létre, amelyekben a ZOG (Zionist Occupation Governement, vagyis Cionista Megszálló Kormány)-ellenes fegyveres harcra szerveződő milíciák, a teljes önellátásra berendezkedő alternatív kommunák, a szeparatista etnikai csoportok és a hóbortos vallási szekták valójában nap mint nap az ország kohéziós erejét és az államhatalom tűrőképességét tesztelik.
Ugyanakkor „a ’demokrácia’ szót vallási erővel ruházták fel, a demokrácia ténylegesen vallási rangra emelkedett. Istenné vált, kritika tárgyát nem képezheti. A ’hittől való elpártolásra’, illetve az ’eretnekségre’ azonnali büntetőeljárás a válasz, ’zendülésért’, ’árulásért’, a ’jövedelemadóval kapcsolatos szabálytalanságért’, vagy más ürügyet keresnek. (…) Fontosságát tekintve közvetlenül a ’demokrácia’ után következik a ’tolerancia’, (amely) … elsődlegesen a zsidók és a négerek iránti türelmet jelenti, de jelentheti az olyan európai … személyek legkegyetlenebb üldözését is, akiknek a nézőpontja eltér a tömegek számára előírt, uralkodó felfogástól. Ez társadalmi, gazdasági üldözést jelent, de ha szükséges, büntetőjogi üldözéssé válik”, rögzítette már 1948-ban az amerikai kamudemokrácia kíméletlenül őszinte kórképét Francis Parker Yockey (Imperium, Gede Testvérek Bt., Budapest 2002, 524. o.), aki nonkonformista gondolkodóként maga is ennek a velejéig rothadt rendszernek lett az áldozata.
A demokráciának az amerikai (nyugati) tömegember igényeire adaptált és Ernst Nolte által „totalitarista liberalizmusnak” nevezett válfaja a Reagan-korszakban bontakozott ki igazán, manapság pedig az ifjabbik Busht „kézivezérlő” neokonzervatív-(keresztény) cionista klikk egyre kevésbé álcázott ténykedésében manifesztálódik leginkább. E minden eddiginél csalárdabb és ezért veszélyesebb zsarnokság elméleti megalapozása a Németországból kivándorolt zsidó filozófus, New York-i, majd chicagói egyetemi tanár Leo Strauss (1899-1973) nevéhez fűződik, akit elsősorban a Kabbala és a Talmud, valamint a judaizmus klasszikus gondolkodói (Maimonidész, Alfarabi, Abravanel) inspiráltak munkásságában. A kezdetben csak egy szigorúan szelektált „beavatotti” körnek szánt és kiötlője által „Titkos Királyságnak” nevezett tanítás a mostanra már a Fehér Házat is hatalmukba kerítő Strauss-tanítványok által kidolgozott „Egy új amerikai évszázadért tervben” (PNAC), illetve a Bush-kormány konkrét politizálásában ölt testet.
A végtelenül cinikus, de a maga nemében kétségtelenül zseniális straussiánus ezoterizmus alapeleme a modern tömegdemokráciák sine qua non-ját alkotó nép, vagyis tömeg(ember) alapos ismerete és megfelelő értékelése. „Az állampolgárok vezetőik általi állandó becsapása elengedhetetlen, mert az előbbieknek szükségük van arra, hogy vezessék őket, és erős vezetők kellenek, akik megmondják nekik, hogy mi a jó nekik. (…) Vezetésre azok alkalmasak, akik rájöttek, hogy erkölcs nem létezik, és csak egyetlen természeti jog van: a felsőbbrendű joga az alsóbbrendű vezetésére. (…) Formálható népességet akarunk, amelyet úgy lehet gyúrni, mint a gyurmát”, beszélteti a jelenlegi amerikai hatalmi apparátus posztumusz éceszgéberét Shadia Drury, a Calgary Egyetem tanára, a Strauss-szal, ezoterikus filozófiájával, politikai eszméivel és az amerikai jobboldalhoz fűződő kapcsolatával foglalkozó monográfiák (The Esoteric Philosophy of Leo Strauss, 1985; The Political Ideas of L.S., 1988; L.S. and the American Right, 1999, valamennyi St. Martin’s Press) szerzője.
Leo Strauss szerint egyébként a zsidókérdést sohasem lehet megoldani, mert a választott népet arra szánta a „Teremtő”, hogy rajta keresztül illusztrálja az emberi sors engesztelhetetlen jellegét és minden megváltás lehetetlenségét. Bármilyen más szempont csak a vallás, a haladás és a demokrácia mítoszai által táplált szentimentális illúzió. A beolvadás, a liberális demokrácia és maga a cionizmus is csak kibúvó, sőt csapda, amelyek végzetesek lehetnének a zsidóság túlélésére nézve. Az egyedüli megoldás az integrális, teokratikus és antimodernista nacionalizmusra való támaszkodás, mert a zsidó nép sorsa a történelem menetén és a többi nép sorsán kívül helyezkedik el. Strauss három pontban kritizálja a liberális demokráciát: egyrészt, mert a politikai liberalizmus lehetővé teszi a zsidók diszkriminációját, azáltal az egyszerű tény által, hogy a kisebbségnek alá kell magát vetnie a többség döntéseinek; másrészt, mert a gazdasági liberalizmus elősegíti az individualizmust és hosszú távon lerombolja a zsidó közösségi érzést; harmadrészt, mert a társadalmi liberalizmus a laicizmust részesíti előnyben a vallás kárára. Strauss szerint a zsidó vallás alapjának az üldözöttség érzésének kell lennie, mert ez arra készteti a zsidókat, hogy összezárják a soraikat. Mindebből arra következtet, hogy a felvilágosodás filozófiája és a kritikus tudás dicsérete végeredményben ellentétes a judaizmussal, mert a vallás egy kipróbált és jól bevált uralmi eszköz, amely azonban eleve nélkülözi a transzcendenciát. A kultúra és az erkölcs pedig csak puszta konvenciók, amelyek arra valók, hogy az egyenes úton tartsák az emberjószágot. Strauss a „bölcsek” uralma mellett tör lándzsát, akik egyfajta gondolkodó-törvényhozó testületbe tömörülnének, és úgy tennének, mintha hinnének a tudatlan és hiszékeny tömegeknek szánt alapító mítoszokban és egyéb ostobaságokban. Ezeknek a „bölcseknek” persze meg kell játszaniuk az Igazság, az Igazságosság és a Nemeslelkűség apostolait, ugyanakkor azonban titokban azt tanítják kiválasztottaiknak, hogy az igazság csupán csalárd kitaláció, az igazságosság piszkos machináció, a nemeslelkűség pedig azt jelenti, hogy mindenekelőtt önmagunkat kell nemes lelkűen szolgálni.
Ha életében Leo Strauss még óvatos és diszkrét is volt tanítása lényegét illetően, mai tanítványai már egyáltalán nem azok, és most, hogy lehetőségük van az elmélet gyakorlati magvalósítására, egyenesen kérkednek is azzal, hogy a „beavatottak” köréhez tartoznak, mint például Stanley Rosen filozófus, a Bostoni Egyetem tanára, Harry Jaffa történész, a „markánsan jobboldali” Barry Goldwater szenátor egykori mentora vagy Allan Bloom író, az 1987-ben megjelent és Leo Strausst az amerikai közönségnek elsőként bemutató The Closing of American Mind c. könyv szerzője. (A straussiánus elmélet irodalmi vetülete Saul Below Ravelstein c. kulcsregénye.) „Strauss egyik fő tanítása az, hogy minden politikának megvannak a korlátai és valójában egyik sem alapul az igazságon. Létezik tehát egy filozofikus hozzáállás, amely távolságot ad a politikai küzdelmekhez viszonyítva. (…) (Így) az ember nem veszi önmagát és az általa védelmezett ügyeket olyan komolyan, mintha száz százalékban igazaknak hinné azokat. A politikai mozgalmak mindig tele vannak olyan hívekkel, akik harcolnak a véleményükért, amely azonban nagyon különbözik az ’igazságtól’. Ez az ’igazság’ ugyanis csak a beavatottak kis csoportja számára érhető el”, avat be a „Mester” gondolati szubtilitásaiba az egyik tanítvány, William Kristol, a neokonzervatív establishment kedvenc hetilapjának számító Weekly Standard főszerkesztője.
Ő és a straussi jó szó többi „fogdmegje”, Paul Wolfowitz és Douglas Feith a Védelmi Minisztériumban, Elliott Abrams a Nemzetbiztonsági Tanácsban, Lewis Libby az alelnöki kabinetben, John Bolton és David Wurmser a Nemzetközi Biztonsági és Fegyverzetellenőrzési Titkárságon, Abraham Shulsky a speciális tervek igazgatójaként, Richard Perle a katonai-ipari komplexum főlobbistájaként mindannyian azon ügyködnek, hogy a mentoruk által tanított gátlástalan cinizmus minél jobban érvényesüljön az amerikai külpolitikában is. Mint a mellékelt iraki ábra mutatja, nem is eredménytelenül. Shadia Drury mondta az Inter Pressnek adott interjújában, hogy „Strauss álláspontja szerint a külső fenyegetés hiánya esetén ki kell találni egyet. (…) Az állandó háború, és nem az állandó béke – ez az, amelyben a straussiánusok hisznek”, és szavai különös megvilágításba kerülnek Francis Parker Yockey ötven évvel ezelőtti állításával szembesítve, miszerint „az amerikai imperializmus mindig a béke érdekében vívott keresztes háború”!
Tény, hogy a nem is olyan régen még marginális irányzatnak tekintett unilateralizmus és újimperializmus mára a Bush-kormány márka védjegyévé vált, a rumsfeldek, ashcroftok és a többi alacsony homlokú jenki „patrióta” arabellenes és Európa-ellenes kirohanásai által kondícionált gyűlölködő paranoia légkörében. „Amerika ma olyan hatalommal rendelkezik, amelynek nincs párja azóta, hogy Róma uralta a világot. Hadserege nevetségessé teszi bármelyik másik nemzetét, mind tűzereje, mind a világon bárhol történő azonnali bevethetősége tekintetében”, hetvenkedik Kristol, és több sem kell ennek az operett-Thuküdidésznek, hogy bejelentse: „a XXI. század a demokrácia évszázada lesz”. Valójában azonban a neokonzervatív vallási fanatikusok titokban egészen más célokat követnek, amelyeknek nem sok közük van a PNAC által fennen hangoztatott humanista „internacionalizmushoz” és liberális „idealizmushoz”.
A „terrorizmus elleni háború” ugyanis, amely az Egyesült Államok „célzott” beavatkozásait tételezi fel a „lator államok” szívében az „iszlamista hálózatok” felszámolása, a tömegpusztító fegyverek megsemmisítése és a „szabad világot” fenyegető „zsarnoki rendszerek” megdöntése végett, igazából a Wolfowitz és bandája által jó ideje prédikált „preventív egyoldalú háború” retusált változata. Valójában igazolja Izrael végsőkig való támogatását, lehetővé teszi az ENSZ tartós kiiktatását a nemzetközi döntéshozatali mechanizmusból és ürügyet szolgáltat az amerikai hadi kiadások soha nem látott mértékű növeléséhez, miközben hosszú távon Európát és Oroszországot, legfőképpen pedig a XXI. század új szuperhatalmi aspiránsát, Kínát célozza. A vele való elkerülhetetlen összecsapásra készülve Amerika igyekszik erősíteni saját pozícióit, és mielőbb az ellenőrzése alá vonni a Föld „stratégiailag vitális régióit”.
Ebben a harcban a világ legősibb, homogén kultúrájú nemzetállama, az ateista/konfuciánus Kína fog megmérkőzni a világ (egyik) legfiatalabb, kevertfajú és multikulturális államtákolmányával, a vallásos/biblikus Amerikai Egyesült Államokkal, amelynek „halvány fogalma sincs arról, hogyan is kell igazgatni egy birodalmat”, és amely „még arra sem képes, hogy Bronxban fenntartsa a pax americanát” (Leon Wieselter). Ennek a harcnak nem csak és nem is elsősorban az Egyesült Államokra nézve lesz fatális következménye. Sokkal inkább az amerikaiak „szellemi gyámjának” számító Izrael léte a tét. Ez pedig számukra mindennél előbbre való.

MD 2004. VII. 8.