Gazdag István: Az antiszemita jeti. Honni soit qui mal y pense…

Alig ért véget a német zöldek által gründolt január végi antiszemitizmus-ellenes happening Berlinben, máris újabb ökumenikus zsinaton hirdettek anatémát napjaink főbenjáró bűnének szankcionálására. Ezúttal az amerikai zsidó szervezetek hívták rapportra a kérdésben (kötelezően) érdekelt európai kormányszerveket, egyházi személyiségeket, politikusokat és értelmiségieket Brüsszelbe, amely tényt az „Európa az antiszemitizmus ellen és a különbözőség egységéért (sic!)” elnevezés sem tudta kellőképpen palástolni. Igaz, hogy a „nem létező lobbi” egyre kevésbé törődik a látszat fenntartásával, és a dolgok alakulását tekintve egyre kevésbé is van rá szüksége.
Tudvalévő ugyanis, hogy a demokrata John Kerry, a konzervatív Michael Howard, illetve a szocialista Laurent Fabius (Francois Hollande, Dominique Strauss-Kahn vagy Jack Lang) személyében néhány éven belül a három nyugati világhatalom, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország élére minden bizonnyal zsidó származású vezető kerül, mégpedig szimultán, akik már csak családi kötődéseik miatt is nyilván abszolút prioritásként fogják kezelni az antiszemitizmus elleni harc ügyét, beleértve a különböző represszív technikák fokozott alkalmazását is, hiszen közösségük egyre több prominense vélekedik úgy, hogy most már „túl kell lépni az (antiszemitizmus) szóbeli elítélésén” (Le Monde, 2004. február 20.). Az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) patronálásával már javában folyik az antiszemitizmus elfojtására hivatott transzatlanti együttműködés intézményes kereteinek létrehozása. Ezt szolgálják az utóbbi időszakban egyre gyakoribbá váló különböző „szenzibilizáló” (vagyis a kérdés iránti érzékenységet fokozó) találkozók éppúgy, mint az erre specializált csúcsszerv, az ún. Transzatlanti Intézet megalapítása.
Az Európa-szerte növekvő antiszemitizmus láttán az európai zsidó szervezetek is aktivizálódnak. Erre ösztöni őket a tengerentúli diaszpóra nyomása is. A rettegett amerikai „lelkiterror-szervezettel”, Abe Foxmann Rágalmazásellenes Ligájával (ADL) szoros kapcsolatot ápoló Európai Zsidó Információs Központ (CEJI) az Izraelben és az Egyesült Államokban kidolgozott cselekvési programokat ajánl az európai döntéshozók szíves figyelmébe, és csöppet sem kétséges, hogy „ajánlásaik” megértő fülekre fognak találni. A zsidó közösségi vezetők azt is elvárják, hogy az antiszemitizmus elítélésére hivatott ENSZ határozati javaslat (amelyet Írország nyújtott be, a világszervezet közgyűlése azonban nem fogadott el) a lehető legszélesebb körű támogatást kapja az európai kormányok részéről. „Egy ilyen javaslattal való szembenállás valódi antiszemita tett lenne”, fogalmaz a miheztartás végett Cobi Benatoff, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, és abból sem csinál titkot, hogy a Bécsben működő Rasszista és Idegengyűlölő Jelenségeket Figyelő Hivatal mellett szükségesnek tartja egy olyan központ létrehozását is, amely az antiszemita jelenségeket felügyelné, mégpedig egyenesen az Európai Bizottság keretén belül. És ha már lúd, legyen kövér! Benatoff szerint össze kell hívni az unió belügy-, igazságügy- és oktatási minisztereinek gyűlését is az antiszemita tetteket elnyomó politikák egyeztetésére.
Az efféle események állandó jellegű attrakciójának számító hivatásos holokauszt-mementó, a Nobel-békedíjas Elie Wiesel Brüsszelben úgy vélte, hogy „aki a zsidókat támadja, végül támadni fogja a többi kisebbséget is” (Le Monde, 2004. február 20.), nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az európai zsidóellenes atrocitások nagy részét manapság éppen egy másik kisebbség, nevezetesen az arab-muzulmán közösség tagjai követik el (lásd: Magyar Demokrata, 2004. március 11., 40-41.o.). Wiesel ezen kívül feltétlen támogatásáról biztosította Saron „békepolitikáját”, akit szerinte a baloldal juttatott hatalomra (mintha ez valamiféle többlet-legitimitást jelentene az izraeli miniszterelnök számára), valamint az izraeli kormány által felhúzott „biztonsági kerítést” is, amely néhány évvel ezelőtt a csehországi Usty nad Labedben debütált az őslakosok és a romák békés egymás mellett élésének jegyében. Akkoriban azonban (ki tudja miért?) Wiesel nem exponálta magát az ötlet támogatói között. Nyilván mert minden idejét leköti a holokultusz ápolása, hiszen „ez csak egy nagyon is átlátszó klisékből álló ingatag építmény, amelyet síránkozó hangja táplál luxus limuzinjából”. Minderre Norman Finkelstein, a Holokausztipar szerzője jött rá, legalábbis a neves izraeli író és publicista, Izrael Samir szerint, akinek az Izrael másik arca című cikkgyűjteményének múlt év októberi francia kiadását hirtelen kivonták a forgalomból, a fordítás felületes lektorálására hivatkozva. „A vámpírok bálja” című fejezetből származó előbbi szemelvény mellett Samir még azt is írja ugyanott, hogy „a holokultusz pátosza és az a könnyedség, amellyel sikerül milliárdokat pumpolnia, kézzelfogható bizonyíték az e mögött az ipar mögött álló valódi hatalom létezésére. Ez a hatalom obskúrus, láthatatlan és kimondhatatlan, de nagyon is létező. Nem a holokausztból származó hatalomról van szó, éppen ellenkezőleg: a holokauszt kultusza azok izmainak fitogtatását mutatja, akik a valódi hatalmat gyakorolják. Az Egyesült Államok új vallásos hevületében, amelyet néha ’zsidókereszténynek’ neveznek, a holokauszt detronizálta Krisztus passióját, Izrael létrehozása helyettesítette a feltámadást, ami megerősíti a zsidók központi helyzetét az amerikai közbeszédben.”
Hogy ilyen és hasonló kitételei miatt a könyv egyszeriben alkalmatlanná vált a francia olvasók kényes ízlésének kielégítésére és ezért beszüntették a terjesztését, az legfeljebb csak kiadóját, Franck Spenglert lephette meg, aki szocializációjából és politikai pozíciójából következően valóban nem szokott hozzá ahhoz, hogy ilyesmi vele is megtörténhet. A különböző szélsőbalos, holokauszt-tárgyú és Le Pen-ellenes könyvek elkötelezett propagátora ezúttal ugyanis amiatt méltatlankodik, amit politikailag inkorrekt szaktársai már jó ideje kénytelenek elszenvedni a gondolatrendőrség részéről. Most, hogy ő került sorra, nem győzi leleplezni a „gondolat uralkodási akaratát mindazzal szemben, ami a cionizmust érinti”, inkvizíciót és cenzúrát kiált, és olyasféléket hord össze, ami még egy Le Pennek is „becsületére” válna (a büntetőjogi konzekvenciákról nem is beszélve): „Ideológiai háborúban állunk azzal a zsigeri reakcióval, amely egy veszélyes világnézet bírálatával szemben nyilvánul meg, és jogunk (sőt kötelességünk is?) harcolni ellene, ha mint én is, károsnak tartjuk a világ normális menetére nézve. Őszintén szólva … én nem látok olyan okot, amely igazolhatná Samir könyvének a kivonását a forgalomból. (…) Az önkritika vagy a (zsidó) közösség egyik tagjától eredő kritika elviselhetetlen a számukra. És még nyugtalanítóbb, hogy nincs semmiféle érdemi válasz. (…) Mindez nagyon emlékeztet a sztálinizmus legszebb napjaira. Nem vagyok hajlandó megalázkodni a legbrutálisabb cionizmus előtt. (…) Ez a könyv zavarba ejt, mint ahogy várható is volt, de akkor cáfolják meg az állításait, és ne arra hivatkozzanak, hogy nem kellett volna megírni! Ha kivonjuk a piacról, a legjobb esetben is felelőtleneknek tűnnénk, a legrosszabban pedig gyáváknak. Én sem egyik, sem másik nem vagyok” (Faits et Documents, No. 162).
Újabban azonban már a franciák egyik (legalábbis mindeddig) legnépszerűbb humoristájára, a kameruni apa és francia anya kapcsolatából született, s ebbéli „minőségében” a jövő kevertfajú társadalmi modelljének kirakatfigurájaként elvileg szent és sérthetetlen Dieudonné M’Bala M’Balára is rájár a rúd. Addig teljesen „kósernek” számított a humora, amíg a mellette éceszgéberként és (mint azóta kiderült) „agykontrollként” is funkcionáló Elie Semounnal együtt Le Pen-en (ki máson?) köszörülte a nyelvét. Miután azonban útjaik szétváltak, Dieudonnéból előbújt a „vadember”, és a francia Nemzeti Front elnöke helyett – horribile dictu! – a nemzetekfölötti egységfront képviselőin kezdett viccelődni. Legutóbb odáig vitte a velük szembeni impertinenciát, hogy az FR3 közszolgálati tévécsatorna egyik talk-show-jában önmagát ortodox zsidónak maszkírozva kijelentette: „Arra bátorítom a bennünket néző külvárosi fiatalokat, hogy térjenek át a zsidó vallásra, akárcsak én, próbálják meg összeszedni magukat és csatlakozzanak a Jó tengelyéhez, az amerikai-cionista tengelyhez”, majd slusszpoénként náci karlendítéssel és egy harsány „IzraHeil!” kiáltással zárta magánszámát. Ezt a fajta „fekete humort” azonban már nem értékelte kellőképpen a hálás publikum, hiába dresszírozták jó ideje arra, hogy mindent imádjon, ami „fekete”. Az óvatlan gegman így aztán egyik pillanatról a másikra rádöbbenhetett, hogy milyen az, amikor a kaviárbaloldal „istenadta” (vagyis dieudonné) tehetségű kedvencéből szó szerint is „fekete bárány” lesz. Fellépése másnapján, mintha csak egy láthatatlan karmester intésére történt volna, országos sajtókampány indult ellene, fenyegető és faji mivoltában is sértegető sms-üzenetekkel árasztották el, szerepléseit sorra lemondták a megfélemlített előadótermek (köztük a híres párizsi Olympia is), addigi támogatói elhatárolódtak tőle, maradék előadásait pedig több helyen is megzavarták és ellehetetlenítették a könnygáz-patronokkal támadó tüntetők, akik egyébként konzekvensen (?) lefasisztázták. Azt már talán mondani sem kell, hogy „faji rágalmazás” címén büntetőeljárás is indult ellene, az „amerikai-cionista tengely” emlegetése miatt. A tettének kommentálására megszólaltatott kollégái közül Tomer Sisley azután kikottyantotta a lényeget, hogy ti. „ebben a pillanatban, ha a zsidókon akarunk gúnyolódni, nagyon sok intelligenciával és óvatossággal kell eljárnunk. Vigyáznunk kell, hogy ne sértsünk meg bizonyos népségeket” (Le Monde, 2004. február 20.).
„Az ember nem tetszhet mindenkinek”, figyelmeztet már címében is az ominózus tévé-show, amelyben Dieudonné náci-ortodox-zsidóként parádézott. Valóban. De mint azt saját bőrén tapasztalhatta, az is elég, ha nem tetszik valakiknek. Csak az nem mindegy, hogy kik ezek a valakik. Mert azok ugyebár nem lehetnek bárkik. Az immáron M’Bala M’Balává jelentéktelenedő Dieudonné pedig még azzal is súlyosbította bűnét, hogy nyelvbotlása után nem kezdett el meakulpázni, ahogy az ilyen esetekben kötelező, inkább olajat öntött a tűzre, kijelentve, hogy a zsidók a „bankszakmára átváltott rabszolga-kereskedők”, és hogy Izrael „pénzelte az apartheidet és végső megoldásos terveit” (Le journal du dimanche, 2004. február 8.). Ráadásul pedig arra vetemedett, hogy önmagát „szegény négernek” beállítva, akit úgymond „ütnek, vernek, lincselnek”, igyekezett galád módon elorozni az áldozati bárány státuszát is, amelyet pedig – mint az köztudott – a zsidók foglaltak le maguknak kizárólagos használatra, úgy kb. 3000 éve. Ebből is látszik, hogy Dieudonné számára mégsem volt teljesen haszontalan a Semounnal eltöltött időszak, hiszen a jelek szerint a mártíromkodás technikáját legalábbis sikerült elsajátítania egykori menedzserétől.
Az antiszemitizmus európai fellángolása kapcsán folyó, jobbára steril hangvételű kontinentális sajtóvitában üdítő kivételnek számít az olyan nonkonformista megnyilvánulás, mint amilyet a nemzetközi hírű szociológus, Edgar Morin publikált nemrég (Le Monde, 2004. február 19.). Az írásában a szélsőbalos múltjából megőrzött kontesztáló szellemiséget és tabutörő szókimondást a józan tárgyilagossággal ötvöző (egyébként pedig maga is zsidó származású) szakember az antiszemitizmus, antijudaizmus és Izrael-ellenesség problematikájának, illetve e három, egymástól mind genezisében, mind megjelenési formájában különböző, ám politikai-stratégiai okokból manapság szándékosan összemosott érzület briliáns elemzése során arra a következtetésre jut, hogy „ténylegesen nem az európai antiszemitizmus ébredése, hanem az arab antijudaizmus fejlődése zajlik. Márpedig ahelyett, hogy felismernék eme arab antijudaizmus okát, amely a közel-keleti tragédia szívében van, az izraeli hatóságok, a közösségi intézmények és bizonyos zsidó értelmiségiek inkább a kiirthatatlan európai antiszemitizmus állandóságának vagy újjászületésének bizonyítékát látják benne. Ebben a logikában Izrael minden bírálata antiszemitizmusnak tűnik.” Morin szerint „sok zsidó üldözöttnek érzi magát ebben a kritikában és ez által a kritika által. Valójában önképük sérül meg, miként Izrael imázsa is, amelyet beépítettek saját identitásukba. Egy üldözötti imázzsal azonosultak; a Soá lett az a fogalom, amely örökre meghatározza áldozati státusukat; üldözötti történeti tudatuk méltatlankodva veti el a Csáhál (az izraeli hadsereg – G. I.) elnyomó imázsát, amelyet a televízió közvetít. (…) Boldogan azonosultak azzal a biblikusan idealizált magyarázattal, hogy Izrael a papok népe.” Különösen jellemző ez a fajta attitűd a világmegváltó utópiáikban csalódott és bibliai gyökereiket újra felfedező, egykori sztálinista-maoista-trockista zsidó értelmiségiekre, akik humanista ideáljaik kiüresedése után Izrael elvakult szolgálatában találnak új terepet militáns messianizmusuk számára. „A demarxizált entellektülelek megtérnek a Tórába. Egy (bizonyos) zsidó értelmiség immáron a bibliára hivatkozik, amelyről azt gondolja, hogy minden erény és minden civilizáció forrása. Az elvont univerzalizmusról a zsidó partikularizmusra váltva, amely látszólag konkrét, de a maga módján mégis elvont (mert a zsidóközpontúság elvonatkoztat az emberiség egészétől), az izraelizmus és a judaizmus védelmezőivé és illusztrátoraivá válnak, magukkal hozva dialektikájukat és érveiket, hogy ideológiailag perverznek és nyilvánvalóan antiszemitának ítéljenek minden olyan magatartást, amely kedvez a palesztin népnek”. Edgar Morin arra is felhívja a figyelmet, hogy a közel-keleti válság súlyosbodásával párhuzamosan a közvéleményre ható „kettős mérgezés, a zsidóellenes és a zsidócentrikus, mindenhol fokozódni fog, ahol csak zsidók és muzulmánok élnek egymás mellett”, tehát kétség kívül Európában is.
Mindezen jelenlegi és várható turbulenciák közepette Magyarország maga a béke szigete, különösen mióta a Parlamentből is kiszorult az antiszemitának csúfolt „se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” gyülekezet. Nálunk tehát e tekintetben minden a legnagyobb rendben, azt is mondhatnánk, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg lehetnek elégedve. Ha valakinek, szökőévenként egyszer, netán arra támadna kedve, hogy köztéren izraeli zászlót égessen, utóbb arról is kiderül, hogy nem előre megfontolt szándékból és aljas indokból, hanem pusztán kábítószeres befolyásoltság hatására cselekedett. Fölösleges tehát a jó népet az antiszemitizmus mumusával ijesztgetni, „ami nincs”, mint azt legutóbb Gyurkovics Tibor is megerősítette (Magyar Nemzet, 2004. március 13.), annak apropóján, hogy a méltatlanul antiszemita hírbe kevert Döbrentei Kornél alternatív Kossuth-díjáról faggatták. Ugyanott maga az érintett oszlatta el a Tilos Rádió előtti tüntetésen mondott beszéde kapcsán keletkezett sajnálatos félreértést, mindenki számára világossá téve, hogy amikor arról beszélt, hogy a „magyarság megsemmisítéséért vallási köntösben harcot vívnak álorcában, álpróféták, akiknek a szakálluk igazi”, akkor távolról sem a zsidókra célzott – és honni soit qui mal y pense –, hanem természetesen a szakállas görögkeleti pópákra, akik „érintetlen, keresztény tömböket, vallási közösségeket próbálnak … templomépítéssel szétverni”.
Miután koszorús költőnk ily módon a kódolt antiszemita diskurzus szemantikai értelmezésében is korszakosat alkotott, megállapíthatjuk, hogy Magyarországon az antiszemita olyasféle szerzet, mint Himalájában a jeti. Már mindenki hallott róla, de még senki sem látta a saját szemével, és a jelenlegi „klimatikus viszonyok” egyáltalán nem is kedveznek a megjelenésének. Kérdés persze, hogy a drasztikus kontinentális éghajlatváltozás, amelyről újabban egyre többet hallani, tiszteletben fogja-e tartani az ország határait.

MD 2004. IV. 1.